1.

Meglepődtem, amikor a lányom kijelentette, hogy a halottak napja a legkedvesebb ünnepe. Hazarepülését a messzi távolból mindenszentekhez igazította, hogy másnap mécsest gyújthasson szerettei sírján, meg azon a helyen a temetőkben, ahol a falu vagy a város (esetünkben Bezdán és Zombor) a közös halottaira emlékezik, és sírlátogatók gyűrűje veszi körbe a gyertyalobogást. Az ilyen közös helyeken a kálvárián vagy valamely szobor körül gyertyák százai égnek. A mécsesek pirosa az egész temetőt átragyogja, lebegteti. Krizantémok mindenütt, összetalálkoznak a régi ismerősök és halkan elbeszélgetnek egy kicsit, megemlékeznek; egyszerre van moraj és csönd, fény és sötét, harangok kondulnak. A lányom ilyenkor egy-egy szál virágot helyez el azokra a sötét sírokra, amelyeket nem látogatott meg senki.  

Zomborban, a szülővárosomban, ahol a szüleim meg a nagyszüleim nyugosznak, a katolikus temető a magyarok és a bunyevácok (vagyis a katolikus szerbek, horvátok) közös sírkertje, de szlovákok, svábok és romák is temetkeznek ide, így mindenszentekkor és halottak napján több nyelv keveredik. Minden évben Tarzán, a cigányvajda sírján van a legtöbb fény és virágkompozíció. A temető előtt nemcsak krizantémot és mécseseket, gyertyákat, hanem a tradíció szerint mézeskalácsot, törökmézet és helyben, parázson (ma már gázlángon) sütött gesztenyét is árulnak, amit literes bádog mérőedénnyel, újságpapírtölcsérbe mérnek ki az albán és szerb gesztenyesütők. A halottak napjához hozzátartozik a sült gesztenye illata, a papírtölcsér melege és a gesztenyeszemek korma is. Akikkel azelőtt a sírokat látogattuk, hazaérve pedig raktunk a már csak parázsló tűzre, körülültük a konyhaasztalt és csöndesen beszélgetve, fekete ujjakkal hámoztuk a gesztenyét, most a föld alatt fekszenek. Nincs hová hazamenni.

A zombori temetőben a sírköveken megdőltek a szabályok: magyar nevek szerbül, szerb és horvát nevek magyarul, német nevek magyarul vagy szerbhorvátul, szlovák nevek szerbesen, roma nevek szerbül vagy magyarul – gyakran egy-egy sírkövön is változik a családi név és az utónév írásmódja, mintha itt az emberek szabadon váltogathatnák nemzeti hovatartozásukat. A kisváros történetét a temetőkön is le lehet olvasni, ha az ortodox meg a zsidó temetőt is hozzávesszük. A zsidó temető elhagyatott, mert már nincsenek zsidók Zomborban, megölték őket, a túlélők pedig alijáztak. A városszéli zsidó temető is többnyelvű, szerb, német, magyar, és egészen régi, héber betűs sírkövek is akadnak. Temetőcsősz – valaki, aki nagyon szegény – lakik a romos ravatalozó melletti kalyibában, ahol lánykoromban egy héber betűs, rongyos imakönyvet találtam; jószágot tart, kutyát, macskát; hol disznót, hol csirkéket látok; legutóbb egy fehér nyulat bámultam meg, nem hittem a szememnek.

2.

Mikrocsalád vagyunk, mindenkink meghalt, talán ezért is fontos kettőnknek november másodika, egyáltalán a halottakra-gondolás, a velük élés gyakorlata. A lányom nem tudja, hogy evvel ezeréves tradícióhoz kapcsolódik – én sem gondoltam még át soha.

A halottak napja a legrégibb ünnepünk, 1030 óta létezik, Odilo clunyi apát vezette be: commemoratio omnium fidelium defunetorum. Addig csak mindenszentek volt, ez a reformista szellemű bencés apát azonban úgy gondolta, hogy nemcsak a szenteket és a vértanúkat, hanem az egyszerű embereket, a laikusokat, mindenkit megillet a kegyelet. Nemcsak a szentekért kell imádkozni, hanem pro requie omnium fidelium qui ab initio mundi fuerunt usque in finem. Mindazokért, valamennyi halottért, akik a pokolban vagy a purgatóriumban szenvednek és várják, hogy egyszer majd előttük is megnyíljék a mennyország kapuja. Az értük való imádkozás egyfajta segítség, biztatás, hogy bírják ki, és könyörgés Istenhez, hogy szabadítsa ki őket a sötétségből és a tűzből, a démonok kezéből. 

Szent Odilo (962—1049) ötvennégy éven volt át Cluny apátja és az első elkötelezett demokrata, aki a szentkultusz mellett gondolni mert a kisemberekre is, a senkikre, a nőkre, a gyerekekre, a betegekre, a bűnhődőkre és vétkesekre. Óriási tett volt az áhítat kiterjesztése minden halandóra! A halottak nevét az Élet Könyvébe (Liber Vitae) jegyezték föl a szentek neve mellé, és szentmisék ezreit mondták lelki üdvösségükért. A XII. század közepére 30 000 halott neve volt följegyezve ebbe a könyvbe meg a Halottak Kalendáriumába, a Necrologienbe, ahol föl volt sorolva, hogy egy-egy napon kikért kell imádkozni és kinek a megsegítéséért ajánlott alamizsnát osztogatni.

Egy jeruzsálemi zarándok hajótörést szenvedett és Szicílián rekedt, ahol remeteéletre kényszerült. Ő látta a saját szemével, hogy a közeli vulkánban a holtak lelkeit démonok gyötrik, máskor meg bőgve panaszkodnak ezek a démonok amiatt, hogy a clunyi szerzetesek imái és alamizsnái megindították a Teremtőt, aki kiszabadítja markukból a lelkeket, és így ők bizony hoppon maradnak. A remete megkért egy arra járó zarándokot, hogy vigye el ezt a hírt Clunyba, és mondja meg a testvéreknek, hogy böjtöljenek, adakozzanak, imádkozzanak és misézzenek még többet a holtakért, hisz, lám, buzgalmuknak ekkora nagy hatása van.

Odilo apát irányítása alatt a szerzetesek éjt nappallá téve imádkoztak, napi hét imaóra volt, és még éjjel a matutinum. Kívülről tudták a zsoltárokat, énekeltek, virrasztottak az élők és holtak közösségében. Odilo vezette be az „alamizsnás testvér” funkcióját. Ez egy olyan szerzetes volt, aki számon tartotta a környék szegényeit, rendszeresen juttatott nekik a kolostor jövedelméből és éléskamrájából. Odilo idején jött létre a zarándokszállás meg az ispotály a kolostor területén, a betegek ápolása a legfontosabb és legszentebb feladatok közé tartozott. Bevezette az idegenek miséjét is: a Clunyba tévedt vándorokon, csavargókon, zarándokokon elvégezték a lábmosás rituáléját, ami lábtörléssel és a láb megcsókolásával járt együtt. Ételt, bort, pénzt is adtak az idegeneknek, és kézcsókkal búcsúztak tőlük, mielőtt útjukra eresztették volna őket. Ezek a zarándokok voltak egyúttal a postások is, akik levelet és más küldeményt vittek messze földre, Pannóniába is.

Clunyban és a hozzá tartozó kolostori hálózatban (ecclesia cluniaciensis – Odilo halála évében 68 kolostor tartozik alá, később még sokkal több) egy-egy elhunyt szerzetes ételadagjait harminc napon át a környékbeli szegények kapták meg, és a halott testvérek halálának évfordulóját is adakozás formájában memorizálták. A halottnak áldozva, értük imádkozva az élőkön segítettek. Clunyt áthatotta a halottak iránt érzett áhítat, a velük való együttlét érzése; a bazilika freskója is azt ábrázolta, hogy miként támadnak föl a holtak a harsonák hangjára a parúzia fényében.

A clunyi bencés apátság más volt, mint a többi. Széleskörű autonómiát élvezett, sértetlenséget a várurakkal és mentességet a püspöki hatalommal szemben; teljesen független volt a világi hatalmaktól, sem királyi, sem püspöki intervencióktól nem kellett tartania, mert közvetlenül a Szentszék alá tartozott. Csak így lehetett végrehajtani a reformokat és megszabni az ordo cluniaciensist, vagyis a bencések szabályzatán alapuló saját, a maguk módján értelmezett regulát. A clunyi bencés szerzetesek és monachusok, vagyis a pappá szentelt szerzetesek kétkezi munkát nem végeztek, ez a novíciusokra és a laikus testvérekre maradt, az ő feladatuk az éjjel-nappal tartó liturgián való részvétel, a zsoltáréneklés és az imádkozás volt. Néhány éjféli órát leszámítva szüntelenül éneklő kolostor volt ez. Sok adományt kaptak, mert sokan szerették volna, hogy imádkozzanak értük. A XII. század végéig egyre csak bővült az apátság, folytak az építkezések, az egyetlen zökkenőt az 1033-as esztendő jelentette, amikor is óriási éhínség tört ki, és Odilo elrendelte a kolostori kincsek – köztük a mindenek fölött tisztelt, valutának számító ereklyék – értékesítését, hogy így segítsen az éhezőkön.

Ő hívta létre a clunyi békemozgalmat, szorgalmazta a Treuga Deit, az istenbékét, vagyis hogy vasárnap, esetleg már csütörtöktől kezdve és az év bizonyos időszakaiban, advent, nagyböjt idején tilos legyen a háborúskodás, a rablás és fosztogatás, a kultuszhelyek és környékük sérthetetlen legyen, s az ima embereinek meg a szegényeknek ne kelljen rettegniük. Ő is azok közé a koraközépkori egyházi vezetők közé tartozott, akik oltalmazták a legszegényebbeket, a betegeket és a nőket. Az első női kolostort méltán híres utóda, Clunyi Hugó alapította meg 1055-ben.

3.

Az ún. első clunyi monostort még a vad magyarok betörései fenyegették, a második clunyi kolostor apátja, Odilo azonban már az elmélyült vallásosságáról híres Szent Istvánnal levelezett. Az a néhány száz ember, aki ebben az „első középkorban”, a vadság időszakában tudott olvasni, közösségi hálózatot alkotott; a hatalmas távolságok ellenére ismerték egymást, követeik és a zarándokok útján kéziratokat, ereklyéket cseréltek és leveleztek. Az ereklyéknek gyógyerőt és szent kisugárzást tulajdonítottak, templomalapításhoz elengedhetetlen volt a csont.

István királyt és Odilo apátot húsz év eltéréssel avatták szentté. Másolatban fennmaradt Odilónak a mi István királyunkhoz címzett levele, melyből kiderül, hogy István a messzi Pannóniából ajándékot küldött neki a követei által, cserébe pedig ereklyéket kér. Odilo szabadkozik és felvilágosítja, hogy nemcsak a szentek csontjainak van gyógyereje, hanem ruhadarabjaiknak is, és mindennek, ami érintkezett a testtel. Mindazonáltal küldött „az istentisztelet iránti szeretetéről” nevezetes magyar királynak, akiben „elkezdett működni a kegyelem”, csontokat is.

Odilo idejében, az ezredfordulón a burgundiai bencés szerzetesek és monachusok nem tartoztak az okoskodó szerzetesek, hanem, Ivan Illich szavával, a „motyogók és nyammogók” közé, akik nem tanulmányozzák a Szentírást, hanem szavait a szájukban forgatják és „méh módjára” zümmögik szakadatlan a zsoltárokat. A clunyi szerzetesek Szent Jeromos bibliafordítását olvasták latinul, és nem csak motyogtak, hanem énekeltek is. Nyilván gregoriánokat. Nekik a szózene, a zene és az ének jelentette az áhítatot, ami nem annyira Krisztus életére és kínszenvedésére, mint inkább a feltámadásra és az eljövendő mennyek országára vonatkozott. 1033-ra Krisztus második eljövetelét és az utolsó ítéletet várták az emberek; az „elvénhedt a világ” állandó fordulata volt a korabeli leveleknek. „Azt hittük, hogy az örök időktől fogva uralkodó évszakok és elemek mindörökre visszahullottak a káoszba, és elérkezett az emberiség vége”, írta Raoul Glaber bencés krónikás szerzetes, habár egy emberöltővel korábban Merseburg püspöke azt a szép mondatot diktálta az írnokának, hogy „ragyogó reggel virradt a világra”.

A cluny templomegyüttes a hozzá tartozó kolostorral és kerengővel, ispotállyal és könyvtárral teljes egészében 1131-re készült el. Hosszú ideig ez volt Európa legnagyobb román stílusú temploma és leggazdagabb rendháza, a középkori Nyugat vallási központja. A belső viszályok, szakadások és a hatalommal való visszaélések következtében kétszáz év múlva hanyatlásnak indult. A francia forradalom éveiben feloszlatták a rendet, szétrombolták az egész épületegyüttest, a könyvtárat és a levéltárat felgyújtották, ami megmaradt, azt széthordták, a templomot kifosztották és eladták egy vállalkozónak, aki kőfejtőnek használta. Clunyben a házfalakban ma is találnak régi, faragott köveket. Csak az egyik kereszthajó egy darabja áll, az öt toronyból csak a déli torony maradt meg épségben.

4.

Georges Duby történész úgy fogalmaz, hogy Nyugat-Európa néptörzsei a XI. században léptek túl a barbárságon. Csökkent az éhínség, az 1033-as volt az utolsó nagy éhínséghullámok egyike, a Clunyból kiinduló békemozgalom hatására menedék nyílt a féktelen hordák, az útonállók, a mulatozó, portyázó nagyurak, martalócok, rabló lovagok támadásai elől, akik meg lettek szorongatva. Duby idézi annak az 1024-ből való eskünek a szövegét, amelyet a lovagokkal tétettek – nem tudjuk elképzelni, hogy milyen lehetett ez a durva század, de próbáljuk meg:

„Nem török rá egyetlen templomra sem, mert oltalom alatt áll; nem fosztom ki a hozzájuk tartozó éléskamrákat. Nem fogok megtámadni papi személyt vagy szerzetest, ha nincs nála világi fegyver, és kísérőiket sem támadom meg, ha lándzsa és pajzs híján vannak. Nem fogom elrabolni marhájukat, tehenüket, sertésüket, birkájukat, bárányukat, kecskéjüket, szamarukat, sem a hátukon hordott terhet, sem a kancát, sem be nem tört csikaját. Nem fogok elragadni sem pórt, sem pórnőt, szolgát vagy kereskedőt. Nem fogom elvenni tőlük pénzüket, nem fogom váltságdíj fizetésére kötelezni őket. Nem taszítom őket nincstelenségbe, elrabolván javaikat a háborúra hivatkozva, amelyet hűbéruruk visel.”

A művészet ebben a korban mágia volt, és persze szakrális művészet, mely hatalmas ellenállást fejtett ki a gyilkolászással, gyújtogatással, rablással és a megerőszakolásokkal szemben, ellensúlyozta a rettenetes létbizonytalanságot, erőt adott. Kifejezte azt az életérzést is, melynek nyomai a mai vallási érzékenységben is kitapinthatók: „A XI. század keresztényei még mindig úgy érezték, hogy agyonnyomja őket a titok, rájuk telepszik az ismeretlen világ, amelyen szemük nem tud áthatolni, de melynek hatalma elevenen, csodálatosan, nyugtalanítóan átsüt a látszatokon.” Duby könyvét olvasva világos, hogy nem tudhatjuk elképzelni, milyen érzésekkel, gondolatokkal és érzelmekkel telve élték le életüket a koraközépkori emberek – a „katedrálisok korához” talán szemernyivel jobban tudunk kapcsolódni, mint ehhez az előzőhöz, amikor még csak kolostorok és templomok, vityillók, földvárak és remetelakok, garázdálkodók és éhen haló, beteg emberek, kutyába sem vett nők éltek, a kolostor pedig menedéket jelentett: asylum pietatis, refugium pauperum. Ekkor még nem fejlődött ki a skolasztika, vagyis a tanakodás, a teológiai fejtegetés és szőrszálhasogatás tudománya – ekkor még életet jelentett az áhítat.

Viszont amikor a lányom, a digitális kor vallástalan gyermeke pont ahhoz a rítushoz kötődik, mely halottak napján megelevenedik, akkor nagyon távolról megérinti őt valami a régmúltból: úgy teszi le azt a krizantémot a sötétben maradt sírra, ahogy Odilo és utóda, Clunyi Hugo szerzetesei imádkoztak a névtelenekért, azokért is, akiknek nem maradt fönn a nevük, amit azonban Isten ismer. Fanny szájából nem hangzik el hangos ima, de a csönd mélyén ott van, struktúra nélkül, mégsem gondolat híján. Andacht németül az áhítat neve, ami annyit tesz, hogy rágondolás. Egy ismeretlenre, akinek a nevét csak futólag olvassuk el, ha kibetűzhető egyáltalán.

Én pedig nem tudok tágítani attól a gondolattól, hogy Odilo apátban egy forradalom zajlott le, amikor meghirdette azt, amit mi halottak napjának nevezünk, németül Allerseelen (’minden lelkek’), angolul All Soul’s Day, horvátul Dušni dan (’a lélek napja’). És az egyenlőség e szubverzív eszméjét a keresztény világ elsajátította – az élőkre évszázadokkal később terjesztjük ki, és sulykoljuk ma is, immár elég reménytelenül. Meglehet, István királyunk is egy forradalmár volt, ha épp a clunyi reformmozgalom vezetőjével tartott kapcsolatot, aki bármilyen származású, bárhonnan jött embert felvehetett a rendjébe, és évente 18 000 ételadagot osztott ki a szegényeknek. István kegyes király kívánt volna lenni „a világ szennyes hullámain” – ahogy az apát fogalmazott a neki írott levélben –, és az özvegyek, árvák pártfogolásáról, a zarándokok, idegenek befogadásáról, az agresszív vitézséggel, a harciasság eszményével szemben a támadó kedv fékentartásáról, egyszóval a bibliai békességről, amiről volt fogalma, a clunyi békemozgalom szellemében végrendelkezett.

* 

Irodalom:

Georges Duby: A katedrálisok kora. Fázsy Anikó és Albert Sándor ford. Gondolat, Budapest, 1984

Georges Duby—Guy Lardreau: Párbeszéd a történelemről. Szilágyi Gábor ford. Akadémia Kiadó, Budapest, 1993

Király Ilona: Szent Odilo levele Szent Istvánhoz. Vigilia, 1976/8.

Marossy Alfonz OFM: Cluny szerzetesi élete Szent Gellért korában: http://acta.bibl.u-szeged.hu/5445/1/belvedere_kk_011_084-096.pdf

Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében. Tóth Gábor ford. Gond-Cura Alapítvány—Palatinus Kiadó, Budapest, 2001.

https://www.uni-muenster.de/Fruehmittelalter/Projekte/Cluny/Clunyforschung/index.shtml