Losoncz Márknak

Mentem a folyópart menti Tóparti utcán Zentán, mentem, mint máskor, kezemben a pórázzal, a pórázon a kutyával. Vagy talán el is engedtem? Nem tudom, ez automatikus művelet, akárcsak a járás. Tűnődtem az ismeretlenen, mint mindig. Gyakran járok lehajtott fejjel. Egyszer csak megütötte a szemem egy repedés a betonon. A járda itt az utcában egyenetlen, púpos, mert fölnyomják a gyökerek – hála Isten, gondolom, eszerint erősek a fák; főként nagy hársfák vannak – voltak – a folyóparti Tóparti utcában. Megritkították – megríkatták – őket, pont ezek miatt a repedések miatt, a rendszerető emberek.

Most hirtelen megszólított a repedés az aszfaltról. Azt mondta nekem, hogy te meghalhatsz, de én még akkor is itt leszek – én, a repedés, tartósabb, régibb és erősebb vagyok tenálad. Az aszfalt alól szólt a gyökér is: én itt bújok meg a burkolat alatt és élek, duzzadok, növény létemre hatalmasabb vagyok a bitumennél. Nem látsz? Én a földet tapogatom. Ez a föld olyan matéria, mely beborítja a fél Földet. Érzem a vizet a Tiszáról, meg a becsurgó esőt, iszom a levegőt, nyalogatom a fényt. Súlyos a szurok. Most még majdnem egyforma erősek vagyunk, én taszítom, ő nyom, nem hagy alább ez a kölcsönös feszítés. A te erőd rég elfogyott, és mi még mindig dulakodni fogunk.

Miután meghaltam ­­– ha nem előbb – egyszer majd – sajnos ez csöppet sem valószínűtlen – kivágják ezt a hársfát is. Meg a többit, illatostól. Visítani fognak megint a láncfűrészek, és föltörik az aszfaltot a rettenetes légkalapácsok. Vagy majd egyszer földrengés lesz, mint nemrég Boszniában, és széttörik a járda; vagy kiönt, áttöri a gátat a megbokrosodó Tisza, és az izmos ár kikezdi az aszfaltot. A repedés szétnyílik. A fa kifordul. Hajdanán itt Tisza-tó volt. Lehet itt még hömpölygő folyó is! Vagy széles sugárút, melyen elektromos autók futnak több sávban, és akkor a fának annyi. Nem lehetséges azonban, hogy az elektromos autók korában majd óvnak az emberek minden egyes fát? Hogy majd szentnek tartják a fákat? Vagy egyszerűen csak tisztességből ügyelnek rájuk?

Benn a földben olyan erők működnek, melyeket te nem ismersz, mondja a repedés. Sok esemény történik a föld alatt. Millió organizmus lakik alant, bennem és körülöttem. Mikroorganizmusok, baktériumok, sejtecskék, rovarok, csúszómászók, kisemlősök, kóbor kutyák. Kukacok, mindig nyálkás giliszták, bolhák, hangyák, lepkék. Nem messze innét melegvizű erek bugyognak, az ma egy szennyezett biotóp.

Majd egyszer talán egy hipermodern gyógyfürdő lesz itt. Hársfából lesz a medence pereme. Vagy toronyházak emelkednek majd színbetonból a százéves földszintes házak helyén.

Az aszfalt elég szerencsétlen portéka. Utcahosszat nyomják alulról a még meglévő gyökerek, sok helyen földuzzadt, megrepedezett. Ez itt egy különlegesen hosszú és szép repedés, olyan, akár a villám. A föld ezáltal „beszél”, a repedés most a nyelve.

Nem sokáig beszélgettem a repedéssel, mentem a kutyám után, de még mindig visszhangzik bennem az a rejtett valóság, amiről szólt. Ami akkor is meglesz, amikor én már nem leszek, meg te sem, és megvolt, mielőtt a lábam érintette volna az utcát. Teljesen független tőlem ez a beszélő repedés, sokkal erősebb, masszívabb, teltebb, telítettebb, nagyobb, mint én, vagy mint az „én”-em, ki bármekkorára fölfújhatja magát, vagy parányira zsugorodhat. Ennek a rejtett valóságnak csak a vékony fölszínét, annak is csak a repedésvonalait érzékelem, a mérhetetlenből százszor három centit, a meg nem ismerhető valóságból egy homokszemet.

Érzem, hogy nyüzsög odalent az aszfalt alatt az élet, sőt még a bitument is érzékelem repedni, embernyelven: szenvedni, de a földszurok és a gyökér valósága egészen más, mint amit az én csöppnyi emberi empátiám sugdos róla. Lépteimet, legyenek bármily súlyosak, az aszfalt meg sem érezte. Árnyék vagyok csupán a járdán; a beton, a föld, a fa, a víz, a földben élő állatok, a mikrobák, a nedvesség és a szárazság a lábam alatt, a tűz a talpam alatt minden tekintetben messze meghaladja tünékeny ittlétem átvonulását.

Elképzelem, hogy meghaltam, a repedés viszont tovább reped, a fa gyökere duzzad – vagy talán száradozik? A járda nem fogja tudni, hogy nem vagyok, tartani fog valahova mindkét irányba, és az aszfalt is erodálódik lassacskán. Nem fogok félni, hogy kivágják a fát – ezt is –, és megsemmisül többmillió élőlény; rájuk öntenek egy újabb szurkos réteget.

Amióta ez a furcsa beszélgetés megtörtént, képes vagyok látni a nélkülem-járdát, a nélkülem-fát és a folyóparti Tóparti utca múltba és jövőbe vesző valóságát anélkül, hogy én azt megfigyelném. Ez a föld itt a Tóparti utcában ugyanolyan, mint a szomszéd Árpád utcában, mint Temerinben, mint Belgrádban és mint Berlinben és mint Kolozsvárt. A világ földjei ugyanazok, egy test. A Hold porával távoli rokon. A víz égi ajándékként van itt a Földgolyón, és évmilliókig nem fognak elmúlni a vizek, vagy tán évmilliárdokig csordogálnak?

Ennek a hársfának történelme van. Valakik egyszer elültették ebbe az utcába. Régen Zenta sokkal kopárabb volt. Valamikor fásították a városkát. Emberek, munkások ástak itt, akik már rég halottak, amiként utánuk halok a fa tanújaként én is. A burkolatot itt valahol gyártották tiszai kőzúzalékból és homokból. Rengeteg ember műve ez az utca, akik már majdnem mind meghaltak, a még élők pedig tovább alakítják a Tóparti utcát (melyet egyszer majd ismét átkeresztelnek), vágják ki a fákat, nyírják a füvet meg a vadvirágokat, betonozzák a telkeket, és csak néha ültetnek csemetéket. A házak legnagyobb része hámlik, mállik, omladozik, csak egy-kettő szépül.

A geológiáról, a Földről és a történelemről is mérhetetlenül többet kellene tudni ahhoz, hogy érzékelhessem ennek az egyetlen repedésnek a történetét. Következésképp a valóság az, amiről csak nagyon kevéske és felszínes, hártyavékony és bizonytalan ismerettel rendelkezem.

A fa és az aszfalt küzdelméről tanúskodó repedés akkor is itt van, ha az a csontváz és izomzat, mely a koponyába zárt agyat viszi, elhaladt, és akkor is, ha ez az agy valami miatt nem rendelkezik nyelvvel. Ez esetben nem létezne ez a szöveg, mely a repedés, a hársfa és a föld meglétén, vagy a kivágott fatörzsek fájdalmas hiányán mit sem változtat. Látom őket nélkülem, a szemem, a tekintetem nélkül és a nyelvem nélkül. Szürke, a repedésből azonban néhány kis zöld gyomcsokor kiküzdötte magát, pici sárga virág bujkál belőle. Látni a létet, nem én látom, tegyük föl, hogy már nem vagyok. Itt van a repedésben, s vele él-hal a fa is, meg a hársfával kapcsolatban álló sok más fa és élőlény. Óriási tömege van az aszfaltnak, betonnak, cementnek az egész planétán, betonköpeny-vastüdőben lélegzik a Föld.

Meglehet, nyelvet öltött rám az a repedés az aszfalton. Azt is mondta, hogy nem beszéli az emberi nyelvet. Egyáltalán nem nyelvvel kommunikál. Menjek már! Fogalmaim vannak, de fogalmon innen és túl ők vannak, sokan és erőteljesen. Rosszul gondoltam, ha azt hittem, hogy a fa azért van, hogy árnyékot adjon nekünk, és hársfateát főzhessünk. Másért vannak a fák. Húzza ki őket a földből a fény, simogatja őket a levegő, csókolódznak a Nappal és madarakat látnak vendégül. Ha jobban megnézed a kérgüket, hangyákat, zuzmókat, mohát, sarjakat látsz.

A föld mozgásai más idejűek és más léptékűek, téridejüket elképzelni sem tudom, bár megpróbálhatom. Blake-i képek születnének belőle, vagy, ha geológus, ha fizikus volnék, akkor képletek és geometrikus vázlatrajzok. Az aszfalt el van telve a nehézkedő és fojtogató meglétével, a fa azonban érzi, hogy kicsoda, félni is tud, és örvendeni. Történetének nedves súlya van, melynek százezer kis állatka részese. Vagy hetven éve hullajtott és sarjasztott leveleinek, virágainak, letöredezett és kinőtt ágacskáinak se szeri, se száma. Hihetetlenül gazdag, nagy múltú élőlény! Az aszfaltnak is van története, ki tudja, milyen színű homokból, kavicsokból készítették az emberkezek meg a gépek. A kavicsot a Tisza vize mosta simára.

Hát a Tisza hány éves? Milyen volt a sorsa? Rásütött millió egyszer a Nap meg a Hold, halak otthonául szolgál, s a halak története szintúgy messzire vezetne, Krisztuson és a kereszten túl, az ember keletkezése előtti ősidőkbe, az óceánba.

Mire fölemeltem a fejem – egy perc se volt –, visszakaptam a repedéstől a Napot, a Holdat, a tengert meg a csillagokat. Annak a realitásnak a lehetőségfeltételét, amelyben egy tizedmásodpercre itt vagyok, s e kis idő és tér még parányibb részecskéjében rásugárzok az aszfaltra 36 fokot. Már-már kitágítottam a repedést a tekintetemmel, de illúzió csupán, hogy a megismertem volna.

El tudom képzelni, hogy már egyáltalán nincs ember Zentán, hiszen nagy az elvándorlás. Vagy valami katasztrófa történt, atomháború tört ki, és kidőlt, hamuvá égett a hársfa. Egy korhadt fatörzs ezernyi élőlénynek ad otthont, a korhadás valóságos kincsesbánya az állatok, a növények, a gombák jelentős hányadának. Lehet, hogy akkor majd a mostanra megfogyatkozott madarak is visszatérnek. Ha hamuvá ég a fa, a föld azt is beszippantja, a hamu táplálék a földnek.

Vajon az én halálom tragikus lesz-e? Vajon az ember halála katasztrofális lesz-e?  Elképzelhetem, hogy a repedés hiányolni fogja a beszélgetőtársát, vagy a kis fekete bogár azt, aki megszánta és nem taposta őt agyon. Ez a szeretet az én képzeletem műve volt: egy percre sikerült társítanom a szürke felszín, a sötétbarna földmély, a harmatos fűcsomók és a kozmosz mérhetetlen valóságait. Ezeknek más-más az idejük, a terük, és sokkal nagyobb jelentőségű a találkozásuk, mint amit én felfogni képes lehetek. Mégis közös téridőben vagyunk. Kis ideig egy levegőt szívtam a földdel. Ez a levegő mindkettőnk létföltétele.

Mi értelme volt a találkozásunknak? Ami engem illet, szikrányit érintkeztem a valóval. Ami őt illeti – nem tudhatom. Semmi. A járda öntudatlanul szolgálja az embereket, kiteszi magát nekik, ez a létoka és a funkciója. Ember gyártotta, ember koptatja és töri föl. De az aszfalt valósága nem választható el a fáétól, a fáé a Napétól, a Földétől, a levegőétől és a vízétől. Az ő közös értelmük az újra meg újra felébredő élet. A levegőtlen Föld majd halál-minőségű lesz, humán nyelven szólva; a nyelv nélküli létek és nemlétek azonban nem csökkent értékűek.

A valóságok komplexitása, pluralitása és rétegzettsége, a kozmikusé, a természetié, a történelmié, az antropológiaié és a technológiaié most épp összegyűrődött itt, és ez a redő olyasféle alakzatot formált, mint a gyökér nyomása miatt fölpúposodott aszfalt. Hasonlatom csupán egy szétpattanó szubjektív buborék. A bogár azonban, mely most a repedésen keresztül kimászik, nem mulandó szubjektív valóság, hanem fenyegetett, de szaporodó, eleven, tartós biovalóság. A kibújt zöld levelecskék vegetatív létet csempésztek a szurokba; mindez a kozmikus valóságnak csupán mikro- vagy nanorésze, azonban élő, táplálkozó és tápláló részese.

Mindig is azt kérdezzük, kétségbeesetten vagy ironikusan, hogy mi értelme annak, amit mi, emberek művelünk. A bogár és a fa a saját fejük után mennek. A süket aszfaltot légkalapács várja végül. A dús fa fölött Damoklész kardja leng. Kérdőjelnyi a különbség az ember és a többi lény vagy a szervetlen anyag létének értelme között. Az emberi interpunkció észrevétlen villódzás, mely egyre halványul a kozmoszban, egy kiválasztott csillagon.

Miközben ezeken spekulálok, az öregedő Rembrandt önarcképe néz rám a szemközti falról a megtört tekintetével. Ők, a festők, rég tudják mindazt, amit a filozófusok és az irodalmárok nem. Az ember nélküli roppant valóságot és az emberfőt mint veszendő részvalóságot. Ők érzik az anyagot: ecsetjüket a matériába mártva megismerték a fát, a leveleket, az utakat, az arcok csont- és hússzerkezetét, a füvek lágyságát, a szemekben, az arcizmokban a lelket. Rembrandt a reprodukcióról -- mely mögött látom a távoli, bécsi, mélyebbről fénylő eredetit -- rám néz. Idejött egy másik téridőből az aggódó, kérdő és töredelmes tekintetű öreg.