Öt fenséges vers a tengerről a világirodalomból
Fotó: Pixabay / John Forster
Öt fenséges vers a tengerről a világirodalomból

„Az óceán, ha egyszer elvarázsol téged, csodáival örökre behálóz” – mondta Jacques-Yves Cousteau francia tengerkutató, felfedező, természettudós és filmkészítő, aki életét a tengeri felfedezéseknek szentelte. Azonban nem csak őt, hanem a költőket is rabul ejtette a tenger, nem csoda, hogy felejthetetlen verseket írtak róla. Ezek közül mutatunk most öt fenséges költeményt.

 

Rabindranáth Tagore: A tengerparton (fordította Zsoldos Benő)

Rabindranáth Tagore volt az első nem európai szerző, akit irodalmi Nobel-díjjal jutalmaztak, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia indoklása szerint „mély érzésű, friss hangú költeményeiért, melyeket saját maga ültetett át angolra, gazdagítván így a Nyugat költészetét”. Tagore igen sokoldalú író volt, hiszen életművében egyaránt találhatunk filozófiai elmélkedéseket, költeményeket, szimbolikus drámákat, illetve az indiai életet ábrázoló realista regényeket és novellákat. A tengerparton című prózaverse a magyarul 1922-ben megjelent Növekvő hold című kötetének egyik csúcspontja, amelyben markánsan tetten érhető a lírájára jellemző különleges vibrálás és megejtő spiritualitás, kozmikus látomása pedig tobzódik a felejthetetlen képekben: „A végtelen világok tengerpartján gyermekek gyülekeznek. Vihar kószál az uttalan égen, hajók hevernek összezuzva a nyomtalan vizben, halál van künn és gyermekek játszanak. A végtelen világok tengerpartján van a gyermekek nagy találkozása…” Tagore 1926 őszén járt Magyarországon, szívbetegsége miatt pedig hosszabb időt töltött Balatonfüreden, ahol a legendás orvos, Korányi Sándor kezelte, emlékét a városban a róla elnevezett sétány és szobor őrzi. Szerb Antal azonban nem igazán rajongott Tagore műveiért: A világirodalom történetében „díszhindunak” nevezi, aki véleménye szerint „békességes természetéért” kapta meg a Nobel-díjat, amit egyébként 2004-ben betörők loptak el az egyik indiai egyetem széfjéből, ahol tárolták, a rendőrségnek pedig csak tizenkét évvel később sikerült visszaszereznie a fontos relikviát.

 

Emily Dickinson: Mint a tenger, ha nyílik (fordította Tábor Eszter)

Az 1830-ban született Emily Dickinsonnak életében mindössze hét verse jelent meg, azok is névtelenül, első verseskötete pedig 1886-as, 55 éves korában bekövetkezett halála után négy évvel, 1890-ben látott csak napvilágot. Többek között ennek tudható be, hogy az elzárkózott és magába forduló költőnőt élete során alig ismerték, és csak a huszadik század második felében vált az amerikai költészet egyik legfontosabb alakjává. Bollobás Enikő szerint Emily Dickinson „a modern amerikai költészet másik ősforrása” Walt Whitman mellett, olyan modern női költők előfutára, mint Marianne Moore, Louise Bogan, Elizabeth Bishop vagy Adrienne Rich. Mint a tenger, ha nyílik című költeménye a 695. sorszámú vers a közel 1800 versből álló feszes életműben, amellyel „megújította az amerikai költői nyelv és forma minden aspektusát”. Rabul ejtően enigmatikus és titokzatos szépségű vers ez is, amely rövidsége és tömörsége ellenére univerzális kapukat tár ki a kinyíló tenger képéből kiindulva: „Mint a tenger, ha nyílik / Mutatni másikat, / S ez: távolabbit, és e három / Ködös sejtése csak // Tengerek tengerének, / Mely parton nem pihen, / Leendő tenger széle mind – Az öröklét: ilyen.” Bollobás Enikő találóan fogalmazta meg Dickinson lírájának és költői attitűdjének lényegét Az amerikai irodalom rövid történetében: „...minden Dickinson-vers töredék, versszilánk, melyet a maga elszigeteltségében kell olvasnunk – tudva, hogy azok nem állnak össze szervezett egésszé. Minden egyes vers fontos, mindegyik szinte azonos módon követeli meg figyelmünket. [...] Dickinson bonyolult gondolkodó, valódi intellektuális költő, aki különös látásmódjával szinte zavarba hozza olvasóját, [...] versei mindig meglepőek, s ez a meglepetés gondolatai újszerűségére és formai szabálytalanságára egyaránt érvényes.”

 

Salvatore Quasimodo: Hallom a tengert (fordította Képes Géza)

Giuseppe Ungaretti és Eugenio Montale mellett Salvatore Quasimodo a leghíresebb huszadik századi olasz költő, aki 1959-ben a negyedik olasz szerzőként vehette át az irodalmi Nobel-díjat „lírájáért, amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat.” Elégikus hangulatú költészetének egyik legszebb darabja a Hallom a tengert című keserédes szerelmes költemény, amelyben a tenger „időből felmerült, lágy zúgása” az „emlékek visszhangjává” válik: „Már hallom éjszakákon át a tengert, / lágy zúgás, fenn s lenn, fövenyparton végig. / Agyamba zárt hang ez, visszhangot verve, / mely az időből felmerült s e folyton / síró sirály-panasz – talán a tornyok / madarai, miket az április / zudít a sík vidék ölébe. Már / ez a hang elhoz közelembe téged; / és akarom, hogy hozzád is elérjen / innen az emlékek visszhangja, tompán / mint itt ez a sötét tengermorajlás.” 1960-ban megjelent Hazatérések című első magyar verseskötetének előszavában Szabó György írt Quasimodo „puritán, szokatlanul tömör, merész kapcsolású és rejtett zenéjű költeményeiről”, méltatva az olasz költő „tiszta, áttetsző és klasszikussá érett művészetét”, akit 1961-ben Balatonfüreden gyógykezeltek, gyógyulása emlékére pedig fát is ültetett a Tagore-sétányon, illetve versben örökítette meg a balatoni tájat. A Tagore-sétányon ma is látható Quasimodo mellszobra, akinek a tiszteletére 1992 óta minden évben nemzetközi költőversenyt és költőtalálkozót rendeznek Balatonfüreden.

 

Rainer Maria Rilke: Dal a tengerről (fordította Szabó Ede)

„Vannak modern költők, akiknek művét az teszi nagyszerűvé, hogy a szépség glóriájával vonják be kultúránk kincseit, gondolatainkat, történelmünket, művészetünket – ilyen volt közöttünk Babits Mihály. És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére – ilyen volt közöttünk József Attila. Rainer Maria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a legazdagabb öntudatlannal” – ezekkel a hangos és fényes petárdákkal méltatja a huszadik század egyik legnagyobb osztrák impresszionista költőjét Szerb Antal A világirodalom történetében, miközben ugyanazzal az elegáns mozdulattal egyúttal sikerül kibékítenie botrányos kapcsolatú költőinket is. Dal a tengerről című ritkán emlegetett, ám annál bravúrosabb versében Rilke egy felejthetetlen vízióban bontja ki a „távoli Tereket tépő” tenger képzetét, melynek vad vijjogását az őskövek is hallják: „Ős tenger-fuvalat, / sós éji szél: / te senkié se vagy; / kit ébren ér, / ám lássa, hangodat / mint éli túl: // ős tenger-fuvalat, / vijjogsz vadul / – hallják az őskövek –, / s magaddal téped a / távoli Tereket… // Ó, hogy hajlong veled / fönn egy dúlt fügefa: / hold hint rá permetet.”

 

Derek Walcott: A tenger – Történelem (fordította Kántor Péter)

A karibi Derek Walcott 1992-ben vehette át az irodalmi Nobel-díjat, mivel a Svéd Királyi Tudományos Akadémia szerint „költészete szerencsésen ötvözi az európai, valamint a karibi költészetet, mindezt afrikai lírikus elemekkel elegyíti és gazdag költői képekkel tarkított ékes angol nyelven fogalmaz”. A Saint Lucia-i költő egyik leghíresebb verse A tenger – Történelem, amely egy elképesztően rétegzett, hihetetlenül gazdag és szerteágazó kultúrkincset mozgósító, egyetemes érvényű, egyszerre gondolati és látomásos lírai áradás: „aztán jött a legyek zsinata, / aztán jött a titkártollú gém, / aztán jött a szavazatért bömbölő kecskebéka, // szentjánosbogarak ragyogó ideákkal, / és denevérek mint sebesen röpködő nagykövetek, / és a sáskák, akár a khaki ruhás rendőrök, // és a prémes hernyó-bírák, / általuk minden eset közelről vizsgáltatik, / és aztán a páfrányok sötét füleiben, // és a tenger-tavacskás sziklák só-kuncogásában / mint egy hír minden visszhang nélkül / ott volt már a hang, // a kezdődő Történelemé.” Az 1993-ban magyarul megjelent A szerencsés utazó című verseskötet fülszövegében többek között az alábbi, napjainkban különösen fontos és megszívlelendő sorokat olvashatjuk munkásságának üzenetéről: „Walcott művészetével a befogadás kultúráját terjeszti, a befogadásét, ami nem veszélyezteti a hagyományok őrzését – épp ellenkezőleg, tudja, hogy a kultúrhagyomány az elrekesztés során halna el.” Ami pedig a líráját illeti: „Walcott költészetének szembeötlő jellegzetessége áradó verbalitása. [...] Verseiből a forma, a ritmus, a stílus páratlan művészetét ismerjük meg. Ugyanakkor mesterségbeli tudásával nem él vissza, verstechnikai bravúrjait szinte elrejti oldottabb, improvizációkra emlékeztető alkotásmódja. Igaz, mint maga mondja, ő szóbeli, retorikus kultúrából érkezett: a nyelvi gazdagság, formai fesztelenség és biztos arányérzék ezért olyan megejtő művészetében.” Muszáj még itt idéznem Derek Walcottnak Az Antillák: Az epikus emlékezet törmelékei címet viselő beszédét, amelyet a Nobel-díj átvételekor mondott el, mivel nála szebben nem sokan fogalmazták meg a költészet lényegét: „A költészet, amely a tökéletesség verejtékcsöppje, de olyan üdének kell látszania, mint az esőcsöppnek egy szobor homlokán, egyesíti magában a természetest és a márvány merevségét; egyszerre ragoz mindkét igeidőben, múltban és jelenben: a múlt a szobor, a jelen a harmat vagy esőcsepp a múlt homlokán. Létezik egy eltemetett nyelv, és minden egyénnek megvan a maga szókincse, a versírás folyamata pedig egyidejűleg feltárás és önmagunk felfedezése.”

 

Az esszé szerzőjéről
Bajtai András (1983)

Költő, műfordító, a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Versum-díjas. Legutóbbi kötete: Kerekebb napok (Kalligram, 2014)