„Ó, a teremtett világ fájdalma és gyönyörteli szépsége…” – mondja a szeméttelepre kidobott báb, Jago, amikor meglátja a felhőket Pasolini 1967-es Mik azok a felhők? (Che cosa sono le nuvole?) című szatirikus bohózatában. Shakespeare Othellója ugyanis máshogy végződik itt: a közönség felháborodik, megöli Jagót és Othellót (akik aztán a szeméttelepre kerülnek), Desdemonát és Cassiót pedig ünnepelve hordozzák körbe. Jago mondatában benne van Pasolini művészetének sűrített dinamikája, az a legfőbb mozgató erő, ami minduntalan kutatásra késztette, lenyűgözte, folytonos vizsgálódásra ösztökélte. A rövidfilmben a bábot a híres komikus színész, Totò játssza. Nevetünk, de van valami fájdalom e mögött a nevetés mögött. Pasolini egy interjúban azt mondta, a filmje nem igazán komikus, inkább valami pikareszk ideológia van benne, ami, mint minden tiszta vitalitással rendelkező dolog, elrejt egy másikat, egy mélyebbet, a halál ideológiáját.  

Pasolini, ez a számtalan nyelvre lefordított szerző szinte minden műfajban maradandó műveket alkotott. Magyarországon elsősorban a filmjei révén vált ismertté, de a nyolcvanas és a kilencvenes években megjelentek írásai is a Nagyvilág, a Filmkultúra és a Filmvilág oldalain, jórészt Csantavéri Júlia, Pintér Judit és Szkárosi Endre fordításában. A Kalligram Kiadó életműsorozatot ad ki műveiből, versei az 1965-ös kiadású Modern Olasz Költők antológiájában, a Korom vallása című kötetben (Kalligram, 2013) és az Online barokk című költészeti válogatásban (Eötvös József Könyvkiadó, 2012) jelentek meg. Egy halott énekei címmel friuli nyelven írott verseinek fordítását is kiadták 1994-ben.  

Eretnek empirizmus című esszékötetében (magyarul: Osiris, 2007) az olasz nyelvről, irodalmi kérdésekről, a filmnyelvről szóló értekezéseit adta közre. Új nyelvi kérdések című tanulmányában az irodalmi olasz nyelvről azt írta, eleve mesterséges pszeudonyelvként jött létre, amely a széttöredezett történelmi-társadalmi test dialektizáló rétegződéseire épül. A televízió nyelve minden purizmust maga mögött hagy, eszközszerű normái pedig a kommunikációt emelik az expresszivitás fölé. Aldo Moro egyik beszédének részletét elemezve megjegyezte: „…ma már nem az egyetemeken teremtik, dolgozzák ki és egységesítik a nyelvet, hanem a cégeknél. […] A technológia jelensége új spiritualitásként érinti a nyelvet, gyökerétől kezdve teljes kiterjedésében, minden mozzanatában, minden partikuláris vonásában” (38, Dobolán Katalin fordítása). A technicizálódott északon használt beszélt nyelv nem az addig kialakult nyelvi rétegződésekhez kapcsolódik, hanem azok egyneműsítőjeként lép fel. Ezt a tanulmányt 1964-ben írta.

Kisebb botrányai miatt számos per indult ellene, többnyire kiskorúak megrontásával, de egyszer például fegyverrel való fenyegetőzéssel vádolták meg. Nagyon szeretett élni, imádta a finom ételeket, és sokat tudott aludni, ugyanakkor hihetetlen munkabírással rendelkezett. Egy interjúban azt mondta: „Nincsenek sikereim. A siker az üldözés másik arca.  A siker rossz dolog az ember számára.”

A katolikusok marxistának tartották, a marxisták olykor katolikusnak. A vallásokat kárhoztatta, ugyanakkor rokonszenvesek voltak számára XXIII. János pápa elvei. A Máté evangéliuma című film kapcsán azt írta: „…éppen azért tudtam úgy megcsinálni a Máté evangéliumát, ahogyan, mert nem vagyok katolikus a szó megszorító és feltételekhez kötött értelmében: az Evangélium miatt nincsenek olyan gátlásaim, mint amilyenek egy gyakorló katolikusnak lehetnek. Gátlás alatt azt az aggodalmat értem, ami a tisztelet hiányától való félelem. Olyan gátlásom sincs, mint ami egy tudattalan katolikusnak lehet (akinek a katolicizmus a konformista és burzsoá állapotba való visszaesést jelenti, amit hite szerint ő már a marxizmuson keresztül legyőzött). Úgy cselekedtem, ahogy tudtam, mert szabadnak érzem magam, és nem félek attól, hogy bárkit botrányba keverek; és végül azért, mert úgy érzem, hogy a szeretet szó iránt (ami azt jelenti, hogy pszichológiailag nem tudunk felfogni semmiféle manicheisztikus megkülönböztetést, illetve ösztönösen lépünk túl a megszokásokon, dacolva minden ellentmondással), aminek nagy mestere volt XXIII. János, el kell köteleződnünk a harcunkban” (Belle bandiere, 1964. október 22., XIX, évf. 43.).

1968 március 1-jén a diákmegmozdulások a Valle Giulia-i összecsapáshoz vezettek, ami aztán szimbóluma is lett a lázadásoknak. Pasolini megírta Az OKP-t a fiataloknak! című versét. Az Espressóban jelent meg, és rögtön nagy polémiát kavart, kerekasztalt rendeztek róla. „…Amikor tegnap a Valle Giuliában összeverekedtetek / a rendőrökkel, / én a rendőrökkel rokonszenveztem. Mert a rendőrök a szegények fiai. / Mindig külterületekről jönnek, faluból, városból egyaránt. / Ami engem illet, nagyon is jól ismerem, / milyen volt a gyerekkoruk és az ifjúságuk, / a becses ezerlírásokat, az apát, aki gyerek maradt / maga is, / a nyomor miatt, amely nem ad tekintélyt. […] Menjetek csak, foglaljátok el az egyetemeket, kedves fiaim, / de mégoly szerény atyai javadalmazásotok felét adjátok át / a fiatal munkásoknak, hogy elfoglalhassák, / veletek együtt, a gyáraikat. Sajnálom” (Szkárosi Endre fordítása). A vers miatt a kommunista pártban elhatárolódtak tőle, ám ez munkabírását, alkotókedvét nem befolyásolta. A fiatalokat (más kortárs értelmiségihez hasonlóan) tudatlanoknak, műveletleneknek tekintette, olyanoknak, akik az „aktivista intelligencián” belül félreismerik az igazi kultúrát. Pasolini az elsők között vette észre, hogy a diáklázadások valójában a kapitalizmus márkajelét képviselik, és csak annak uralmát erősítik meg.

Pasolini színházi munkássága kevéssé ismert. 1966 és 1971 között egy súlyos betegségből való lábadozás során − amikor nagy lelkesedéssel olvasta újra Platón dialógusait – hat tragédiát írt. Színházról szóló kiáltványa a Nuovi Argomenti című folyóirat 1968/9-es számában jelent meg. A kiáltvány kulcsszava a nyelv, pontosabban maga a Szó (Parola). Legfontosabb tézise pedig az, hogy a Szó Színházát kell létrehozni, ami szemben áll egyrészt a Csevegés Színházával (azaz a klasszikus értelemben vett polgári, akadémikus színházzal), másrészt a Gesztus és Ordítozás Színházával (vagyis az underground/avantgárd színház újító törekvéseivel). Pasolini úgy véli, a Szó Színházának rítusa nem más, mint egy kulturális rítus, mivel a címzettek az ún. „haladó csoportok”. Olyan színház ez tehát, amelynek középpontjában a vita, a gondolatok cseréje, az irodalmi és politikai harc áll. A kiáltvány nagyrészt a tagadásra épül − ennyiben a klasszikus művészeti avantgárd kiáltványai közé is sorolható −, ugyanakkor bátor gesztus is egy olyan korszakban (1968), amikor a színházi kísérletekben, a gombamódra szaporodó műhelyekben a szó, azaz a nyelv ereje mellékessé válik a színházi munka más elemei (a gesztusok, a hangeffektusok, a vizuális elemek, a fény stb.) mellett.

Pasolini nem bújhat ki a bőréből, ha tragédiát ír, akkor a költő mutatkozik meg a szövegekben, számára a színház valóban rítus. A szövegeket mintha a szereplők jelenléte tartaná egyben, akik gondolatok és elképzelések hordozói is. Pasolini még formailag sem követi a drámai szövegre vonatkozó előírásokat, nincsenek szerzői utasítások, a darabokat nem felvonásokra, hanem epizódokra, olykor sztaszimonokra osztja. A szereplők nem személyiségek, nincs karakterük, hanem mintha egy láthatatlan figura reflexiói volnának, mintha az igazi főszereplő maga a szerző lenne.

A korabeli kritikusok szerint Pasolini szövegei zavarosak, definiálhatatlanok, alkalmatlanok arra, hogy hagyományos színpadon mutassák be őket, és mint költői művek is besorolhatatlanok. Mégis, erősen jelen van az olasz színházi palettán, nem is annyira a szövegei, mint inkább a színházról vallott elképzelései miatt. A Pasolini műveivel legtöbbet dolgozó rendező, Luca Ronconi szerint az ő színházi művei bizonyulnak az egyetlen igazi drámaírói alkotásnak a második világháború utáni Olaszországban. Számára elsősorban a művek önéletrajzi jellege fontos: hogy az író a hagyományos drámaírói módszer elutasítása mellett egyfajta egyszerűséggel és tudatlansággal közelít a dolgok felé: éppen ez a látszólagos tudatlanság nyújt számára ekkora szabadságot, s ez érdekli a legjobban Ronconit is. Bizonyos kritikusok szerint a Pasolini által oly nagyra becsült Szó mintha éppen most kezdene visszatérni a színpadra, amikor a szerző visszatérésével ismét a felelősségvállalás szükségessége mutatkozik meg.

Pier Paolo Pasolini a huszadik századi olasz kultúra egyik legvitatottabb, legradikálisabb alakja, akinek olykor próféciába illő gondolatai ma is eleven például szolgálhatnak azoknak, akik a világról és a kultúra működésének kérdéseiről nem fogadnak el kész magyarázatokat. Számos filmje és a vele készült interjúk nagy része ma is megtalálhatók különféle online felületeken.