Volt a kezemben már a nyolcvanas években is, a saját példány óhaja azóta megvan. Évek óta a kívánságlistám legelején van a bookline.hu előjegyzési rovatában ez a könyvlegenda, valamikor a nyáron jött is hír, hogy nagyjából 10,000 pénzért elcsoszoghatok érte. Boldogan, büszkén vittem a Rákóczi úton a hónom alatt, mikoris néhány napra rá kiderült, hogy új, javított kiadása készült az idén, az csak 6200 forint, és még jegyzetapparátussal is gazdagodott. Na ilyen az én szerencsém.

Az Amerikába távozott híres karmesternek, Otto Klemperernek volt egy unokaöccse Drezdában, a nyelvész Victor, aki végig Németországban maradt, és a sajnos hazánkban is ismert betű-, és fogalomszörny, az „árja párja” szókapcsolat miatt maradhatott életben; ha felcsillagozva, kényszermunkában is, de végigélte szülővárosában az egész hitlerájt, a világháborút, az „angolszász terrorbombázást”, sőt még a szovjet felszabadítás/megszállást és az NDK-t is. (Utóbbiban való csalódását az Így ülök minden székek között: Napló 1945-1959 c. könyvében összegezte, mely csak 1999-ben jelenhetett meg Berlinben.) Klemperer könyve műfaját tekintve szemantikai esszé és énregény; egy filológus szól megélten a totalitarianizmusról, naplót írt és gondolkodott, a szubhumán létezés idején az „embernek maradásban” segítette a rendszeres, és rejtegetendő napi naplóírás.

A legendás, először az NDK-ban megjelent könyvet a Tömegkommunikációs Kutatóközpont adta ki magyarul először – orwelli korban orwelli könyvet.

Az új kiadás (& kiadó, Budapest, 2021) az 1984-es kiadás javított verziója Elke Fröhlich remek jegyzetapparátusával.

Lingua Tertii Imperii-nek nevezte latinul, és nem épp iróniamentesen Klemperer a művét, és azzal indít, hogy Sprache ist mehr als Blut – a nyelv több mint vér: az LTI azt bizonyítja, hogy minden tekintélyuralmi rendszer a nyelv kisajátítására tör. „Éltető fanatizmusról”, „előrevivő hisztériáról” ír Klemperer, és aki már csak pár másodperces részletet is látott egy, akár csak átlagos filmre vitt Hitler beszédből, az tudja milyen fanatizmusról és hisztériáról van szó. „Az LTI a tömegfanatizmus nyelve” – mondja a szerző, s nem vitatkozhatunk vele. Pedig ekkor még televízió sem volt, nemhogy megmanipulálható internet és befejezetten manipulált közösségi média. A náci nyelv túl van a racionalitáson, akárcsak a ma nyelve a tényeken, nincs benne aufklärista fény,

a mágia a félhomályt kedveli és a nemzetiszocializmus mágikus.

Filozófia helyett világszemléletet (Weltanschaung) hirdet. „A Harmadik Birodalom a saját nyelve szavaiból nagyon keveset alkotott saját maga, talán, sőt biztos, semennyit sem. A náci nyelv sok dologban a külföldre utal, sok mást pedig a Hitler előtti német nyelvből vesz át. De megváltoztatja a szóértéket és szógyakoriságot, közkinccsé teszi, ami korábban egyesek vagy egy kicsiny csoport sajátja volt, lefoglalja a párt számára, ami korábban közkincs volt, és eközben átitatja a szavakat, szócsoportokat és mondatformákat a saját mérgével, félelmetes rendszere szolgálatába állítja a nyelvet és a legerősebb, legnyilvánvalóbb és legtitkosabb propagandaeszközét teremti meg benne. (...) Az LTI a tömegfanatizmus nyelve.” Szentimentalizmus jellemzi, harciasság, megmérgezett hősiesség, kedvenc szava a büntetőexpedíció, imádja a rövidítéseket és a szuperlatívuszokat.

Az LTI polgári dolgokat feleltet meg katonai fogalmaknak, a versenyautó például a páncélos szinonimája (az autóversenyző Bernd Rosemeyer a népfantáziában majdhogynem egy Horst Wessel volt), és feltűnő a nácik érzéketlensége a szatirikum irányában. Klemperer idézi Talleyrand-t, miszerint „a nyelv arra való, hogy a diplomata gondolatait elrejtse”. A nácik persze nem diplomaták, távolról sem diplomatikusak. Mindent, amit a Führer tesz, „történelmi jelentőségű”, a hit nyelve, ami a fanatizmust szolgálja, de nem a keresztény hité – Klemperer leír egy esetet: náci káder gyerekszületés előtt leveszik a falról a Krisztus képet, „a gyerek ne egy zsidót lásson, mikor megszületik”; az óhaj parancs lett, a gyerek vakon született –, a kereszténységet „szíriai” kultuszként aposztrofálták. „De amit a szavak éreztetnek, az olykor a keresztény transzcendencia irányába hat: a karácsony, a vértanúság, a feltámadás misztikája, egy lovagrend felszentelése, mindez (pogány jellege ellenére) katolikus vagy – úgymond parsifali elképzelésként kapcsolódik a Führer és pártja tetteihez.” A Harmadik Birodalom – a Szentlélek Birodalma – is középkori gyökerű, amit később elengedtek, az evangéliumit felülírta a nacionál, a harmincas évek második felétől, az Anschluss és a Cseh-Morva Protektorátus megvalósulása után már inkább a Nagynémet Birodalom (Grossdeutsches Reich) kifejezést használták.

Ettől még a nácizmust milliók fogadták evangéliumként, mert az evangélium nyelvén is megszólalt.

Klemperer jól szakaszolja az NSDP uralmát 1933 januárjától, számára az egyetemek államosítása a kezdőpont, a „nemzetközi zsidóság” és a „világzsidóság” szavak tömegesítése, a szocreált idéző szóösszetételek: „győzelmes munkaütközetek Kelet-Poroszországban”, az olasz fascio hatása, ehhez kapcsolódón Marinetti futurizmusa épp úgy jelen van, mint a germán-kelta regék és mondák, Thor, Odin, és Yggdrasil fája. Klemperer számára a nácizmus elsődlegesen olasz fertőzés, a Duce mintájának követése, a később jövők kalaplengetése a korábbi gengszterek előtt. Mintha a trieszti és poznani felmenőkkel dicsekedhető argentin író, Roberto Arlt írta volna le a nácik eszmeájulatát 1927-ben, a Los siete locos (Hét őrült) c. Buenos Aires-i flaszterregényében, hogy a világuralomra törő gengszter és társa, a Méla Strici (el Rufián Melancolico) a Ku-Klux-Klan és Al Capone működése mellett a legtöbb követnivalót a Duce és Lenin működéséből meríti:   „A nácizmus az olasz fasizmuson keresztül sokat elleshetett a bolsevizmustól (hogy aztán a hazugság Midászaként, mint mindent, amihez hozzáfért, ezt is hazugságba fordítsa)”. Klemperer szerint a náci rövidítésmánia olasz eredetű, a FIAT és a LUCE szavakat hozza példának (Fabbrica Italiana Automobili Torino, illetve: Lega Universale di Cinematografia Educativa); a nácizmus is technicizál és állandóan szervez. Csak négy hónappal egy meghallgatott Mussolini-beszéd után fülelte Klemperer először Hitler orgánumát – „higgadtság, zeneiség soha nem volt a hangjában, a mondatai ritmikájában, mindig csak mások és önmaga nyers felkorbácsolása” jellemezte. Mindez egy járvány fertőző képességével hatolt be a nyelvbe, s durván szembement Lessing felszólításával a Bölcs Náthánból, miszerint: „ne szolgáld ki a csőcselék lelkesedését”. Hitler kiszolgálta a csőcselék lelkesedését – nem kicsit, nagyon. A spontaneitás az új konkrét: „a népies (völkisch) a konkrét: mennél érzékletesebb egy beszéd, annál kevésbé szól az értelemhez, annál népiesebb. Ha a népiességből a demagógia vagy a népámítás felé átlépi a határt, akkor az értelem tehermentesítése az értelem szándékos kikapcsolásába és elnémításába csap át.”

Ifjúságom hajnalán egy holland squatban az egyik lakótársnak megvolt a náci Signal c. hetilap reprintjének pár kötete – a fotóhangsúlyos amerikai Life magazin náci másolata volt ez –, átlapoztam, és elég pontos képet kaptam a Harmadik Birodalom vizualitásáról;

gyatra németemmel azt is érteni véltem, hogy mennyire összefügg itt is látvány és nyelv.

„Az LTI-n belül az SS különös villámformája számomra a plakát képnyelve és a szűkebb értelemben vett nyelv közötti összekötő kapcsot jelenti. (...) az LTI lényegét tekintve szónoki nyelv, a Sturm und Dranghoz hasonlóan a felkiáltójelhez akar hű maradni.” De gyakran használja Klemperer szerint az LTI azt is, amit „ironikus idézőjelnek” lehet nevezni – ahogy a franciák a német kultúra szókapcsolatot, a „culture allemande”-ot ironizálták, hiszen a gallok a barbárság egy bizonyos formáját értették alatta. A „Polnische Wirtschaft” például, a „lengyel vircsaft” kábé annyit és azt a leereszkedő szellemet jelenti németül, mint magyarul a „balkáni állapotok” szópár. Ez a nyelv felülről beszél, a macsó, a hősködő férfi nyelve. Klemperer példázatában a germán mitológia a bázis az LTI-ben; hímsovén hang a kereszténység felvétele után is rezgett a középkori német kultúra és a romantika fertályán, nem akármilyen, de harcias hímség, lesajnált nőiség; mint Heidrun az Eddában, az „Égi kecske”, aki tőgyében méhsört hordoz és vágyakozva rohan a bak után. Az LTI a férfiasságában sértett, hímségében összetöpörödött győztes nyelve, a sportpálya melletti fiúöltöző idiómája.

Mindennapi élete az „árja párjának” is több, mint megalázó, „a folyosóajtón a nevünk kétszer volt kiragasztva, az enyém fölött zsidócsillag, a feleségemé fölött az árja szó. Az én élelmiszerjegyemen először csak egy magányos J állt, később az egész zsidó (Jude) szó”. A méreg mindenütt jelenlévő. Ugyanakkor a háborús veszteségek nagy fájdalmat és kihívást jelentenek. Klemperer drezdai szomszédasszonyát idézi: „és mi lesz az unokáimmal, ha a fiaim nem jönnek vissza? Erhard Murmanszkból hónapok óta nem hallat magáról, a kicsi pedig Olaszországban fekszik egy katonai kórházban”. Egyikük sem volt náci, de mind meg volt fertőzve – teszi hozzá –, tombolt a kognitív disszonancia.

Goebbels propagandaminiszter legfőbb munkája az egységesítés volt a médiában, a gleichschalten, e szót mi is közelebbről ismerhetjük, uniszónó, az egy hangon szólás a tájékoztatási összhangzattanban. Szinte megejtő az összevetés a kortárs Zsdanov koncepciójával, miszerint az író „a lélek mérnöke”, de persze mind Goebbels, mind Zsdanov a propagandistát értette az „író” hangalakban. Lelépni! (Abtreten!) – mondja a német katonai nyelv, ezt mi is ismerhetjük a KuK hadseregből; a nem-emigrált, bizonyos fokig védett („árja párja”) zsidó-németek nagyon is hozzászoktak ezekhez a keményen hangzó szavakhoz. Amihez kapcsolódik egy – nevezzük így – „szépernői” Hinaus mit uns is. Klemperer összeveti Hitlert Herzllel, hogy az osztrák piktor Bécsben közel hajolt a cionizmushoz, de, természetesen, totálisan más következtetésekre jutott, mint a Judenstaat c. szakmunka pesti születésű szerzője, s amit a fiatal Schicklgruber (Hitler) századfordulós bécsi éveiben megtapasztalhatott, azt George Tábori ábrázolja remekül Mein Kampf c. darabjában, amit a kolozsvári román állami színházban láthattam románul és amit persze nem értettem, de – persze – igen.

Ürügyeket kerestek, hogy volt zsidó ellenállás, amire hivatkozva bosszúhadjáratot lehetett indítani. David Frankfurter orvostanhallgató 1936-ban Davosban lelőtte a svájci nácik vezetőjét, Wilhelm Gustloffot. Frankfurter 18 évet kapott Svájcban, 1945-ben kegyelmet, kivándorolt Palesztinába, csatlakozott a Haganah-hoz, később izraeli katonatiszt lett. Herschel Grynszpan tizenéves lengyel zsidó, aki Párizsban lelőtte a német követségi tanácsost, Ernst vom Rath náci diplomatát, amikor az ismételt felszólítás ellenére sem fejezte be szexuális indíttatású közeledését a serdülőhöz. A bűneset a Kristályéjszaka (Reichskristallnacht; 1939 11.09.) pogromjának ürügye volt.

Klemperer élete a hitlerájban engem valamiért emlékeztet Bolaño 2666 c. magisztrális remekművének utolsó traktátusa, az Archimboldi könyvének árja főszereplőjére, az akkor még Hans Felter néven jegyzett ifjú parasztgyerekre/katonára a keleti fronton; és érdemes olvasás közben belenézni Tom Tykwer és társai izgalmas sorozatába, a Babylon Berlin-be, csak hogy belekerüljünk a hangulatba, még ha a mától az a hangulat nem is tűnik oly távolinak. A szociológus és publicista Vásárhelyi Mária – aki e könyv első megjelenésekor, 1984-ben a Szecskő Tamás vezette és a könyvet kiadó Tömegkommunikációs Kutatóintézetben dolgozott – írja az LTI-ről: „Jól ismertem Goebbels propagandájának módszereit, a nagyszerű Victor Klemperer művét a Harmadik Birodalom nyelvéről, és számos más irodalmi elemzést arról, hogy „minden a szavakkal kezdődik”, ezért szerettem volna felhívni a közvélemény figyelmét a közbeszéd lezüllesztésének súlyos következményeire”. Igen, minden, minden gyűlöletbűn (hate crime) a gyűlöletbeszéddel (hate speech) kezdődött és kezdődik; a náci Németországban, Szovjet-Oroszországban és mindenhol másutt!