1. Élet a felhőben

Én léptem ki utoljára a házból. Óvatosan behúztam az ajtót, nehogy leessen a kilincs. Odamentem az ingatlanügynök kocsijához, ami már járt, és átadtam neki a kulcscsomót. „A vásárlók le fogják bontani – mondta a nagynénémnek és nagybátyámnak –, így jobban járnak.” Megálltam a konténer előtt. Az elszáradt rutavirágok, babérágak és egyéb tárgyak között, amik már senkinek sem kellettek – például egy fonott szék, egy sétabot vagy egy dobozos tévé –  észrevettem néhány kidobott fényképet; nagy részüket kikezdte az idő vasfoga. Nem kotorásztam túl sokáig. Kimenekítettem egy polaroidot: csak egy világosszürke hátteret láttam rajta, középen egy sziluettel, a másik oldalon nagy sötét folttal.

Lefényképeztem a telefonommal, és ránagyítottam. A nagymamám volt rajta. Kinyújtott karjában az év első aratását tartotta a fején egy fonott kosárban. Még nem volt nagykorú, alig beszélt spanyolul, és egyedül volt a kétéves lányával egy olyan országban, amit nem is ő választott. Tekintetem elidőzött csontos lábain és földre szegezett tekintetén. Aprócska test, melyet számtalan bizonytalanság súlya torzít el.

Nagymamám életrajza rejtély volt számomra. Akár egy kirakós darabjai. Maroknyi szétszórt részlet. Emlékeim róla csupán töredékes képkockák. Látom magam előtt, ahogy egy nagy karosszékben ül, keresztbe tett lábakkal, ugyanazt a kopott chemisét viselve, amit mindig. Hevesen grimaszol, miközben a nyitott ajtón az utcát figyeli. Mindig is szerettem volna többet megtudni róla, de még édesanyám sem tud további részlettel szolgálni. Talán van valami titok, amit a nagyapám és a nagymamám szülei inkább elhallgattak. Csupán néhány furcsa és megmagyarázhatatlan emlékem van róla, például amikor seprűvel kergette az egyik unokatestvéremet. Mint később megtudtam, azután kezdett leépülni, hogy harminchárom évesen elektrosokk-kezelést kapott. Ugyanannyi idősen, mint amennyi most én vagyok.

Amikor a látásom homályossá vált, kutakodni kezdtem a családfánk körül, hogy előfordult-e a már látásvesztés. Az a gondolat vezérelt, hogy talán egy ismeretlen személy ugyanazokat a kérdéseket tette fel magának, mint most én. Felkerestem néhány távoli rokont Olaszországban, de nem jártam sikerrel. Orvosi kórtörténetem betegségek sora helyett csak egy üres papírlap maradt. A sok kétség ellenére Rosa nagymamám tekintete nem hagyott nyugodni. Az írisz árnyalatát és a szem néhány genetikai jellemzőjét lehet örökölni, de vajon igaz ez a tekintetre is? Azt is lehet örökölni ahogyan valaki néz?

Néhány éve, mikor a filmművészetire jártam Havannában, megismertem Yamilát. Egyik fülére siket volt, és a másikra is gyengén hallott. Hamar összebarátkoztunk. Yamila mesélt nekem először Belkis Ayónról, egy kubai képzőművészről, aki harminckét évesen lett öngyilkos. Metszetei Sikán történetét, a rejtélyes afro-kubai abakuá testvériség alapító mítoszát ábrázolták. Sikán hercegnő egy nap korsóval a fején ment vízért a folyóhoz. Véletlenül kifogott egy szent halat, Tanzét, aminek pikkelyei a bőség „hangját” hordozták. A törzs varázslója egy elvarázsolt tükrön keresztül vigyázott Tanzére, ám amikor észrevette, hogy a szent hal eltűnt, kígyókat küldött a keresésére. A kígyókat meglátva Sikán megrémült, és a korsó a földre esett. A baleset megpecsételte a hercegnő sorsát: ő az utolsó, aki a bőség hangját hallotta. Édesapja egy barlangba záratta, hogy senkinek se árulhassa el a titkot, azonban Sikán elmondta szerelmének, aki egy másik törzs tagja volt. Meggondolatlanságáért halálra ítélték. Lefejezték, hogy a titok titok maradjon, és megőrizzék a bőség hangját. De a hang örökre elhallgatott. Ekkor Sikán és Tanze testéből dobot készítettek. Ayón a művein nem és száj nélküli embereket ábrázol. „A festményeimen a szemek azok, amelyek felkeltik az emberek érdeklődését – mondja. – Szemek, amelyek beléd látnak, amik elől nem tudsz elrejtőzni, mert mindenhová követnek. Nem veszítenek szem elől, és cinkossá tesznek abban, amit látsz.”

A nagymamám, Yamila, Sikán és Ayón szorosan kapcsolódnak a látásom elvesztése miatt érzett félelemhez. Egyre gyakrabban találkozom érzékeléssel kapcsolatos utalásokkal. Olyanokkal, amelyek közvetlenül tematizálják a látásvesztést, vagy amelyeket én magam, szeszélyesen hozzákapcsolok. Egy konstelláció, amely önkényes, intuitív és ismétlődő.

2. A tűzzel kezdődött

Zavarodottság. „Ezt jelentené a látásom elvesztése?” – tűnődtem, miközben egyesével visszatettem a dobozba a gyufaszálakat. Egy hirtelen mozdulat, és a nyilallás először a derekamban érződött, majd felkúszott egészen a nyakamig. Egy barátom mesélt nekem először az „atlasz” szó jelentéséről. Az első nyaki csigolyát nevezik így, a Szaturnusz egyik holdját, valamint a görög mítoszt, amelyben Atlasz az aranyalmát termő fa őrzője. A mítosz egyik változata szerint Perszeusz egy nap Zeusz fiaként jelent meg Atlasz előtt, és emlékeztette a próféciára: „Atlasz, eljő a nap, amikor fádat aranyától megfosztja Zeusz egyik fia.” Ezért Atlasz elzavarta Perszeuszt, aki dühében levágta Medúza fejét, és kővé változtatta vele Atlaszt.

Tekintetemmel követtem a gyufa szikrájának útját a tűzhelyig. A kékes láng körül egyfajta szivárvány öltött testet. Egy fényvetület, amelyre néhány szemorvos azt mondta, hogy a szem tápanyagainak elvesztéséhez van köze. „Atlasz, eljő a nap, amikor a jóslás beteljesül” – gondoltam.

Megtöltöttem a kávésbögrém, majd a konyhán keresztül átmentem a könyvtárszobába. Ahogy áthaladtam a folyosón, a kávé illata összevegyült valami orrfacsaró szaggal. Ahelyett, hogy leültem volna az íróasztalhoz, a szoba minden zegzugát végigszaglásztam: a bútorokat, a könyvkupacokat, a könyvborítókat. De semmi. „Egy patkány” – gondoltam. A sötétben tapogatózva kinyitottam az ablakot. Még nem hajnalodott. Egyik kedvenc filmesem jutott eszembe, aki azt mondta: „Szörnyű, mennyire hozzászoktunk, hogy mesterséges fények között éljünk.” Egy vékony napsugár fényénél olvasni kezdtem. Még volt egy utolsó vizsgám, mielőtt megkaphattam a diplomámat. Én leszek az első diplomás a családban. Szokásommá vált, hogy kihasználom a napfényt. Édesanyám mesélte, hogy ő is napfényben vagy éjjel, gyertyafénynél tanult, mert nem volt más választása. Esetemben ez elhatározás kérdése volt: minden egyes alkalommal, amikor felkapcsoltam a LED-es lámpát, egyfajta borzongás fogott el. Képtelen voltam az olvasásra koncentrálni. Újra szaglászni kezdtem. Kiszúrtam a komódot. Egyenként levettem róla minden kerámiadíszt. Az egyik polcon észrevettem egy kis egyenlőtlenséget. Alul, Szent Lúcia alakja mellett egy elégett gyertya maradványát találtam. A fa elkezdett megvetemedni.

Anyám sosem volt igazán vallásos, de időnként úgy gondolta, hogy érdemes gyertyát gyújtani. Oltalomként. Amikor miattam imádkozott, a szirakúzai Szent Lúciához fohászkodott, a látás és számos szakma, köztük az írás védőszentjéhez. A barátnők és szomszédok segítségével valóságos oltárt állított Szent Lúciához kapcsolódó műtárgyakból. A barátnői festményreplikákat hoztak Mathias Grünewaldtól vagy Giovanni Battista Salvitól, akik többé-kevésbé túlviláginak ábrázolták. Illetve más névtelen művészek alkotásait, amelyek a művészi érték fikarcnyi látszatát sem keltik. A szirakúzai szentről szóló életrajzokból kevés maradt fent, mert a levéltárakat állítólag felgyújtották.  Egy rövid kódexben és a Legenda aureában („arany legenda”) – ami Jacopo da Voragine klasszikus szentéletéletrajza – kevéske részlet szerepel róla. Csak pár sor említést kap, amennyit a vallásos tárgyakat árusító boltokban található röpiratokban is olvashatunk. Szent Lúcia életútja közismert: 283 körül született, édesanyja nagyon beteg lett, ezért együtt elmentek a szomszéd faluban megrendezett Szent Ágota-ünnepre, hogy az ő közbenjárását kérjék a gyógyíthatatlan betegség okozta csillapíthatatlan fájdalomra. Szent Lúciának látomásai voltak Szent Ágotáról, így ezután hozzá intézte imádságait. Lúcia arisztokrata családból származott, de lemondott vagyonáról és leendő férjéről, aki a falu kormányzójával együtt nemcsak elítélte őt magatartásáért, de ellenségesek is lettek vele, és parancsba adták a megalázását: sértegették, megverték és megerőszakolták, de ő mindvégig kitartott. „Szegény Parcasio, mondd, miért vagy ily bánatos? – kérdezte. – Miért vagy ily sápadt, s miért hagyod, hogy a düh felemésszen?” Végül december tizenharmadikán, alig húszévesen lefejezték. Éppúgy, mint Sikánt.

Innen erednek a spekulációk és a kétes legendák. Ez a kétértelműséggel teli vég nem hagyja nyugodni neofita kíváncsiságomat. Miért ábrázolják őt néha egy tányérral, amelyen a szemei hevernek? Kivájták őket? Vagy talán szégyenében ő maga tette? Esetleg áldozatként szolgálnak? Mi az, amit nem akart látni? Vagy miért ajánl fel áldozatot?

1997-ben a brazil származású Adriana Varejão három portrét festetett magáról: az egyiken mulattként, egy másikon kínaiként, egy harmadikon pedig indiánként jelenik meg. A festményeken a jobb szeme hiányzik. Varejão a porcelánból és ezüstből készült kivájt szemeket egy üveg vitrinben állította ki. A miniatűr szemek két oldalukon nyithatóak, belsejükben két milliméteres diorámákkal, amik Theodor de Bry kannibál lakomákhoz kapcsolódó metszeteinek reprodukciói. A más művekben bemutatott faji keveredés és kannibalizmus koncepciói megfigyelhetők voltak az egész kiállításon. „Szemtanúk X, Y, Z”[1] címmel Varejão harminchárom évesen rendezte meg ezt a kiállítást. Ismét egy újabb időbeli egybeesés, egy képzeletbeli, reflexív és hordozható múzeum sajátos megjelenése. Úgy érzem, hogy az én koromban már jogom van a korlátaimmal együtt, bűntudat nélkül élni. A tekintetem hiánya és közben annak túlexponálása egyfajta tisztelgés saját félelmem előtt.

3. Mi is a láthatatlan szín?

Az utolsó reflektorfények jelzik az előest végét. Minden fehér fényben úszik. Egy aprócska tárgy vagyok, egy elfekvőben lévő vásári kellék. Az érzékenység küszöbe társul hozzám. Ahelyett, hogy elaludnék, nehéz szemhéjam igyekszem nyitva tartani. Az altató első cseppje egy távoli emlékbe röpít, egy olyanba, amit talán szégyenből sosem gondoltam meghatározónak. Ötéves vagyok, egy hordágyon ülök, két zöld köpenyes ember megkér, hogy fújjak fel egy lufit; a belégzés előtt nyers sikoly tör ki belőlem: „Anyu, anyu, anyu! Hol vagy, anyu?” Kötelességből kifújom a levegőt, megundorodom a latexkesztyű szagától, majd elalszom. Ötévesen belépni egy műtőbe nem ugyanaz, mint harmincévesen, leginkább a tűszúrásra hasonlító érzés miatt, amely az ébrenlét utolsó perceiben is sugárzik. A testem bizakodik: már nem érzem az alkohol szagát, nem hallom a hangokat, se a suttogást. Belépek a fehér szín mulandóságába; az idő megáll, bezárul, de ettől nem kevésbé illékony.

„Nem lehet anélkül látni, hogy közben számításba vennénk a vakságot – írta John Berger –Rothko munkássága közel áll a vaksághoz, egy tragikus színvaksághoz.” Nemrég értettem meg ezt a rövid kis idézetet, amikor a saját bőrömön tapasztaltam. Közeli kötődésemet elsősorban egy szokás alakította ki: a heti zarándoklatom a Szépművészeti Múzeumba, hogy megnézzem Rothko Light Red over Dark Red című festményét. Ott állni e hatalmat sugárzó festmény előtt valami olyasmi, ami talán ahhoz hasonlít, amikor egy törött lámpát bámulsz szüntelen, vagy a pirkadó eget nézed elrévedve: tudatosul benned a kapcsolat az örök és a mulandó között, valamint az ezek variációiban rejlő finomság. Egyik látogatásom alkalmával ezt az élményt összekötöttem egy klinikai tapasztalattal. A jobb szememben a tápanyagellátás akadozni kezdett, ami a látómezőm homályosodását eredményezte. Sürgősségi műtétre volt szükségem. A műtét utáni gyengélkedőben levették a szememről a szemkötőt, amikor kromatikus aberrációt – vagyis a szemlencse egyfajta torzulását – tapasztaltam. A teljesség és ugyanakkor a távolság érzését, egy fehér fényt láttam, amely a látómezőmben keringő foltok helyébe lépett.

Ami fehér, annak van mondanivalója. A papírlapok, a festővásznak, a múzeumi falak, a műtők. Egy 2004-es szövegében María Gainza megemlít egy tanulmányt, amely szerint az átlagos néző másfél-két másodpercig marad egy festmény előtt. Nem sokkal többet, mint egyetlen szempillantás. De sokkal kevesebbet, mint amennyit a nagy festők művein, a szemek részletein el szoktam időzni. Futólag eszembe jutnak a Rembrandt, El Greco, Berni, Leonor Fini által ábrázolt szemek. A technika sajátosságnál sokkal többről van itt szó. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az idő, amelyben élünk, az az a kor, amelyet ránk kényszerítettek. Ezeknek a szemeknek a vonzása arra késztet, hogy részt vegyünk egy vitában, egy mindig felmerülő kérdésben: meddig nézünk egy festményt?

Egyszer hallottam egy versrészletet César Fernández Morenótól. „A szemhéj alatt a szem még mindig nyitva van.” Valami ilyesmi történik a Nyctibius griseusszal, az énekéről (vagy rossz ómenjéről) és sárgás tekintetéről ismert éjszakai madárral, amely ha fenyegetést érez, lehunyja a szemét. Talán egy kicsit félelemből, de mindenekelőtt cselként, mivel a szemhéján van egy vágás, amely lehetővé teszi, hogy a környezetét fürkéssze. Szeretek a vizualitásra úgy gondolni, mint valami kísérteties és egyben csalóka dologra. Látni annyit jelent, mint párbeszédet folytatni a távolsággal, elköteleződni, és elmenekülni önmagunk elől. A látásukat elvesztők számára a más érzékszervekre való hagyatkozás a távolság újfajta érzékelését jelenti.

Annyi orvosi beleegyezés aláírása után az ember már el sem olvassa őket. Most, hogy újra a kezembe kerülnek, néhány aktát átnézve látom szüleim félénk aláírását az összes lehetséges komplikáció elfogadásáról, a legnyilvánvalóbbtól – a vakságtól – kezdve az egyéb szerveket érintő szövődményekig. Tudomásul veszem, hogy minden szerződés saját szabályokat ír elő, és diskurzusokat állít fel. Utólag azt olvasom: „Tisztelt szülők, a kórház meghívja önöket, hogy megünnepeljék a kölcsönös bizalmi szerződést”. „Megünnepelni”? Utánanézek a kifejezés etimológiájának. Nem vagyok elégedett. Talán az ünneplésben van valami múlékony vagy átmeneti. Egyfajta láthatatlan határ az ébrenlét és az álom, a köd és a teljes sötétség, a divatjamúlt üres papírlap és az utána következő között. Eszembe jut Valerio Magrelli egyik verse, az Ora serrata retinae [„Most retinaszüneteltetés”] című könyvében, ahol a látás elvesztését és az írás gyakorlását kapcsolja össze: „Néha a sötétben szavakat firkantok le / és a következő nap meglátom őket /a fény által deformáltan és némán.”

*

Jegyzetek:

[1] Eredeti cím: „Testemunhas oculares X, Y, e Z”