Giuseppe Tomasi di Lampedusa regénye, A párduc 1958-ban posztumusz jelent meg, és gyors európai karriert futott be (Itálián kívül főként Franciaországban tarolt). Lampedusa hercege titokban megírta felmenője, Don Fabrizo, az utolsó Párduc élettörténetét, és meghalt. Nem poros ez a regény: miután jó ideje alig említi valaki, visszakerült a képzeletbeli asztalfiókba, ahonnan a kézirat elszármazott.

Szegedi íróasztalom egy fatábla, két bakra fektetve (fiókja nincsen).

„Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele: a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tesznek valamit. Öregek vagyunk, (…) nagyon öregek. Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk”, mondja nagymonológjában Don Fabrizio. Meg azt is, hogy „híresek vagyunk százados elmaradásunkról a művészi és intellektuális megnyilvánulásokban, az újdonságok csak akkor ragadnak el bennünket, amikor másutt már letűnőben vannak, s már nem képesek vitális áramlatokat létrehozni, és ebből származik a mítoszok mai keletkezésének hihetetlen jelensége is, ezek a mítoszok tiszteletet érdemelnének, ha valóban régiek volnának, de nem mások, csak baljós törekvések arra, hogy visszamerüljünk a múltba, mely csak azért vonz bennünket, mert már halott.”  Bizsergetően közel állnak a szívemhez ezek a mondatok.

Don Fabriziónak a tiszta éjszakai égbolt a magasabb evidencia. A csillagvizsgáló. Az űr érzéki térfogata. Nem a maga társadalmi szerepe. Az adott történelmi szituáció, Itália egyesítésének tektonikája: nem. Szimbolikus állat a rettenthetetlen párduc. Mon chat, cicám, így becézi „Sarah, a párizsi ringyócska” a francia fővárosban asztronómiai kitüntetését átvevő herceget. Mon singe blond, szőke majmom, így is. „Disznó, semmi más”, gondolja Don Fabrizio magáról ugyanitt. Egy könyvesboltban nevenincs költő citromsárga köteteinek eladatlan tornyába ütközik. Leemel egy Fleurs du Malt, fölcsapja, és olvasni kezdi, nem vásárolja meg, de erre a sorpárra otthon is emlékezni fog: …Donnez-moi la force et le courage/ de contempler mon coeur et mon corps sans degoût! Add meg nekem az erőt és a bátorságot, hogy undor nélkül szemlélhessen szívem és a testemet.

1860 novemberében járunk. A donnafugatai barokk kastély egymásba nyíló szobáihoz hasonlatos a jelenetsor, amikor az ifjú jegyesek, Angelica és Tancredi a használaton kívüli lakosztályokban bújócskáznak. Óriási rajtuk a teher, de csak a határsávig jutnak el újra meg újra – mely maga a csók. Egy alkalommal tapétaajtót találnak az egyik öreg szekrény mögött. Hosszú, szűk csigalépcső van mögötte. Közepes nagyságú szalonba vezet föl, „amelyből hat kis szobácska nyílt. Valamennyinek, mint ennek a szalonnak is, fehér márványból volt a padlója, s mind ferde síkú, egy oldalsó csatorna felé lejtett; az alacsony mennyezeten bizarr, színes stukkó, amelynek figuráit a nyirkosság szerencsére felismerhetetlenné avította, a falakon nagy, elhomályosult tükrök, mind nagyon alacsonyan a falra függesztve, az egyiknek a közepébe valaki hatalmas csapást mért, sugarasan repedt meg a tükörüveg rajta. (…) A parányi kis kandallókon finom, bonyolult márványberakások, révülten vonagló meztelen alakok, melyeket egy dühös kalapács csonkított meg valaha”. Mint a cumaei barlangfolyosó szibillája, úgy nyilatkozik meg ezek után a mindentudó a születő frigyről. Az elbeszélői hang lapidáris jóslásra vált, ami hiába is restaurálódik a kéziratlapon bel cantós mondatívekké. „Megöregedtek és haszontalanul bölcsek lettek”, áll itt a Falconeri herceg és a Szarbaragadt Pepe-unoka végső egyenlőségéről. Cseppfolyós vagyon és társadalmi rang a közlekedőedényben.

Szakad, csöpög, átáztat: harminchat órája mossa az októberi eső a lakásunk tetőablakait.

„Nem szabad gyűlölni, csak az örökkévalóságot.”

Örökkévaló irodalmi szituáció (van talán ilyen, ha az olasz nyelvű kéziratból elszármazott magyar kiadás ezt a benyomást kelti), amikor Don Fabrizio a palermói sikátor sötétjében hintójából kiszállva a kövezetre térdel. Bálba tart a herceg, a hercegnő és két lányuk – belvárosi palotájukból egy másik belvárosi palotába. Vészterhes idők járnak a nagybirtokos szicíliai arisztokráciára; a Bourbon királyság már elesett. Csengettyűszó hallatszik az utcán, haldoklóhoz tart egy pap és két ministráns a nyomorúságos utcák sűrűjében. A herceg úgy térdepel a földön, mint aki lát, mint aki mindent lát előre, az elbeszélőt is látja, az írót is látja. A fordítót már nem, a magyar olvasót sem.

Különös regény az, ami a saját múltja, vagyis a korábbi fejezetei iránt nosztalgiát ébreszt. Afféle nosztalgia ez, amely az emigráns Tarkovszkij Itáliában készült filmjének címében is megjelenik. Sodrása van, örvénylő sodrása és tudása a maga hiábavalóságáról. Vagyis igazából nem is nosztalgia, hanem valamiféle archaikus ízű és a múltra eképpen visszavetített sorstudat. Innen érkezik Oidipusz, onnan az apja, összecsapnak, az egyikük meghal, a másikuk pedig továbbhalad, és számol a következményekkel. A végső vaksággal. Ugyanez, pontosan ugyanaz történik meg újra-újra. Visszatérhetek Amphitrité kútjához, vagy akár a regény legelejére, és a szemem láttára elölről kezdődik az egész.

„Feketén és karcsún, mint egy vízisikló, ott állt a fiatalember.”