Elisabetta Gnone gyerekeknek szóló alkotásai a közép-európai tündérmesék világából táplálkoznak, és viszonylag egyszerű eszköztárral rendelkeznek: a szerző a tündérek és boszorkányok, a jó és rossz, világosság és sötétség ellentétpárjainak felállításával, a bináris oppozíciók közötti éles határok elmosásával tanít. Történeteit egyszerűségük ellenére mégis átszínezi valami egyedi varázs, amely nem annyira a mesékben megjelenő csodákból, hanem sokkal inkább a szerző éleslátásából és érzékenységéből fakad.

Elisabetta Gnone a Fairy Oak-könyvek szerzőjeként vált világhírűvé és szerettette meg a világ számos gyerekével az olvasást. Az azóta magyar nyelven is hétkötetesre duzzadt sorozat képi világát is a szerző teremtette meg, egészen egyedi hangulatú – sokak szerint kissé lányos – (tündér)világot építve a kis skót faluban játszódó történet köré. Számomra azonban az olasz írónő nem ezekből a könyvekből lett ismert, hanem a 2000-res évek elején a magyar mesecsatornákon is játszott W.I.T.C.H.-sorozatból, amelynek tízévesen nagy rajongója voltam – olyannyira, hogy a szüleimmel rendszeresen keresetük az újságárusoknál a történet képregény-változatának legújabb részét, a merchandising részét képező tolltartókról, füzetekről, ágyneműszettről (ez még ma is megvan), matricagyűjtő-füzetekről és társaikról nem is beszélve.

Elisabetta Gnone legújabb, Olga, a papírlány-trilógiájának első része, A különleges utazás 2018-ban jelent meg magyarul a Móránál, ezt követte következő évben a Jum, a sötét szerzet, a sorozat zárórésze, A rejtélyes lány pedig október végétől kerülhet a magyar gyerekek polcaira. Miközben a sorozat alapjaiban belesimul a Gnone-életműben felépített keret- és motívumrendszerbe, ki is lép belőle: a szerző ugyan megtartja a számára kedves karaktertípusokat és a metaelbeszélés-narrációt, azonban témai súlyosabbakká válnak, a szöveg metaforikussága és rétegzettsége pedig – igaz, változó mélységben – az érvényes gyerek- és a felnőttolvasat kialakulását egyaránt lehetővé teszi.

Gnone minden gyerekszövege valamiképp a határ és az átjárhatóság kérdései köré szerveződik: a W.I.T.C.H. boszorkány-tündérei (a két fogalom sem véletlenül van összemosva) a világokat egymástól elválasztó Fátyol őrzői, a Fairy Oak sorozatban pedig Feli, az ikerlányok dajkatündére válik a világok (emberek, boszorkányok, varázslók és tündérek) közötti összekötővé és hírnökké. Az Olga, a papírlány-sorozatban azonban ezek a határok nemcsak külvilágban, hanem az elbeszélő kislány világa és az őket körülvevő valóság között is jelen vannak – az ezek közti egyetlen átjáróvá pedig a mesélés válik.

A trilógia főhőse, Olga 11 éves, és egy varázslatos, toszkán hangulatú faluban, Balicóban él. A kislány alakját hatalmas érdeklődés övezi, ugyanis a faluban „[m]indenki tudta, hogy Olgának különös tehetsége van a meséléshez, és amikor a kis Papel lány újabb történetbe kezdett, valamennyien köré gyűltek, hogy meghallgassák” (9). A falu lakóinak többsége tart Olgától, meséit hazugságnak, feltűnősködésnek tartják, és gonosz pletykákat suttognak a háta mögött, ezzel kitaszítva őt a közösségből. Csak néhány felnőtt vállalja a rá zúduló pletykaáradatot és megvetést azzal, hogy kijelenti: ő igenis szereti a kislány meséit, és örömmel hallgatja azokat. Olga elsősorban ezeknek a felnőtteknek és barátainak, a raccsoló, vékonyka, vöröshajú, szemüveges Brucónak és a tökmag, talpraesett, sokszor egy-egy monoklit is begyűjtő Mimmának mesél.

Olga a papírlányról szóló történetét azután kezdi el, miután Brucót megint megverik a többiek, így már a kötet legelején megjelenik a mese segítő, a valóság problémáira válaszokat kínáló funkciója: a papírlány története – Olga második kötetben szereplő, Jumról szóló elbeszéléseihez hasonlóan – terápiás jelleggel, példázatként születik meg, útmutatóként a bántalmazással küzdő barátja számára. A regény egyszerre mutatja be a mese, a mesélés és a mesélő történetét: elbeszélés közben Olga a saját problémáit, édesanyja halála fölött érzett gyászát és egyetlen gyámjától, a nagymamájától kapott meg nem értettség érzését is beleszövi a narratívába. Ahogy fejezetről fejezetre alakul a mesebeli papírlány sorsa, úgy nyerünk lépésről lépésre bepillantást a „Fura Olga”, „Keszeg Olga” és „Füllentős Olga” gúnynévvel illetett lány életébe is, és értjük meg a papírlány története mögött rejlő tragédiát.

A lány tehát a Brucónak szóló példázatban valójában saját küzdelme történetét írja le. Az azonosulás a nevek szintjén is megjelenik: Olga vezetékneve Papel, vagyis ’papír’, és meséjének főszereplőjét, a papírlányt szintén Olgának nevezi el. A kislány hőse, akárcsak Bruco, Mimma és ő, úgy érzi, kilóg a megszokott skatulyákból, és olyan akar lenni, mint mindenki más. Olga meséjében a papírlány annyira elkeseredik a másságán, hogy útra kel a híres varázslónőhöz, hogy megkérje, változtassa hús-vér kislánnyá, hogy olyan lehessen, mint a többiek. Az alapkonfliktusban megidéződik az Óz, a nagy varázsló és a Pinocchio-szüzsé, a tündérek és boszorkák ismerős alakjai mellett pedig a klasszikus európai mesehagyomány varázsszámai és tipikus nyelvi fordulatai is fel-felsejlenek a szövegben.

A papírlány útja Olga belső utazásának allegóriája, éppen ezért a papírlány nem is a tipikus (nép)mesei hősök útvonalán halad, amely a kihívások könnyű leküzdésével egyenesen a cél megtalálásához vezet. A lány többször zsákutcába ér, egyhelyben toporog, és sokszor csak mások segítségével tud átjutni egy-egy előtte álló akadályon. Saját értékeinek felismeréséhez vezető útja során természetesen mesei segítőket is talál, akik nemcsak átsegítik egyik állomásáról a másikra, hanem útravalóul adják neki a kérdést is, amire a varázslónő előtt felelnie kell: „Neked milyen adottságod van?”.

Olga utazása során eljön egy pont, amikor már végképp nem tud önerőből küzdeni: „Sivár, szürke táj terült el a papírlány előtt, kopár síkság. Egyik oldalról a tenger nyaldosta, de még az sem tudta elevenebbé tenni. Sűrű, mozdulatlan és sötét tenger volt ez, akárcsak a hely lelke.” (136). A teljes reménytelenség állapotából a kislányt egy vándorcirkusz tagjai rángatják ki – a Világszám Cirkusz küldetése ugyanis az elveszettek megkeresése: „Mi megtaláljuk azt, aki elveszett. Mindannyiunkat így találtak, engem is” (138) – így Emberke, a rugóember.

A cirkusz hagyományosan a normálisnak tartott világ fordítottja és torzképe: ami a normális életben – például egy kicsi, zárt faluközösségben – deviáns, az a cirkuszban normális. A cirkuszi családdal eltöltött idő során a megfelelő, elfogadó közeg érti és segíti a papírlányt: összeragasztják, amikor papírteste kettészakad, és segítik abban, hogy megtalálja az értéket önmagában. A papírlány végül rájön, hogy új, az utazás során megtépázott, toldozott-foltozott papírteste erősebb, mint a régi, a varázslónő pedig ajándékba adja neki a megfelelő szót, ami mentén megformálhatja új identitását: ő nem különc, deviáns vagy őrült, hanem egyedi.

Míg A különleges utazásban Olga saját magát meséli hőssé, a Jum, a sötét szerzet már a falu lakóinak segítőmeséit tartalmazza. Ezeknek a történeteknek a központi alakja Jum, az emberekben lakó ürességet megtestesítő ragacsos, könnyeket ivó szörny, aki „reménytelenséggel táplálkozik, és nem ismer kegyelmet” (27). Olga ebben a kötetben rövid, személyre szóló történeteket mesél: a balicói barátait hiányoló Mimmának például egy kisfiúról, aki elveszítette a horizontját és csak egy másik fiú segítségével képes megtalálni, a múltját maga mögött hagyó, olykor magányos Eresinának egy férfiről, aki elhagyta a múltját (ugyanis az kiesett a zsebéből), Fiore papának, a szeretett kertésznek a halálos ágyán pedig egy idős férfiről mesél, aki cseresznyefává változik. Fiore papa meséjében a mesélés az élet és halál közötti határt is átjárhatóvá teszi, Olga pedig mesélőként – a folyópartok között csónakázó, mogorva Codhoz hasonlóan – a két világot összekötő révésszé válik.

Olga történetei tehát a körülötte élő emberekről és egyben nekik is szólnak: a valóság beszüremkedik a mesevilágába, a mese pedig visszahat a valóságra, cselekvésre buzdítva a hallgatóit. A mesevilág és a valóság egymásba fonódása, Olga már-már mágikus teremtőereje az egész falura és a természetre is kihat: amikor Olgát az őt övező pletykák miatt a nagymamája eltiltja a meséléstől, az egész falura és az emberek szívére is sűrű köd ereszkedik alá, amely csak akkor oszlik el, amikor a kislány újra folytatja a történetet.

A szövegek egyik fő témája a mese és a valóság egymáshoz való viszonya: a falusiak már az első könyv kezdőfejezetében Olga történeteinek hihetőségéről vitatkoznak, ugyanis a kislány azt állítja, hogy minden egyes története igaz. Ezzel szorosan összefügg a kérdés, hogy vajon veszélyes-e a fikció azokra, akik nem értik annak valódi jelentését – ez a kérdéskör a második könyvben válik központi problémává, amikor a mások szomorúságából táplálkozó szörnyetegtől, Jumtól való abszurd félelem szinte tragédiához vezet: a szörnyet kereső vadászok meglövik Olga kutyáját, Valdót. Az Olga karakterét belengő misztikum, a lány csendes, légies, szellemet idéző, vékony alakja – akárcsak a meséi – szintén félelmet szülnek a falusiakban.

Azonban miközben Olga a barátainak mesél, kíváncsiskodó felnőttek és gyerekek sokasága követi őket; egyesek nyíltan, mások titokban – a tetőre mászva, elbújva, teregetést mímelve – hallgatják a kislány történeteit. Ez a fajta, élőbeszédben megvalósuló, spontán mesélési aktus a mesemondás legősibb, a – felnőtt és gyerek! – közösséget összetartó, annak problémáira reagáló, orális formáját idézi fel. A bokrok mögött rejtőzködő felnőttek alakjainak ábrázolásával a szerző megkérdőjelezi a mesemondás ma bevett formáinak helyességét: valóban könyvekbe kell-e zárnunk és a gyerekszobába száműznünk a mesét, és ferdén nézni azokra a felnőttekre, akik ilyen „gyerekes” dologra adják a fejüket?