Miért is fordítom az Amadís de Gaulát?

Ramiro de Maeztu Don Quijote, Don Juan és Celestina című esszéjében a Don Juan történetét elemző részben némi malíciával konstatálja, hogy az úgynevezett észak-európaiak (azaz a nem-spanyolok), akik számtalanszor értelmezték újra a sevillai szédelgő drámáját, tulajdonképpen semmit sem értettek meg ebből a szüzséből. Hiszen ezek a jobb sorsra érdemes szerzők feltételezik, hogy Don Juannak skrupulusai, erkölcsei, gátlásai és morális gátjai lennének, más szavakkal van lelkivilága, amelyre oly nagyon szeretnek európai szerzők hivatkozni. Miközben szó sincs semmi ilyesmiről, Don Juan egész egyszerűen gátlástalan, mint általában a spanyolok – nincs emögött semmiféle nyakatekert filozófia vagy freudi pszichológia – állítja Maeztu.

Én is pontosan így vagyok ezzel. Mert miért is fordítok hát Amadís de Gaulát? Nincs itt semmi mélypszichológiai magyarázat, morális felelősségvállalás vagy filológusi eltökéltség. Annyi persze hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy boldogult egyetemista koromban, amikor még könnyed bohósággal róttam a Trefort-kerti spanyol tanszék folyosóit, egyszer kiírtak egy műfordítói pályázatot. Ilyenkor minden normális ember keres egy még le nem fordított Borges-szöveget, a bátrabbak Cortázarral próbálkoznak, a halált megvető bátorságot tanúsítók pedig fejest ugranak egy kortárs latin-amerikai szerző prózájába.

Igaz, ez a pályázat középkori, reneszánsz vagy koraújkori szövegeket várt. Én meg sem álltam volna olyan pályázatnál, amely könnyed kortárs szövegekkel operál. Így vágtam bele laza csuklómozdulattal egy középkori lovagregénybe, az Amadís de Gaulába. A kibicnek ugyanis semmi sem drága!

A pályázatom bírálója, Kulin tanárnő egyáltalán nem volt elragadtatva az elkészült szövegemtől – nyilván nem véletlenül. Nem is nyertem semmit, még bátorító vállveregetést sem. Kulin tanárnő hűvös udvariasággal „értékelte” munkámat, megjegyezve, hogy a fordításom hemzseg a germanizmusoktól. Még jó, hogy pocsékul tudok németül – dohogtam magamban.    Kedves tanárom, Bikfalvy Péter ugyan biztatott, de én hagytam a fenébe az egész miskuranciát, lovagostul, regényestül. Aztán eltelt néhány évtized, és szóba került az Amadís de Gaula – mert az életben nincsenek véletlenek. Az egykor ama nevezetes műfordítópályázatot egyedül menedzselő Bánki Éva szeme felcsillant, mondván: germanizmus ide vagy oda, ezt le kell fordítani.

De kicsoda Amadís de Gaula? Bizonyára emlékszik rá a kedves olvasó, hogy amikor Don Quijote hazaérkezik az első kalandjából, és rögtön ágynak esik a kóborlásai során szerzett sebesülései miatt, meglátogatja két legjobb barátja, a pap és a borbély, akik lovagunk ágya mellett sopánkodva arra a megállapításra jutnak: itt bizony mindenért az olvasmányok a felelősek.

Ezt követően benyomulnak Don Quijote könyvtárába, ahol egymás után hajigálják ki a bűnös olvasmányokat a tyúkudvarba, hiszen ezek miatt vesztette eszét a barátjuk, és képzeli magát kóbor lovagnak. Az irodalomtörténészek legnagyobb örömére azonban nem minden kiadványt ítélnek kidobásra méltónak, így az Amadís de Gaula is megmenekül, mivel a pap és a borbély jó alaposan kitárgyalják, hogy az Amadís az első spanyol lovagregény nyomtatásban, és mint ilyen, a legkiemelkedőbb is, tehát semmiféleképp nem kell a baromfiak közé hajítani. Ez a Cervantes-féle irodalomkritika – örvendeznek az irodalmárok. Tehát nincs Don Quijote Amadís nélkül, ahogy nem születhetett volna meg az első modern regény sem nélküle.

Az Amadís de Gaulától mi sem áll távolabb, mint a mélylélektan, fennkölt filozófiák, paratextusok laza láncolata, irodalmi utalások tömkelege. A középkori lovagregényeket egyes-egyedül a cselekmény érdekli, de az nagyon. Fejvesztett  iramban zajlanak az események, hogy : az első sorban még apácának készülő szűz két sorral lejjebb már teherbe esik, és amíg a lap aljára érünk, már meg is szüli balkézről született gyermekét.

Ezért fordítom tehát az Amadís de Gaulát.

Magyary Ágnes

*

ELSŐ KÖNYV

ITT KEZDŐDIK A PÁRATLAN AMADÍS LOVAG TÖRTÉNETE, AKI PERIÓN DE GAULA KIRÁLY ÉS ELISENA KIRÁLYNŐ FIA

A művet a nagyra becsült és tiszteletreméltó Garci Rodríguez De Montalvo, Medina del Campo város tanácsosa javította és hozta közrebocsájtható állapotba. A javítgatások során a korábbi verziók hiányosságait, stiláris botladozásait kellett korrigálni, amelyek a rossztollú íróknak köszönhetőek – számos felesleges szót elegánsabb és a lovagi irodalom stíljéhez jobban illő kifejezéssel helyettesítve.

Csupán néhány évvel Megváltónk és oltalmazónk, Jézus Krisztus halála után élt egy keresztény király Bretagne-ban, akit Garinternek neveztek, és aki igaz uralkodó, istenfélő és igen finom modorú férfiú volt. Ennek a királynak egy nemesasszonytól két lánya született. Az idősebbik Languinesnek, Skócia királyának hitvese volt. Ezt a hercegkisasszonyt Virágfüzérnek hívták, mivel a férje, Skócia uralkodója, egy percig sem engedte, hogy csodás hajzuhatagát befedje, hanem virágfüzért kellett hordjon a hajában, hogy férjura minden percben annak szépségében gyönyörködhessen. Ennek a párnak két gyermeke volt: Agrajes és Mabilia – a fiú nemes lovag, a lány nemeskisasszony −, akikről sok szó esik még majd ebben a történetben.

A másik, fiatalabbik hercegkisasszony, Elisena sokkal szebb volt, mint nővére, ennek folyományaként pedig válogatott királyfiak kérték meg a kezét, de neki egyikhez sem fűlött a foga, inkább a világtól elvonulva Istennek szentelte életét. Így aztán joggal vélte úgy mindenki: nagy veszteség, hogy a hercegkisasszony zárdában akarja tengetni életét, hiszen aki ilyen kifinomult, ilyen szép és ennyien vennék nőül, annak egyáltalán nem illendő a világot magától megfosztani. 

A már említett Garinter király hajlott korára való tekintettel pihenésképpen néhanapján a hegyekbe ment vadászni. Egy ilyen alkalommal a birtokát képző Alima városából kilovagolva kissé eltávolodott a fegyveres kíséretétől és a vadásztársaitól, mivel a közeli ligetben szerette volna esedékes imáit elmorzsolni, és baljós párviadalt pillantott meg, amelyben egyetlen lovag szállt szembe két támadójával. A két támadót ismerte, mivel azok vazallusai voltak – hírhedt nagymellényes kötekedők, remek családi kapcsolatokkal, mindenki nagy bosszúságára. De a lovagot, bármennyire is próbálta kicserkészni, nem ismerte fel. De nem is annyira az izgatta, ki fia- borja is lehet az idegen: inkább a meglehetősen egyenlőtlen csata kimenetele aggasztotta, amelyet egészen addig kissé távolabbról figyelt, amíg a két kurafi vereséget nem szenvedett és nem lelte halálát az idegen kardja által. Ekkor az ismeretlen lovag a királyhoz lépett és megkérdezte tőle:

– Jó uram, miféle föld ez, ahol a kóbor lovagokra ilyen aljas módon támadnak rá?

A király így válaszolt:

– Nincs mit csodálkozni ezen, lovag uram: itt is, mint bárhol máshol, vannak nemes lovagok és vannak utolsó kurafik. Ezt a két megboldogult lovagot jól ismerték errefelé viselt dolgaik révén, és még maga a király sem tudta megregulázni őket a befolyásos rokonaik meg a rejtekhelyükül szolgáló, erdő borította hegy miatt, pedig számtalan gaztettet követtek el.

A lovag ezt mondta:

– Jómagam pont ehhez a királyhoz jöttem messzi földről, jóbarátjától hozok neki híreket, és ha tudod, merre találom, kérlek mondd meg nekem, jó uram.  

– Bárhogyan is legyen, nem hallgathatom el előled az igazságot: tudd meg, íme, hogy a király, akit keresel, én vagyok.

A lovag, miután levette a pajzsát és a sisakját, majd odaadta fegyverhordozójának, odament a mi királyunkhoz, és azt mondta, hogy ő Perión de Gaula király, és hogy már régóta vágyott arra, hogy megismerkedjenek. Módfelett örült a két király, hogy ily módon egymásra találtak, majd elértek arra a helyre, ahol a többi vadász várakozott. A városba, szállásukra akartak menni, de még mielőtt ez megtörtént volna, egy elgyötört szarvas tört magának utat a fegyveres kíséret sorai közt. A két király a szarvas után vetette magát, azzal az eltökélt szándékkal, hogy lándzsavégre tűzzék, amikor egy sűrű bokorból eléjük vágott egy oroszlán, majd elkapta és megölte a szarvast. Hatalmas mancsaival felnyitotta a vadat, és rátarti merészséggel szégyenítette meg a két uralkodót. Perión király erre ezt mondta:

– Nem lehetsz oly mérges, hogy a mi részünket a vadászzsákmányból ne hagyd meg.

Majd fegyvert ragadva leszállt a nyeregből, mert paripája, tartva a félelmetes oroszlántól, nem akart továbbhaladni. A király maga elé emelte pajzsát, és felemelt karddal közelített a fenevadhoz, egy percig sem zavartatva magát az őt visszatartani vágyó Garinter király hangos kiáltásaitól.  Az oroszlán elengedte a zsákmányt, és a lovag felé fordult. Összecsaptak, a fenevad a király alá kerülve próbálta megölni azt, de Perión minden erejét összeszedve felhasította az oroszlán hasát, s az végül holtan rogyott össze előtte. Garinter király még mindig remegve így szólt magában:

– Nem véletlen, hogy őt tartják a világ legkiválóbb lovagjának.

Miután a dolog ilyen szépen elrendeződött, az elhullt oroszlánt és a szarvast összeszedték, két szelídebb ló hátára kötötték, majd igen elégedetten elindultak a város felé. Ott a királyné, akit már értesítettek a lovag érkezéséről, méltó lakomával várta őket: a nagyurak palotái és ők maguk tetőtől-talpig feldíszítve, az asztalok megterítve. Az emelvényen lévő asztalnál foglalt helyet a királyi pár, rögtön mellettük, egy másik asztalnál pedig ott ült lányuk, Elisena. Itt szolgálták fel az étkeket illő és királyi módon.

Köszönhetően a falatozás poétikus nyugalmának, a királykisasszony lélegzetelállító szépségének, Perión király világraszóló lovagi hírnevének, ezek ketten őszinte csodálkozással bámulták egymást, és még Elisena szent élete sem tudta útját állni annak, hogy a királylány a szerelem vermébe bele ne essen. Kész szerencse, hogy a király is pont ugyanebben a cipőben járt, aki egészen eddig soha senki iránt mélyebb vonzalmat nem érzett. Így aztán mindkettőjük szerelmes gyönyörűségére az egész lakomát szinte önkívületben költötték el.

Az asztaltól felkelvén a királyné szeretett volna visszavonulni szobájába. Amikor Elisena is felállt, csodaszép gyűrű esett le a szoknyájáról: korábban levette az ujjáról, most pedig nagy zavarában elfelejtette, hogy odatette; lehajolt érte, a közelben lévő Perión király azonban megelőzte. Ahogy oda akarta neki adni a gyűrűt, kezük összeért; Őfelsége megragadta azt, és finoman megszorította. Elisena elpirult, majd szerelmes pillantások kíséretében, lágy hangon köszönetét fejezte ki a lovagias gesztusért.          

– Ó, úrnőm – mondta ő –, bárcsak ne ez lenne az utolsó alkalom! Boldogan szolgálnálak életem végéig. 

Elisena édesanyja után sietett, de olyan feldúlt volt, hogy szinte elalélt. Ennek aztán az lett a vége, hogy a királylány, kinek szíve majd szétrobbant a belülről feszítő, teljesen ismeretlen szerelmi gyötrelemtől, amely gigászi erővel kerítette őt hatalmába, azonnal felfedte titkát egyik udvarhölgyének, egyben bizalmasának, akit Darioletának hívtak. Könnyek és sóhajtások közt kérte ki bizalmasa tanácsát, vajh hogy tudhatná meg, vajon Perión király szeret-e valaki mást, és vajon az a szerelmes tekintet, amellyel őt bámulta, szívből jött-e, őszinte volt-e az elemi erővel feltörő vágyakozás.

A lány először megijedt, mert az ilyen heves érzelmek egyáltalán nem voltak jellemzőek úrnőjére, de aztán, látva annak gyermeki könnyeit, megesett a szíve rajta, és ezt mondta:

– Úrnőm, látom, ahogy átvette érzéseid felett az uralmat a zsarnoki szerelem: ilyenkor sem tanácsnak, sem józan észnek helye nincs, éppen ezért én mindenben rendelkezésedre állok, nem pusztán azért, mert ez kötelességem; önszántamból és engedelmességből teszem. Parancsaid szerint fogok cselekedni, mivel őszinte híved vagyok, számíthatsz diszkréciómra és arra, hogy minden erőmmel téged szolgállak.

Amikor magára hagyta úrnőjét, a lány azonnal Perión király szobája felé vette az irányt. A bejáratnál annak fegyverhordozójába botlott, aki éppen gazdáját készült felöltöztetni. Ezt mondta neki a lány:

– Barátom, menj és intézd dolgod valahol máshol, mert egyedül akarok maradni a gazdáddal, mivel üzenetet hoztam számára.  

A fegyverhordozó némi hezitálás után arra jutott, ugyan mi baja származhat belőle, ha enged, így átadta az öltözéket, és távozott. A lány bement a király szobájába, ahol őfelsége éppen az ágyon hevert, de amint meglátta őt, rögtön felismerte, hiszen korábban tanúja volt annak, ahogy Elisena megállás nélkül csak ezzel a lánnyal pusmog. Joggal feltételezte tehát Perión király, hogy Elisena bizalmasával van dolga, valamint azt is gyanította, hogy nem ok nélkül jött hozzá,  szíve azon nyomban nagyot dobbant és így szólt:

– Drága leányom, hogyan lehetnék a szolgálatodra?

– Ha megengednéd, jó uram, hogy segítsek neked felöltözni – válaszolta a lány.

– A szívemnek nagyobb szüksége lenne rá – válaszolta a király –, mivel sem öröm, sem boldogság nem lakozik benne, hanem pőrén áll itt előtted.

– Hogy lehet ez?  − kérdezte a lány.

– Úgy – mondta a király –, hogy amikor erre a földre elindultam, szabad voltam és csak az előttem álló fegyveres kalandoktól kellett tartanom, de ahogy ebbe a házba, gazdáid otthonába, beléptem, halálos sebet kaptam, és ha te, jó leány, valahogy gyógymódot találnál szenvedéseimre, nem lennék rest meghálálni azt.  

– Mindenképpen – válaszolta a lány – nagy tisztesség lenne az nekem, ha ilyen nagy úrnak, ilyen kiváló lovagnak tehetnék szolgálatot, a baj csak az, hogy nem tudom, mivel lehetnék segítségedre.

– Ha hitet teszel arról – mondta a király –, hogy szavatartó hölggyel van dolgom, és titkomat nem feded fel, akkor örömmel megosztom veled azt, ami a szívemet nyomja.

– Nincs mitől tartanod – mondta a lány –, hét lakat alatt fogom őrizni, amit hallok tőled, uram. 

– Nos hát, barátném, drága hölgyem – válaszolta a király – bevallom, hogy azon baljós óra óta, hogy Elisena szépségét megpillantottam, életem merő gyötrelem és kínszenvedés, ha ez így halad tovább, szép lassan meghalok, hacsak valami írt nem találok fájdalmamra, akkor nekem örökre végem.

A lány, aki már jól ismerte úrnője érzelmeit, a király szavait meghallva módfelett örvendett, és ezt mondta:

– Uram, ha királyi becsületszavadat adod, hogy az igazságot, amit napvilágra hozok, életednél is jobban megőrzöd, és megesküdsz lovagi becsületedre – hiszen hírneved megelőzte érkezésedet, s jól ismerjük errefelé hőstetteidet –, ígérem, hogy amint csak lehetséges, és amint már nem lesz veszélyes, Elisena asszonyod lesz, így nem csak a te szíved telik majd meg elégedettséggel, uram, hanem úrnőmé is, akinek ugyanolyan bú rágja lelkét, ugyanott kapott halálos sebet, mint te. Azonban, ha esküt nem teszel, én sem hihetek szavadnak, miszerint állítólagos heves érzelmeid igazak lennének.

A király, aki akkor már úgy vélte, Isten segedelmével ügye számára kedvezően alakul, mint ahogy az ebből a történetből is kisejlik majd, egy percig sem hezitált: kardot ragadott, és jobb kezét a keresztalakú markolatra helyezve így szólt:

– Esküszöm erre a keresztre és kardra, amellyel lovaggá ütöttek, hogy mindenben engedelmeskedek neked, leányom, és Elisena úrnőmnek, amit parancsoltok nekem.

– Úgy legyen – mondta a lány –, így én is fogadom, hogy betartom ígéretem.

A királytól távozván azonnal úrnőjéhez sietett, ahol rögtön mindent elmesélt, amit őfelségénél intézett. A hír azon nyomban jókedvre derítette a királylányt, aki boldogan ölelte meg bizalmasát, és ezt mondta:

– Igaz barátném vagy, de vajon mikor jön el az óra, amikor végre annak a karjaiban fekhetek, akit tőled ajándékba kaptam.

– Hírrel leszek majd – mondta a lány –: amint tudod, úrnőm, a szobának, ahol Perión király megszállt, van egy ajtaja, amely a kertre nyílik. Ezt felséges atyád szokta használni, amikor a kert hűsében pihenni vágyik. Ezt most függönnyel takarták el, de ennek az ajtónak a kulcsa nálam van. Amikor Garinter király visszavonul, én majd kinyitom az ajtót. A kései óra miatt a palota akkor már elnyugszik, így aztán észrevétlenül fogunk tudni bejutni, és még hajnal előtt érted jövök, úrnőm, és a szobádba kísérlek.   

Elisena figyelmesen hallgatva, örömében szóhoz sem jutott, azonban amikor magához tért, így szólt:

– Drága barátném, egész életemet a kezedbe helyezem, ámde mi van akkor, ha apámuramat bent találom Perión királlyal? Akkor mindannyian nagy bajba kerülünk.

– Ezt, úrnőm – mondta a lány –, bízd csak rám, majd én elrendezem.

Így ért véget a beszélgetésük. A következő napon a királyi pár és Elisena királylány a terített asztal mellett mulatták az időt, majd eljött az este. Darioleta félrevonta Perión király fegyverhordozóját, és ezt mondta neki:

– Mondd, barátom, nemesember vagy?

– Igen, az vagyok – válaszolta –, mi több, apám lovag, de miért kérded?

– Mindjárt megmagyarázom – mondta a lány –, ugyanis szeretnék megtudni valamit, és Istenre és a királyra kérlek, mondd el nekem.

– Szűz Máriára esküszöm – mondta a férfi –, bármit, amiről tudomásom van, elárulom neked, hacsak azzal uramnak nem leszek kárára.

– Ettől szükségtelen tartanod – mondta a lány – semmi olyat nem fogok kérdezni, ami urad kárára lenne, és egy szóval sem kell többet mondanod, mint amit tudni szeretnék. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy gazdád melyik hölgyet tüntette ki érdeklődésével.

– Az én uram – mondta – az összes iránt érdeklődik, azaz nem tudok egyről sem, akinek nagyobb figyelmet szentelne, magyarán senki iránt nem mutat olyasfajta érdeklődést, amire utalsz.

Miközben így elbeszélgettek, Garinter király odalépett hozzájuk, és amikor látta, milyen elmélyülten értekeznek, magához intette a lányt, és ezt mondta:

– Mi dolgod neked a király fegyverhordozójával?

– Istenemre, uram, ő szólított meg engem, hogy elmondja, gazdája egyedül szeret aludni, és kissé terhes neki a társaságod.

A király ezután Perión királyhoz sietett, és ezt mondta neki:

– Jó uram, rengeteg tennivalóm akadt a birtokomon, amiért hajnalban kell kelnem, ezért bocsánatodat kérem, de jobb lesz, ha ma éjjel nem zavarlak a jelenlétemmel.   

Perión király így válaszolt:

– Tégy úgy uram, ahogy neked a legalkalmasabb. 

– Így lesz nekem a legjobb – mondta a király.

A király így tudta meg, hogy az udvarhölgy igazat mondott neki, ezért kiadta a parancsot, hogy a szolgák távolítsák el az ágyát Perión király szobájából. Amikor Darioleta látta, hogy a dolgok a tervei szerint alakulnak, azonnal Elisenához sietett, és mindent elmesélt neki.

– Drága barátném – mondta –, most már hiszem, hogy Isten számára nincs lehetetlen, és ami a mi szemünkben akadály, az nála az igazsághoz vezető út. Mondd meg, mit kell tennünk most, mert a nagy öröm miatt képtelen vagyok józanul gondolkodni.

– Úrnőm – mondta a lány –, ma este fogjuk véghez vinni a tervünket, tekintve, hogy az ajtó már nyitva van, ahogy azt ígértem.

– Akkor rád bízom magam, hogy vezess oda, amikor eljön az óra.

Így aztán addig várakoztak, amíg mindenki nyugovóra tért.

*

A szöveg eredeti forrása: Garci Rodríguez de Montalvo: Los cuatro libros del virtuoso caballero Amadís de Gaula.