Ötven éve vetett véget életének Misima Jukio
Fotó: 1749
Ötven éve vetett véget életének Misima Jukio

Ma ötven éve, 1970. november 25-én, szeppukuval vetett véget életének Nádas Péter nagy kedvence, Misima Jukio. Vihar Judit emlékezik rá.

Csupán negyvenöt évet élt Misima Jukio, mégis szinte minden műfajban remekművekkel ajándékozta meg olvasóit. John Roderick újságíró szerint Misima igen sokoldalú ember, a modern Japán Leonardo da Vincije. Életében háromszor is felterjesztették a Nobel-díjra, de ezt az elismerést soha nem kapta meg, bár számos kitüntetéssel jutalmazták munkásságát. Az első Nobel-díjas japán író 1968-ban Misima mentora, Kavabata Jaszunari lett. Pedig Misima a művészetek szivárványának minden színében pompázott, kifinomult, árnyalt stílusa egyesítette Kelet és Nyugat, a hagyományos és az avantgárd, a japán érzékenység és a freudi lélekelemző módszer sajátosságait. Eleinte japán műfajú verseket írt, majd tizenkét éves korától már elbeszéléseket is. A regényben és a drámában – utóbbinak szinte minden változatában – nagyot alkotott, de filmet is írt, sőt színészként néhányszor a mozivásznon is szerepelt.

Élete, munkássága a végletek között mozgott, tudott írni romantikus lírai szerelemről és ádázul véres harcokról, gyilkolásról. Vézna, beteges kisgyereknek született, kigyúrt izomkolosszusként fejezte be életét. Eredeti neve Hiraoka Kimitake, ősei japán harcosok voltak, és arisztokratikus környezetben nőtt fel. Apja kormánytisztviselő, anyja egy iskolaigazgató lánya volt. A hagyományos japán családban többnyire az apa édesanyja számított teljhatalmú családfőnek. Az író nagyanyja szó szerint elrabolta a beteges, csenevész kisbabát a szüleitől, és szerelmes rajongással nevelte az öregség fojtogató légkörében. Misima tizenkét évesen került vissza a szüleihez. Ekkor minden megváltozott, mert az édesapja vasfegyelemmel dresszírozta a fiát, irodalmi zsengéit a szemétre vetette. Misima ugyanis ekkor kezdett el írni, követve példaképeit: a japán klasszikusokat, Muraszaki udvarhölgy Gendzsi monogatariját, kimagasló író elődjét, Akutagava Rjúnoszukét (akitől több írást is közöltünk a 1749-en), a huszadik század legférfiasabb japán íróját, Tanizaki Dzsunicsirót, de a nyugati irodalom nagyjai (Dosztojevszkij, Oscar Wilde, Rilke) is nagy hatást gyakoroltak rá.

Misimát a császári család iskolájába íratják be, ekkor a későbbi író a császár és a Napistennő kegyeibe ajánlja magát. Ahogy később maga is mondja: „A császár a feltétlen teljesség!” Tizenhárom évesen már az irodalmi kör vezetőségébe is beválasztják. Mégis magányos rút kiskacsának érzi magát társai között. Első elbeszélése, a Hanazakari no mori (’Virágzó erdő’) nagy sikert arat tanárai körében, a mű 1944-ben meg is jelenik – ekkor veszi fel tanárai javaslatára a Misima nevet. A név „három sziget”-et jelent, de a buddhizmusban ez a félistenek, a démonok és a vadállatok hármas poklának birodalma. Ebben az évben végzi el az iskolát is, ragyogó eredményei miatt a császár ezüstórát ajándékoz neki.

Rövid pénzügyminisztériumi hivatalnokoskodás után otthagyja állását, és ettől kezdve az irodalomnak szenteli életét. 1949-ben jelenik meg korszakalkotó, félig önéletrajzi ihletésű műve, a Kamen no kokuhaku, amelyet magyarul Egy maszk vallomása címmel adtak ki két különböző fordításban (1998-ban Fázsy Anikó, 2018-ban Gy. Horváth László volt a fordító). A mű fiatal, látens homoszexuális hőse kénytelen maszk mögé bújni, hogy a társadalom befogadja. Ekkor döbben rá: egész életében maszkot kell viselnie, hogy soha senki ne vegye észre, mi lakik benne – hátha ezzel sikerül becsapnia önmagát is.

Misimát írásaiban egyre inkább a szépség problematikája izgatja. 1952-ben álmai földjére, Görögországba utazik, hogy szembesülhessen a klasszikus szépséggel. Ennek a korszaknak a terméke többek között a Sioszai (1954), a magyarul Zimre Krisztina fordításában, Hullámok sűrűjében címmel megjelent gyönyörű szerelmes regénye, melynek témáját Daphnisz és Khloé történetéből meríti. Nagy regényei között feltétlenül meg kell említeni Kinkakudzsi (1956) című írását (magyarul Az aranytemplom címmel jelent meg Erdős György fordításában), amelyben szintén a klasszikus szépségideál megformálására törekszik modern nyelvi eszközökkel. A mű valós eseményt örökít meg: a kiotói Aranypagodát, a buddhista építészet egyik remekművét 1950-ben felgyújtotta egy szerzetes. Ahogy erről Misima maga is vall: „A szépség lerombolása szebb, mint maga a szépség.” A szadista brutalitás, a pusztítás gyönyöre sem idegen az írótól. Ettől az időtől vallja: „a halálban találtam meg életem igazi célját”, s furcsa élvezettel borzong bele saját pusztulásába.

Már ennek jegyében készül 1965 és ’70 közt Hódzsó no umi (’Termékenység tengere’) című tetralógiája. Misima úgy tartotta, hogy élete négy folyóból táplálkozik, melyek az írás, a színház, a test és a cselekvés. Ezek a folyók a teljesség tengerébe ömlenek, saját életének teljességébe. Az írás folyójáról ezt írja 1970-ben: „Ennek a folyónak az áldásos vizeivel művelem földjeimet, ezzel biztosítom megélhetésemet, és időnként ez áraszt el engem, szinte megfullaszt túláradó áramlataival… Amit írtam, az eltűnik belőlem, sohasem tölti ki a bennem lévő űrt, és nem lesz belőle más, csak egy könyörtelen korbács, ami lesújt rám… Még sincs más utam a túlélésre, mint írni, még egy sort, egy újabbat és még egyet…”

A színház rendkívül fontos volt Misima számára. Nemcsak a klasszikus felújításából keletkezett darabok, hanem a különféle modern drámák is. Ezek közül az egyik kiemelkedő darabja a Szado kósaku fudzsin (1965), vagyis a Sade márkiné, melyet 1991-ben adtak elő a Budapesti Kamaraszínházban Csiszár Imre rendezésében, Szerencsi Éva legendás alakításával. „A színház varázsa – az, ahogy az embereknek átadom az élet legcsodálatosabb pillanatainak illúzióját és a szépség megjelenését a földön – szép lassan elcsábította a szívemet. Vagy az volt a baj, hogy már nem akartam elidegenedett drámaíró lenni? A színház, ahol a fényárban hamis vér folyik, talán sokkal erőteljesebb és mélyebb élményekkel hatja át és gazdagítja az embereket, mint bármi más a valós életben.”

1967-ben belépett a Japán Önvédelmi Haderőbe, ahol alapkiképzést kapott. Egy évvel később megalapította magánhadseregét, a Tatenokait (a Pajzs Szövetséget), amelybe főként diákokat toborzott, és a császár védelmére eskette fel őket. 1970. november 25-én Misima államcsínyt kísérelt meg, a honvédelmi erők tábornokát egy székhez kötözték, de puccsra való felszólítását nem követte senki, ezért szertartásos szeppukut, hasfelmetszést követett el. Misima már évekkel előtte megkomponálta feltételezett halálát. Így ír erről a Júkoku (1966, Hazafiság) című művében, melyről film is készült az író főszereplésével: 

 „…A körültekert pengét maga elé tette a gyékényre, előbb térdre helyezkedett, majd ismét vissza törökülésbe, és kigombolta egyenruhája gallérjának a kapcsait. Nem látta többé feleségét. Lassan, sorra kigombolta zubbonya apró rézgombjait is. Előtűnt barna mellkasa, majd a hasa. Leoldotta derékszíját, és kigombolta nadrágja gombjait, kivillant a csípőjét szorító tiszta fehér ágyékkendő. A főhadnagy két kézzel lehajtotta az ágyékkendőt, hogy a hasát jobban szabaddá tegye, aztán megragadta kardja pengéjét… A főhadnagy átható, merev tekintetével úgy bámulta feleségét, mint egy ragadozó madár. Aztán maga felé fordítva kardját, könnyedén megemelkedett, s felsőtestével a penge éle fölé hajolt. Vállán megfeszült uniformisának szövete, s elárulta, micsoda erőfeszítés mozgósítja minden izmát. Balra célzott, hasa legmélyére. Éles kiáltása belehasított a szoba csöndjébe…

Ez hát a szeppuku? – kérdezte magában. Mondhatni az abszolút káosz, mintha az ég szakadt volna a fejére, mintha a világegyetem részegen támolyogna. Akarata és bátorsága, amelyet a döfés előtt oly szilárdnak érzett, hajszálvékony acélszálra fogyott, s az a borzalmas gyanúja támadt, hogy e vékony szál mentén kell előrejutnia és kétségbeesetten kapaszkodnia bele. Görcsbe szorult ökle egészen benyirkosodott. Letekintett. Látta, hogy a keze és a pólya, amely a kard pengéje köré volt tekerve, vérben ázik. Ágyékkendőjét is sötétvörösre festette a vér. Döbbenetesen hihetetlennek találta, hogy ilyen borzalmas fájdalom közepette még látni lehessen azt, ami látható, s hogy még létezhessen az, ami létező…

Amikor végre a főhadnagy egészen fölmetszette a hasát, a penge már alig állt a sebben, ki-kilátszott vértől és zsírtól csillogó hegye...  A főhadnagy feje lehorgadt, válla fölemelkedett, a szeme tágra nyílt, s a szájából vékony nyálfonál csorgott. Arany vállpántjai csillogtak a lámpafényben.”[1]

Misima Jukio 1970-ben nagy botrányt kavaró szertartásos hasfelmetszése előtt e szavakkal búcsúzott a földi világtól: „Az emberi élet rövid, de én szeretnék örökké élni.”

Jegyzetek:

[1] Szenczei László fordítása.

*

Borítókép alapja: Egy maszk vallomásai, Jelenkor Kiadó

Az esszé szerzőjéről
Vihar Judit (1944)

Műfordító, irodalomtörténész, haikuköltő, 1975 és 2006 között az ELTE-n, 1996 óta a Károli egyetemen is tanít.  A 2015-ben megjelent Japán-magyar nagyszótár kiadója és egyik szerkesztője, amelyért a szerkesztőbizottságot a japán külügyminiszter kitüntette. 1994-ben jelent meg A japán irodalom rövid története című munkája.