A feminista körökben és a fantasztikus irodalmat kedvelők között a nyolcvanas években legnagyobb visszhangot keltett[1] két regény közül a mostanra par excellence női disztópiának tekintett alkotás, Margaret Atwoodtól A Szolgálólány meséje (1985), csak a belőle készült 2017-es televíziós sorozatnak köszönhetően vált közismertté. A másik, Sheri S. Tepper szintén gondolatébresztő The Gate to Women’s Countryja („A Nők Országába nyíló kapu”, 1988) mindmáig ismeretlen a nagyközönség előtt, pedig mindkettő ugyanazokkal a nőtípusokkal és kényelmetlen kérdésekkel szembesít minket (pl. az indoktrináció következményei, törvényszerű-e, hogy az egyik nem elnyomja a másikat, szabad-e halálba küldeni másokat stb.). Talán A Szolgálólány története egy hajszállal optimistább, hiszen a teokratikus patriarchátus bukása már a múlt ködébe vész, míg a Nők Országában az antiutópisztikus rendszer fennmarad. Mindkét mű máig ható, rendkívül olvasmányos, és remek szemléltető példa a témához.

I. Az angolszász női disztópiákról dióhéjban

Azt kevesen tudják Magyarországon, hogy korábban, a feminizmus hatására számos női utópia született – a leghíresebbek talán Joanna Russ The Female Man („A női férfi”, 1975), Marge Piercy Woman on the Edge of Time („Nő az idő peremén”, 1976) és Ursula K. Le Guin Always Coming Home („Örök visszatérés”, 1985) című regényei –, olyan alkotások, amelyek a nőket egyenlő félként – vagy akár felsőbbrendűként – kezelő, esetleg férfimentes társadalmakat mutattak be. Ám a feminizmus második hulláma után, a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve ezek háttérbe szorultak, pontosabban átalakultak, s a bennük leírt, első pillantásra eszményinek tűnő társadalmi berendezkedésekről egyre többször derült ki, hogy csak látszólag ideálisak, valójában elnyomó, sokszor nőgyűlölő rendszerek. Sorra születtek a női szerzők[2] (Le Guin, Tanith Lee, Angela Carter,[3] Mary Gentle,[4] Connie Willis, Tepper,[5] Octavia E. Butler, Atwood, P. D. James, hogy csak a legismertebbeket említsem) utópikus elemeket is tartalmazó disztópiái, amelyeket Atwood usztópiának[6] nevezett. A sor hosszan folytatható lenne a 2010-es években túlburjánzó young adult- és new adult-disztópiákig, Suzanne Collins Az Éhezők Viadala-trilógiájáig (2011), vagy Veronica Roth Beavatott-sorozatáig (2011).[7] Sokatmondó, hogy míg a klasszikus angolszász női disztópiák közül csak Atwood és Le Guin könyvei jelentek meg magyarul, a kortárs felnőtt és ifjúsági antiutópisztikus bestsellereket legkésőbb a megfilmesítésük után mind lefordították.

A megszokott témákon kívül (atom- vagy klímakatasztrófa, pusztító járvány, túlnépesedés, totalitárius rendszerek kiépülése és megszilárdulása,[8] az egyéni és társadalmi túlélés erkölcsi dilemmái stb.) a női szerzők disztópiái többnyire olyan kérdéseket helyeznek középpontba, amelyek mélységesen érintik a nőket.[9] Ki számít nőnek? Mit szabad és mit nem egy nőnek / a nőknek általában? Mi (legyen) a nők helye a társadalomban? Milyen elvárásokkal szembesülnek a nők társadalmi nemként? Hogyan viszonyul a helyzetük a másik/többi nemhez? Rendelkezhetnek-e a saját életük, jövőjük, testük felett (abortusz, fogamzásgátlás, prostitúció, kényszerházasság, testzavar stb.)? Egyáltalán vannak-e, lehetnek-e jogaik? Ha például a nő egyetlen társadalmilag elfogadott szerepe a szaporodás, mi legyen azokkal, akik ezt a feladatot nem képesek – vagy nem akarják – ellátni? Mi történik, ha (még jobban) dehumanizálják, tárgyiasítják a nőket? Milyen következményekkel jár, ha mindig áldozatként tekintünk rájuk?

Ilyen és hasonló kérdésekre keresik a választ a szerzők. Vagy a közeli/távoli jövőben, egy elképzelt posztapokaliptikus világ társadalmi berendezkedésének ismertetésével (ahogy A Szolgálólány is teszi), vagy a mai társadalomban ábrázolják ugyanezt oly módon, hogy elmosódik a határ disztópia és realizmus között – elvégre vannak, akik disztópiának érzékelik a mai valóságot. Leni Zumas paratópiának[10] nevezi azt a fajta disztópikus írást, amelynek a cselekménye ténylegesen megtörténhet velünk akár a jövő héten is: a szülővé válást középpontba helyező, kortárs Szolgálólánynak tartott Red Clocks („Vörös órák”, 2018) Amerikájában egyik napról a másikra betiltják a mesterséges megtermékenyítést, az abortuszt, és csak házaspárok fogadhatnak örökbe.[11] Ismerős? Nem véletlenül. A disztópisztikus irodalom mindig a jelenben meglévő tendenciákat vizsgálja. Maga Atwood is sokszor hangsúlyozta, hogy semmi olyat nem írt le A Szolgálólányban, amit a múltban ne tettek volna, vagy a jelenben ne tennének meg a nőkkel a különböző társadalmak.[12] A paratópia egyre gyakoribbá válása komoly aggodalmakat jelez, s egyben a fennálló társadalmi rendszerek törékenységére is figyelmeztet. Ha A Szolgálólány szóba kerül, többnyire a már kiépült teokratikus államról beszél mindenki, holott az ahhoz vezető útról, annak egyes lépéseiről is kellene: a jelenlegi, nagy nehezen kivívott, elvben (jog)egyenlőségen alapuló társadalmi berendezkedés igencsak sérülékeny, s ahogy a lassan felforralt vízből állítólag nem ugrik ki a benne fövő béka, az emberek sem veszik észre a polgárainak jogbiztonságot és jogorvoslatot nyújtó jogállam fokozatos leépítését. Ha idejében észbe kaptak volna, megakadályozható lett volna a jogfosztó önkényuralmi rendszer – Gileád – létrejötte.

II. Röviden egy amerikai disztópiáról: A Nők Országába nyíló kapu

Az általam olvasott női disztópiaszerzők közül egyedül Sheri S. Tepper az, aki minden művében szerepeltet disztópikus társadalmat, legalább érintőlegesen. Ezek közül a leghíresebb s legnagyobb vitát kiváltó disztópikus gondolatkísérlet a már említett Nők Országa. A Szolgálólány meséjével ellentétben ennek a matriarchátus áll a középpontjában, szemben két – egy katonai és egy, az atwoodihoz hasonlóan vallási alapú – patriarchátussal.

A cselekmény háromszáz évvel egy atomháború után játszódik Amerika északnyugati részén, ahol a két nem[13] szinte teljesen elkülönül egymástól: a Nők Országában a nők zárt városokban laknak, a férfiak, a harcosok pedig a városfalakon kívül, kaszárnyákban. Minden évben kétszer van karnevál, amikor a férfiak beléphetnek a városba, felkereshetik a családjukat, és szabad a konszenzuson alapuló szex. A férfiaknak a karneválok között is módjukban áll a szintén városon kívül letelepedett prostituáltakat felkeresni, de a nők számára nincs hasonló bordély. A karneváli együttlétek eredményeként születő fiúk ötéves korukig az anyjukkal maradnak, utána átkerülnek az apjukhoz, és a kaszárnyában nevelik őket a férfiak, majd tizenöt évesen el kell döntsék, melyik életet választják: a hős harcosét, vagy a városba visszatérve a többség által lenézett szervitorokét. Ha nem fordítanak hátat a városnak azzal, hogy elvándorolnak és/vagy prostituáltnak állnak, a lányok tanulnak, képzik magukat, és gyerekkoruktól kezdve látástól vakulásig dolgoznak, míg a harcosok teljes ellátást kapnak a város védelméért cserébe. A Szentföldön ezzel szemben szélsőséges patriarchátus dívik, ahol a többnejű családfőé minden hatalom, a még nem házas fiai fölött is, a brutálisan elnyomott nők legfőbb feladata pedig az életképes utódok biztosítása. (Éppúgy, mint Gileádban.) Az atomkatasztrófa következtében sokan terméketlenek, vagy torzszülötteket szülnek, őket halálra dolgoztatják. A nő tulajdon, s ezért értékes, de emberi lényként nincs értéke, amit legjobban a lánycsecsemők elpusztítása szemléltet. A nők elnyomása valójában nem a fajfenntartást szolgálja, hanem pusztán a férfiuralom kifejeződése, amit az asszonyok rendszeres verése, valamint az éppen csak menstruálni kezdő gyereklányok kényszerházassága és metodikus megerőszakolása bizonyít. Az utazás közben a Szentföldre hurcolt főszereplő itt érti meg, hogy a nukleáris pusztítás után mi indokolta a Nők Országának létrehozását.

A történet két szálon fut: a jelenben, amikor a főszereplő a patriarchátus rémségeire emlékeztető, évente rituálisan előadott, a Trójai nőkön alapuló Iphigeneia Ílionban eljátszására készül, ezzel vigasztalva magát, mert tizenöt éves fia a harcoséletet választotta, illetve a múltban, amikor e trauma hatására az asszony felidézi, mi vezetett odáig, hogy a fia a Nők Országa ellen forduljon. A komédiának mondott darab ellenpontozza és kontextusba helyezi a múlt eseményeit.

A Szolgálólányhoz hasonlóan a Nők Országának központi kérdése sem a szexualitás, hanem a szabályozott reprodukció, hiszen csak a kiválasztottaknak lehetnek utódaik. Teppernél azonban nem csak a megfogyatkozott faj fenntartása a cél (bár persze az is, s ez különösen a Szentföldön gyakorolt ritualizált nemi erőszak esetében hangsúlyos): a Nők Országának vezetői titokban szelektív szaporítással próbálják megszüntetni a férfiúi agresszivitást mint a háborúk elsődleges kiváltó okát, egyidejűleg „kitenyészteni” és elterjeszteni a telepátiát, ami a regényben többnyire[14] az erőszaknak hátat fordító, a városba visszatérő és ott szervitorként jelentős szerephez jutó férfiak tulajdonsága. A cél az egyenlő és erőszakmentes, ám ha kell, védekezésre is képes[15] társadalom mindkét nem számára. Ennek érdekében a karneválok előtti és utáni kötelező nőgyógyászati vizsgálatok valójában fogamzásgátló implantátum beültetetését, majd eltávolítását, és a szervitorok spermájával történő mesterséges megtermékenyítést szolgálják, s az eredmény a nemzedékről nemzedékre egyre növekvő számú fiú (a történet idejére már 20%), akik kamaszkorukban hátat fordítanak a harcosoknak, és belépnek a Nők Országába vezető kapun. Igen ám, de a mű azzal ér véget, hogy Iphigeneia kimondja, Hádész (az Alvilág) nem más, mint a Nők Országa, és a központi férfi szereplő mindenkit – a titkos eugenikát gyakorló és az erről mit sem tudó nőket, a szervitorokat és a harcosokat, a vándorló kirekesztetteket, a szentföldieket, élőt és holtat – egyaránt elsirat. A központi kérdésen és az ironikus ábrázolásmódon túl abban is egyezik a két könyv, hogy kiválasztott kevesek kényszerítik rá az általuk választott jövőképet a társadalomra, amit mindkét szerző mélységesen elítél.[16]

Tepper regénye a Szolgálólányhoz hasonlóan máig újra meg újra hullámokat ver az olvasók és az irodalomkritikusok köreiben, és befolyásolja magát a műfajt (zsánert) is. Remélem, egy nap majd magyarul is olvasható lesz a többi klasszikus női disztópiával egyetemben, melyek megmutatják, hogy a társadalmi nemek jelenlegi hierarchiája nem állandó, nem egyetemes, és nem szükségszerű.

Jegyzetek:

[1] Alighanem azért, mert mind Atwood, mind Tepper beleépítette, és meg is haladta a hetvenes évekre jellemző feminista utópiák hagyományait, új irányba terelve a műfajt.

[2] Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek (1974); Suzy McKee Charnas Alldera-tetralógiája (1974–1999); Tanith Lee: Don’t Bite the Sun („Ne harapj a Napba!”, 1976) és folytatása, a Drinking Sapphire Wine („Zafírbort inni”, 1980); Angela Carter: The Passion of New Eve („Az új Éva kínszenvedése”, 1977); Mary Gentle-től a kétkötetes Orthe (1983–87), és ő írta az általam olvasottak közül talán legbrutálisabb novellát is („Human Waste”, 1994); Connie Willis: All My Darling Daughters („Minden édes lányom”, 1985); Pamela Sargeant: The Shore of Women („A nők földje”, 1986); Tepper: Shadow’s End („Az árny vége”, 1994); Gibbon’s Decline and Fall (Gibbon Hanyatlása és bukása, 1996); Marge Piercy: Body of Glass („Üvegtest”, 1991); Octavia E. Butler: Parable of the Sower („Tanmese a magvetőről”, 1993); Atwood: Guvat és Gazella (2003) és P. D. James: Az ember gyermeke (2006) stb. Vannak, akik Le Guintől A sötétség balkezét (1969) is a disztópiákhoz sorolják, szerintem tévesen. Erős társadalomkritika jelenik meg benne, nem felel meg azonban a műfaj meghatározásának, nem a jelenleginél rosszabb világot fest le.

[3] Bővebben lásd Kérchy Anna: „Fantastic Freakings: Decomposi ng Narrative and Deformed Femininity in Angela Carter’s The Passion of New Eve” http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/24_szam/09.html

[4] A human waste szójáték, egyszerre jelenti az emberi szemetelés eredményét, az emberpazarlást és a selejtes embert. Nem sokkal megjelenése után javasoltam egy folyóiratnak, hogy közölje magyarul, de az irodalmi szerkesztő azt válaszolta, ennyire kegyetlen írást nem fogadna el/be a magyar közönség.

[5] Gibbon hanyatlása és bukása. A regény címe Edward Gibbon fő művére, A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történetére utal, amely fontos szerepet játszik a műben.

[6] Margaret Atwood: „Dire Cartographies. The Roads to Ustopia”. In uő: In Other Worlds: SF and the Human Imagination. New York, Doubleday, 2011. 67. Vö. Joó Mária: „Margaret Atwood spekulatív regényei. Etikai-kritikai kísérlet”. TNTeF, 2012/2, 48–58.

[7] Erről a jelenségről lásd Gombos tanulmányát (Gombos Péter: „A disztópiák Alkonyatjától a disztópiák alkonyáig?”. Korunk, 2019/2, 49–55.)

[8] Ezek az elnyomó rendszerek általában csak az ifjúsági disztópiákban buknak meg.

[9] Vö.  Donna Haraway: Simians, Cyborgs and Women. New York, 1991. 138.

[10] A hely, amitől parázunk?

[11] Maddie Crum: „When Your Feminist Dystopia Becomes a Work of Realism. Speaking with Leni Zumas about Her New Novel. Red Clocks”. Literary Hub, 2018. január 18. https://lithub.com/when-your-feminist-dystopia-becomes-a-work-of-realism/

[12] „Emlékszem az íratlan szabályokra, melyeket minden nő ismert: ne nyiss ajtót idegennek, akkor se, ha azt állítja, rendőr. Mondd, hogy csúsztassa be az igazolványát az ajtó alatt. Ne állj meg segíteni az út szélén veszteglő motorosnak, mert lehet, hogy csak úgy tesz, mintha lerobbant volna. Hagyd a zárat lenyomva, és hajts tovább. Ha valaki füttyent, ne fordulj meg. Ne menj egyedül mosodába éjszaka.” (Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje. Fordította Mohácsi Enikő. Budapest, Jelenkor, 2017). Az 1985-ben írt jótanácsok ma is érvényesek, pedig eltelt egy nemzedéknyi idő.

[13] Mindössze két nem szerepel, a homoszexualitás megszűnt, legalábbis papíron, mert már méhen belül „gyógyítják”. Ezt a regény egy félmondattal elintézi, feltehetően azért, hogy a „nemek csatájára” összpontosíthasson.

[14] Valamint egy vándorló életmódot folytató, de a történet végén a városban letelepedő család tagjai is rendelkeznek telepatikus képességekkel.

[15] Ez az ellentmondás nincs feloldva a regényben, ahol a harcosléttől elforduló szervitorok képesek ölni önvédelemből (az útközben rájuk támadó banditákat), és a közjó érdekében megelőzésképpen is (a Nők Országának erőszakos elfoglalására készülő katonai vezetőket).

[16] Vannak olyan olvasatok Tepper regényéről, amelyek női utópiaként, nem disztópiaként értelmezik (pl. Robin Reidé), ezek gyakorta kárhoztatják az eugenikáért, a homofóbiáért stb. (pl. Wendy Pearson). Véleményem szerint ezeket az értelmezéseket cáfolja az ironikus ábrázolásmód, amire Sylvia Kelso (1998) is felhívta a figyelmet.