Hetekkel 89. születésnapja után, tüdőgyulladás következtében elhunyt a perui Nobel-díjas, Mario Vargas Llosa.

Kevés olyan szerző van, akinek már az első regényét nyilvánosan elégették, A város és a kutyákról ugyanakkor az alábbi hirdetés jelent meg 1966-ban a New York Times-ban: „Felkavaró erejű társadalmi szatíra, melyből 1000 példányt nyilvánosan elégettek Limában”. A könyv szerzője, a perui Mario Vargas Llosa fenekén még ott díszelgett a tojáshéj (ekkor ünnepelte a 30. születésnapját), a Leoncio Prado katonaiskolában töltött éveitől ihletett, sok szempontból Ottlik Iskola a határonját idéző regénye azonban már ekkor elnyerte a Biblioteca Breve-díjat, ami biztosította, hogy a francói cenzúrán átverekedve magát Spanyolországban, a rangos Seix Barral Kiadónál jelenhessen meg – micsoda út vezetett ide az apátlanul töltött közép-bolíviai gyerekkortól!

A novellistaként már húszas éveiben elismertté vált Vargas Llosa művét manapság a latin-amerikai boom egyik ősszövegének tekintik: ha tetszik, vele kezdődött és vele zárul tehát a régió leginkább globális hatású korszaka. De a kettő között történt egy s más: a hatvanas évek ugyanis Vargas Llosa nagy évtizedeként vonult be az irodalomtörténetbe. Egymás után jöttek a nagyregények (A város és a kutyák, Négy óra a Catedralban, Zöld Palota), mellettük pedig a szerző talán legjobb kisprózakötete, a Kölykök, melynek címadó kisregénye egészen emlékezetes módon örökíti meg, mi lesz egy végletekig macho társadalomban egy mégoly gazdag fiúval, akinek férfiasságát gyerekkorában leharapja egy kutya. Ezekben az árnyalt, sokszínű, feszültséget jól adagoló, regénytechnikailag is innovatív, de mindvégig a realista zsáneren belül maradó írásokban Vargas Llosa még javarészt Perun belül marad, később azonban Dominikától Guatemaláig és Brazíliáig bejárja a kontinenst főként történelmi regényeivel, sőt, Izrael, Palesztina és Kongó felé is kitekint. Miközben pedig regényei fokozatosan teret nyitnak a pop (például az erotikus regény) felé, igazi public intellectualként fáradhatatlanul írja esszéit, publicisztikáit, politikai véleménycikkeit, mi több,1990-ben sokáig nagyon is reális forgatókönyvnek tűnt, hogy perui elnök lesz belőle. Nem lett, cserébe viszont emlékezetes memoárjában (Pez en el agua, 1993) megírta, hogyan és miért nem – és csinálta tovább, hihetetlenül szerteágazó, mindig vérbő életművet hagyva örökül olvasóinak. Utolsó regénye, a Csendes forradalom itt villog a képernyőmön betördelve: ha minden jól megy, a Könyvhéten már olvasható lesz a Helikon Kiadó gondozásában, Eőry Zsófia fordításában.