Az „én” kérdése és pozíciója az egyén világszemléletének gyújtópontjában áll – az viszont, hogy az egyén képes-e az egót az individuációtól megkülönböztetni, már nem csupán a személyes sorsra, de a közösség életére is hatással van. Az ego és az individuáció úgy viszonyul egymáshoz, mint a tömeg és a társadalom (közösség).

A karteziánus, valamint a szolipszista elgondolás – miszerint teljes bizonyossággal csak én létezem, minden rajtam kívüli dolog: látszat –, véleményem szerint, amiatt csorbul ki, hogy isteni pozíciót feltételez: egyedül – már amennyire ezt képesek lehetünk elképzelni – isten önmagában, még a teremtés előtt, lehetett bizonyos kizárólag a saját létezésében. Az ember – beleszámítva az öntudatát is – csak viszonyrendszerben képzelhető el (és csak így tudja meghatározni magát), még akkor is, ha magányos. Ahogyan Salamon János írja: „egyedüllétem szükségszerű feltétele az a tudat, hogy nem vagyok egyedül”.

Az öntudatra ébredt, független személyiség kinyílik a világ és a többi ember felé. Úgy is mondhatnám, az önmegismerés folyamatában lelakatolt bunkerekből nyitott palotákká változunk át mindannyian. Egy ideális társadalom alapja minden egyes ember individuációja volna. Ez természetesen nem lehetséges – a tökéletesség inkább mérce, semmint reális cél.

A reflektálatlan emberek „közösségét” tömegnek hívjuk. A tömeg vagy vakon engedelmeskedik egy uralkodónak, vagy – uralkodó híján – irányíthatatlan és öncélú kegyetlenkedéseket hajt végre (saját magával és másokkal szemben), mindeközben pedig folyamatos erőfeszítéseket tesz az elkerülésre és a megfeledkezésre. Utóbbit mindközönségesen szórakozásnak (esetleg kikapcsolódásnak) nevezik. A szórakozásról talán nem kell szót ejteni (mondhatni, magáért beszél), de a kikapcsolódásról megjegyzendő, hogy – amint a szó jelentéséből is megmutatkozik – kikapcsolódni csak valamiből lehet – a mechanikus gondolattalanságból egy másik mechanikus gondolattalanságba való átmenet nem nevezhető valódi váltásnak.

Montaigne-nél olvasom: „Az erény – mondja Anthistenes – megelégszik önmagával: semmi szüksége kényszerre, nagy szavakra, feltűnésre. Szokásos elfoglaltságainkat tekintve, ezer közül egy sincs, amely tényleg ránk tartozna. Mit gondolsz, hogy akit felfelé látsz kapaszkodni ama ostromolt várfal omladékain, dühödten és magánkívül, kitéve annyi muskéta találatának, vagy az a másik, akinek az arca csupa sebhely, ő maga meg halálosan kimerült és viaszsárga az éhségtől, de eltökélte, hogy inkább megdöglik, semhogy a kapukat kinyissa...: nos, mit gondolsz, ezek önmagukért hullatják a vérüket? Ugyan!”

Minden archaikus kultúra elképzelése a szenvedésről kárhozatmentes, ennek oka pedig az, hogy az egyén földi sorsát és jellemét eleve ítéletként fogták fel. A gonoszok és a tudatlanok – a kettő szoros összefüggésben áll egymással – már életükben megbűnhődnek, nincs tehát szükség további penitenciára a halál után.

A görögök a tudatlanságot – amikor valaki azt hiszi, tud valamit, holott nem tudja – a pokol megvalósulásaként értelmezték, Szókratész az őrület egyik fajtájaként beszélt róla. Lehet-e plasztikusabb leírása a szenvedésnek, mint amit Plutarkhosz ír? „Azokat, akik híján vannak az életben szükséges jártasságnak és értelemnek, miként a betegeket, akiknek teste sem a meleget, sem a hideget nem bírja elviselni, a jó szerencse megmámorosítja, a balszerencse pedig nyomott hangulatba hozza. Mindkettő zavarja őket, vagy inkább önmagukat zavarják, amikor ilyen állapotban vannak, s nem kevésbé akkor, amikor olyan állapotokban vannak, amiket jónak mondanak.”

Az egyén mérlege tehát az önismeret, hiszen aki képes tiszta tudattal, az egójától elvonatkoztatva élni, az válik hasznára a közösségnek is. A világosság útja természetesen sohasem volt sokaké, de az intézményesült kereszténység előtt mégis megtapasztalható volt a tudattalan szabad áramlása (ezt Krisztus – ellentétben a nevében fellépő egyházzal – maga is szorgalmazta), ami – akár a különféle rituálék, akár a színház révén – rengeteg romboló energiát kivett az egyénből, és ezáltal a közösségből is. Az egyház által felülről kényszerített – majd a kényszerítés hatására belsővé tett – bűntudat hatalmas elfojtást eredményezett mind személyes, mind társadalmi szinten, ebből kifolyólag a romboló energiáknak többé nem volt lehetősége rendszeren kívülre kerülni, hanem befelé hatottak, és a megmérgeződés szintjének megfelelően időről időre „belső forradalmakat” robbantottak ki. Ezen „belső forradalmak” azonban csupán felső a szellemi elit szféráját érintették – az átlagember és a társadalom döntő többsége egyre mélyebbre került.

„Ha az embert tesszük a mérleg serpenyőjére, nem furcsa-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel?” – írja Montaigne. „A lovat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyorsaságáért és nem nyakörvéért vagy szíjáért, a madarat szárnyáért és nem csengőiért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért? Miért csak a kocsijáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedelme nagyságáért, amikor mindez csupa olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja?”

A vizuális kultúra totálissá válásával mindez csak fokozódott – ízlelgessük korszakunk jellemző szavait: influenszer, testképzavar, limuzinbérlés.

A személyiség kiteljesítését nem csupán a vallások és a filozófia, de az úgynevezett „profán misztika”, az alkímia is előtérbe helyezte. (Nem véletlen, hogy Jung rendszerében fontos szerepet kap az alkímia és az alkimista szimbolika.)

Az alkímiát – és ebben nem kevés felelőssége van a vulgár-kereszténységnek – sok ideig szándékosan félreértették és kigúnyolták. Tömegek próbálkoztak ólomból aranyat készíteni (őket az alkimisták szénégetőknek nevezték), a teológusok pedig csak legyintettek az egészre.

Az alkímia: hermetikus bölcsesség, és mint ilyen, a kiindulási alapja az, hogy a makrokozmosz (az univerzum) és a mikrokozmosz (az ember) tükörképekként megfeleltethetők egymásnak. Az alkímia tehát az ember természetéről és tudatáról beszél. „Az ólom a fém és az emberi benső kaotikus, tompa, fásult és ’beteg’ állapotát reprezentálja, míg az arany – a ’megszilárdult fény’ és a ’földi Nap’ – mind a fémek birodalmában, mind pedig az emberi létezés világában a tökéletességet fejezi ki.” – írja Burckhardt.

A szimbolikus gondolkodás és az individuáció folyamatos, kemény belső munkát feltételez. Ennek hiányában emberi „üdvtörténet” nem elképzelhető – marad a szó szerinti olvasat. Szókratész többször is hangsúlyozza, hogy csak hosszú gyakorlással interiorizálható az erény, és ugyancsak hosszú – halálig tartó – gyakorlással tartható meg. A „könnyen, hét lépésben” megoldások – amelyek olyan divatosak manapság is – nem többek szemfényvesztésnél, és talán még a szellemi mozdulatlanságnál is nagyobb kárt okoznak. Láthattuk, mit eredményezett a Biblia, az alkímia vagy akár Nietzsche szó szerinti, szimbólumoktól mentes olvasata: én-vesztést és polarizálódó tömegeket.

A jelenkorban sokaknak gondot okoz, megfogalmazni, kik ők. Ki is az az én. Sokaknak viszont egyáltalán nem okoz gondot – ők fel sem teszik ezt a kérdést, lévén a problémát sem érzékelik. De talán éppen közülük kerülnek ki a legtöbben, akik számára fontos a mi. Hogy kik is vagyunk mi.

Élete során minden ember számos olyan csoportnak lesz a tagja, melyekről elmondhatja: mi. E sok mi-hez való tartozás között van, amelyiknek tudatában van az egyén, és van, amelyiknek nem. Vannak eleve adott csoportok – a generáció, melybe született, a család, melybe ugyancsak született, az anyanyelvét beszélők csoportja, a rassza, nembelisége. Vannak ideiglenes, intézményes csoportok, a közoktatás rendszerében, óvodában, majd iskolákban, és munkahelyen, lakóhely szerint szűkebb és tágabb csoportok (utca, városrész, település, ország, földrész). És vannak (többé-kevésbé) szabadon választott csoportok. De azon többes szám első személyeknek, melyekhez valóságosan (eleve adott módon, ideiglenesen, vagy választva) is tartozik, csak egy csekélyebb része az, amelyik az identitástudatában meghatározó szerepet játszik. Vegyünk egy példát!

A férfiak többsége például tisztában van azzal, hogy férfi – itt most nem térnék ki a Gauss-görbe hajszálnál is vékonyabb szélére, ahová azok sorolják magukat, akik technikailag férfiak ugyan, de ezzel nem értenek egyet. (Ki nem térésem oka nem valamiféle averzió, hanem mindössze az, hogy a „férfi” fogalmát példaként használom, és tisztázni szerettem volna a férfi szó általam jelen esszében használt jelentéstartalmát.) Tehát a férfiak többsége tisztában van azzal, hogy férfi, de a hétköznapokban nem él azzal a megfogalmazással, hogy mi, férfiak. Aki viszont él ezzel a fogalmazással, az identitásképző erőként használja, és evidensen szembeállítja a másik nagy nembeli csoporttal, a nőkkel. Legalább annyira, hogy ha fontos neki, hogy ő férfi, akkor ezáltal megkülönböztesse a férfiakat a nőktől. Ez esetben azonban általában ennél többről is szó van. Attribútumokról, melyeket a férfiséghez kapcsol – és amelyeket csak a férfiséghez kapcsol. Fontos kérdés, hogy ezekből az attribútumokból mit vezet le. A választóvonal az effajta gondolkodásban kétségkívül ott húzódik, ha valaki jogokat vezet le ebből a kiindulópontból és a hozzá rendelt attribútumokból.

A mi valami ilyesmiben is különbözik az éntől. Önmagát meghatározhatja az ember anélkül, hogy egyben ellenségképet jelölne ki, és jogokat vindikálna magának. Az éndefiníciók változnak az élet során, és persze ebből is lehet jogokat levezetni, de ez főleg patológiás személyiségképekhez kapcsolódik. A személyes identitás azonban alapvetően egy néző-, illetve kiindulópont, amelyből életstratégiát és viselkedést vezetünk le. A helyzet ennél természetesen bonyolultabb, hiszen életstratégiánknak és viselkedésünknek is számos olyan eleme van, amelyekről nincs tudomásunk – tudattalanok, automatikusak. Mégis, a személyes identitás radikálisan különbözik a közösségi identitástól. Személyes identitás akkor is létezik és hat, ha az nem tudatos, a mi ezzel szemben minden esetben tudatos, sőt akart.

A hit, vagy világnézet, a transzcendenshez való viszony például – beleértve annak tagadását - személyes ügy. A vallás azonban már a miről szól. Mi keresztények – katolikusok, kálvinisták, lutheránusok, ortodoxok stb, mi muzulmánok – siiták, szunniták stb. És míg a maga hitéről érvényesen kijelenthet az ember dolgokat elhatárolódás nélkül, a felekezeti definíció egyben az ők csoportját is kijelöli. Egyistenhívők kontra többistenhívők, kontra ateisták. Ábrahám gyermekei kontra egyéb vallások. Keresztények kontra zsidók és muzulmánok. Katolikusok kontra reformátusok stb.

Sokunk érzését fogalmazza meg Smith ügynök a Mátrixban: „azt szeretem magamban, hogy sokan vagyok”. Sok ember együtt: erő. Legyen az focimeccs, pápai mise, díszszemle, tűzijáték vagy rockkoncert. A közösségi élmény működési elve azonos.

A mi ahhoz kell, hogy erősek legyünk. A személyiségfejlődés kutatói arról írnak, hogy bármiféle identitásképző csoporthoz való önkéntes csatlakozást szükségszerűen meg kell előznie a szuverén és autonóm, önismerettel rendelkező, dönteni, döntéseiért felelősséget vállalni képes szuverén, autonóm felnőtt személyiség kialakulásának. Ha ez megtörténik, és csak akkor, ha ez megtörténik, dönthet szabadon az ember, hogy önmagát valami olyasminek a szolgálatába állítja, de inkább: szolgálatába is állítja, ami túlmutat az egyéni céljain, azoknál több és nagyobb, Ha ez az individuáció, leválás, felnövés, megérés nem következik be, akkor a mi választása éppen ennek elkerülésére, megúszására, meg nem történtének elfedésére szolgál.