Meglehet, pusztán furcsa gasztronómiai utalásnak tűnik a fenti cím, azonban a spanyol irodalom azon 21. századi trendjére utal, amit Agustín Fernández Mallo Nocilla-trilógiájának megjelenésétől datálnak az irodalomtörténészek. 

A Nocilla ugyanis a spanyolok népszerű, nemzeti mogyorókréme,

amelynek, bár a cím hangsúlyos enigmájaként csalogatja az olvasót, összességében pontosan ennyi szerepe van a szöveggel kapcsolatban. A címadás mindenesetre olyannyira meghatározónak bizonyult, hogy azóta 

Mallo kortársait a Nocilla-generáció tagjaiként emlegetik.

Hogy közülük mennyien fogyasztanak a névadó édességből, és pláne milyen rendszerességgel, az legalább akkora rejtély, mint az, hogy az olaszok bálványozott, kultikus édességéhez képest felénk teljes ismeretlenségben rejtőző kence vajon milyen képzettársítás okán válhat egy egész írói generáció emblémájává. Semmi sem biztos, de a legenda úgy tartja, 

Mallót a spanyol poszt-punk együttes, a Siniestro Total “Nocilla ¡Que Merendilla!” (“Nocilla, micsoda uzsi!”) című opusza ihlette arra, hogy megteremtse a kortárs spanyol irodalom enigmáját.

A szerző honi recepciója nagyjából a spanyol mogyorókrém ismertségével ekvivalens: nemhogy az irodalomkritika, de a Google sem érti, ha az ember a szerzőhöz kapcsolódó kulcsszavakra keres magyar vonatkozásban. Bár a spanyol nyelvű irodalmak valamelyest megjelennek itthon a polcokon, azért mégis szimptomatikus ez a csend az ízletes néven futó generáció körül, mert könnyen felfedezhetjük a kapcsolatot akár Borges vagy Bolaño szövegeivel is (a radikálisnak is mondható irodalmi csoportosulás egyébként talán nem is olyan véletlenül tartalmaz utalásokat a Vad nyomozók zsigeri realistáira), ráadásul Mallo hivatkozási hálója tele van globálisan érthető és értelmezhető popkulturális referenciákkal is, ami a kiadói piac számára talán nem mellékes tényező.

Augustín Fernández Mallo eredeti végzettségét tekintve fizikus, Mallorcán él, és számos irodalmi projektben volt már közreműködő, irodalmi programja deklaráltan „posztpoétikus” (2009-es programadó „Postpoesía” című esszéje nyomán, ami a trilógia esetében „transzpoétikussá” avanzsál), ami annyit tesz, hogy 

verseiben, illetve egyéb írásaiban a művészet és a tudomány lehetséges kapcsolódásait vizsgálja.

Ez az irány jól kivehető a trilógia szövegében is, akár tartalmi szempontokat veszünk figyelembe, akár a szerkezetét vizsgáljuk. A második kötetben, a Nocilla Experience-ben meg is kapjuk a posztpoétika definícióját egy fiktív szerző szájából (aki persze majdnem hajszálpontosan idéz a 2009-es esszéből):

Josecho egy olyan esztétikai irányzat buzgó művelője volt, amelyet ő maga „transzpoétikus fikció” névvel illetett, amely abból állt, hogy valahol a tudomány és a hagyományos értelemben vett ‘irodalom’ között hibrid műalkotást hozunk létre.

A trilógia első kötete 2006-ban, a második, a Nocilla Experience két évvel később, majd a harmadik, a Nocilla Lab 2009-ben jelent meg. A szerző aktívan blogol, valódi rajongói közösséget teremtett online, ráadásul a Nocilla-trilógia posztpoétikai vállalását transzmediálissá emelve, a szöveg sem áll meg a borítófedelek között: az online térbe csorog át, ott alakul tovább az érdeklődők szeme láttára.

A trilógia első két kötete egységes elbeszélői stratégiát követ, míg a befejező rész ettől szögesen eltér. A Nocilla Dream (azaz Nocilla Álom, ami egy édességbolt pultjára kívánkozó csalogató felirat) fejezetei apró, többnyire egy-egy bekezdéses töredékek, benyomásszilánkok, sok esetben egy bőröndnyi fényképből kieső polaroidok, vagy direkt idézetek, amelyek nem hajlandóak egységes történetté összeállni, ráadásul műfajilag is meglehetősen nagy szórást mutatnak. 

A szöveg szerveződésének látszólagos középpontjában egy gyapotfa áll,

az Egyesült Államok-béli 50-es út egy pontján, amely Nevada sivatagos területén található. Valamiképpen minden feltűnő karakter kapcsolódik hozzá, de ez a kapcsolódás az esetek túlnyomó részében a legjobb indulattal is esetleges vagy marginális: közös bennük azonban, hogy amint valamelyikük akár csak egy pillanatra is elidőzik a szöveg e kiemelt topografikus pontjánál, egy lábbelit aggat valamelyik, még szabad ágára. Mintha a trilógia szerkesztő elvének képi sűrítését tárná elénk a szöveg: a karakterek folyamatosan alkotják a cipőfát, ezt a kvázi kollaboratív szobrot, ami annak illúzióját képes megteremteni, hogy a cipők egy-egy széllökés hatására összekoccanhatnak, a cipőfűzők egymásba gabalyodhatnak, így képesek egy világon átívelő kapcsolatrendszert létrehozni és működtetni.

Az első kötet Jack Copeland, a brit Turing-archívum direktorának megjegyzésével indít, mely a digitális számítógép és az emberi elme felismerő és értelmezői képességét veti össze a jelenkori mesterséges intelligencia robbanását belengetve. Mai szemmel nézve kissé alábecsüli a számítástechnika lehetőségeit, ám a gyapotfa képével összevetve hamar kirajzolódik a narratív logika hálózatiságának a lehetősége. A cipők mint a karakterek nyomai, a töredezett, rövid, egymáshoz nem, vagy csupán lazán kapcsolódó, sok esetben más szövegekből átemelt szövegtöredékek mintha mindennapos online barangolásaink leképezéseként digitális lábnyomaink kapcsolódását mutatnák be. A szöveg adatbázis-logikája, rizomatikus építkezése így szándékoltan felhagy a klasszikus elbeszélési modellekkel és sajátos algoritmus szerint halad – illetve valójában nem halad sehová, hiszen ezzel együtt a szekvenciális építkezés lehetőségét is tagadja, esélyt sem adva a linearitásnak, a kronologikus eseménysoroknak. Mintha a hipertext narratíva úttörőnek számító szövegéből, Michael Joyce afternoon, a story-jából, vagy a Kaland-Játék-Kockázat valamelyik megviselt példányából ugrana elő az elbeszélői stratégia, amely igencsak munkára bírja a legkitartóbb olvasót is.

A kartográfiai szemlélet előretörése az elbeszélői stratégiában azt a váltást hasznosítja, ami a klasszikus realista elbeszélésre jellemző időbeliségtől a digitális reprezentációk logikájára jellemző kiteljesedő térbeliség felé történik. A regények bizonyos szempontból ezt a váltást tematizálják is, hiszen nem pusztán a cselekmény szóródik szét a kontinenseken, de a társadalmi színtér is épp ilyen szerveződéssé válik (lásd: az első regényben megjelenő kriptikus, földalatti mikronemzetek, amelyek minden ismert politikai és társadalmi berendezkedéstől függetlenek), és nem meglepő módon a párkapcsolatok is levedlik időbeli ívüket, hogy valamiféle töredezett benyomás-gyűjteményként jelenhessenek meg (néhol olyan érzése van az olvasónak, mintha Vonnegut tralfamadori leckéjét látná megvalósulni). A csomópontok, a cipőfa és a föld alatt létező mikronemzet csupán kiemelt kapcsolódási lehetőségekként jelennek meg, reményt adva az olvasónak egyfajta klasszikus koherencia belebegtetésével, de az adatbázis indukálta hipertextuális logika minden ilyen irányú elgondolást alapjaiban renget meg. Borges szelleme tűnik fel, a Tudomány pontosságáról szólva, amennyiben a kartográfia olyan tökéletességet ér el, hogy 

a térkép tökéletesen egybeesik a feltérképezettel,

hiszen Mallo szövege is egyfajta verbalizált kartográfiaként tárul fel a szemünk előtt, egyetlen vélhetően stagnáló pont köré.

A kapcsolódási pontok szintén tükrözik Mallo posztpoétikájának irányultságát: a fiktív részek épp olyan kapcsolatba kerülnek a valós, különböző médiából, sok esetben szóról szóra átemelt töredékekkel, mint ahogyan az irodalom, a művészet és a természettudományos elgondolások találkoznak az oldalakon. Maga a cipőfa is, bármily elvetemülten abszurd posztmodern fricskának tűnjön is, valós hír terméke: egy 2004-es New York Times-cikk számol be a Renótól százmérföldnyire található gyapotfa-együttesről, amelyek gyökere varázslatos módon épp Middle Gate-nél talált a sivatagi homok alatt valamiféle vízforrást, és amelyek ágain százszámra sorjáznak a lábbelik. Az olvasó nem tudja nem összekötni ezt a geográfiai pontot a mélyben elnyúló mikronemzet kitüntetett pontjaként, ám elképzeléseit természetesen hamar szertefoszlatja a szöveg, hiszen ahogyan a horizontális kapcsolódási lehetőségek dimenzióváltása, a vertikális tagozódás sem működhet másként, mint esetleges, könnyedén átrendezhető pontok illékony struktúrájaként.

A második regény, a Nocilla Experience szerkezetileg hasonlít az elsőre, ám tematikáját tekintve a Borges-ihletésétől Cortázar felé tolódva mintha már valamiféle individuációs kísérletet hajtana végre, annyiban, hogy 

a narratív szálakat egy tetőlakás felé húzza,

amit egy bizonyos karakter bérel (hogy pontosan ki is ez, sejthető: tökéletesen mindegy, hiszen szerepe annyi, hogy működtesse a hálózatosan kapcsolódó töredékeket, ennél többet az elbeszélői logika miatt nem is érdemes beleértenünk). Ebben a részben a korábban kontinenseket, nemzeteket és titokban élő mikronemzeteket is összekötő narratív világháló önmagába forduló, fekete lyukra hasonlító origóját vélhetjük felfedezni. Természetesen egy percig nem kétséges, hogy a narratív mód nem engedi, hogy egységgé álljon össze a szilánkos, továbbra is meglehetősen széttartó elbeszélés. 

Albert Einstein, Eddie Vedder, Francis Ford Coppola, vagy az iraki háborúhoz kapcsolódó CNN-hír pontosan egy-egy fejezetre érdemesek,

látszólag semmi közük egymáshoz, másképp és másra mutatnak rá, máshonnan máshová vezetnek. A kontinenseket átlátó nézőpont azonban továbbra sem más, mint az első kötet topológiájának újabb rétege, hiszen a szöveg, a töredékes szerveződés egyáltalán nem cövekel le konkrét lokációban – az apró fejezetek szóródnak, a konkrét földrajzi helyek talán a kaleidoszkóp fénytörési origójaként értelmezhetőek, de ennél nagyobb jelentősége egyik nevesített lokációnak vagy karakternek sem lehet. Az első kötet álomszerűségét itt már felváltja a valóságosabb reprezentáció, ám stilisztikailag, szerkezetileg még mindig a Dream hatása és poétikája érvényesül.

A harmadik regény, a Nocilla Lab elején a narrátor egy nagy projektről (természetesen a transzpoétika grandiózus programjáról) beszél, majd a korábbi két kötet szerkezetét, nyelvezetét és stílusát is meghazudtolva hosszas tudatfolyamot tár az olvasó elé. A személyes benyomások, észlelések, érzések a legtöbb esetben valamiféle tudományos jelenséghez kapcsolódnak, se szeri, se száma az ilyesféle áttéteknek, miközben ismét az amerikai kontinensen közeledünk egy különleges művészeti installáció felé. 

A korábban szilánkosan szétszórt beillesztések, a fiktív, tényszerű és tudományos részek tintafoltokként keverednek a szöveg sodrásában,

a narráció pedig képes több elbeszélői szintet is egy-egy meglehetősen hosszú, oldalakon átívelő mondatba sűríteni. Olybá tűnik, mintha a Lab a Dream és az Experience szó szerinti összegzéseként, egyfajta kontinentális kartográfiai takaróként sorba rendezné a töredékeket, ám – ahogy ez azért megsaccolható – Mallo retorikája ismét felrúgja a szabályokat, és akármennyire is úgy tűnik, hogy végre egy narrátor, egy karakter egy utazását, lineáris történetét követjük, valójában fénytörést előidéző prizmaként ismét több cselekményszálat követ az olvasó, mintha egy hasbeszélőshowt nézne.

A Nocilla üvegében felkavarodott hipertext-részecskék kavalkádja tehát két fogást követően a harmadik adagban szép, folytonosnak tűnő masszaként csordul ki az üveg száján,

 a transzpoétikus műalkotás konklúziója azonban valójában azt a pontot jelöli ki, ahol az egész mogyorókrém-keveredés indul, hogy megmutassa, bármily ízletes is egy-egy falat, az ízérzet összességében mindenképpen több, mint az összetevők listájából előzetesen kikalkulálható végeredmény. Mallo trilógiája igazi, Michelin-csillagot érdemlő csemege a kortárs világirodalmi menü kínálatában, kóstolása kifejezetten ajánlott.