Ha úgy hozza a sors, hogy Kijivbe, vagy más, esetleg még távolabbi ukrajnai városba kell utaznunk mostanában – a WizzAir-es közlekedés a légtérzár miatt ugye kizárt –, az enni-innivalókon és a golyóálló mellényen kívül készüljünk fel olvasnivalóval is, ha nem vodkázással vagy esetleg kártyajátékkal kívánjuk elütni a lassan múló időt, mert nem lesz rövid a vonatút, legalább tizenöt óra.

Ha már kártyajáték, rögtön elsőre beugrik Danilo Kiš. Kiš  – az „utolsó jugoszláv író” (magyar-zsidó apa, montenegrói anya) – nekem legjelentősebb regénye, novellafüzére a Borisz Davidovics síremléke – könnyen dekódolható áthallás Lev Davidovicsra, aki  Bronstejn, azaz Trockij (Kišnél: Novszkij), és az ukrajnai, ma a hírekben is sűrűn olvasható Herszonban született és Mexikóvárosban hunyt el, tudjukhogy és tudjukkik –, és ebből a könyvből nem csak Sztálin, de mai utódja, és az imperialista orosz gondolkodásmód és hatalomtechnika is könnyedén detektálható. Danilót sokan plágiummal is vádolták, jogtalanul, erről szól híres esszékötete, az Anatómiai lecke, de szűk maradt neki a hetvenes évek Jugoszláviája, mennie kellett, mint akkoriban egy másik híres belgrádinak, a szubverzív anarcho-filmrendező Dušan Makavejevnek. Mondhatnánk ettől még, hogy Borges, Orwell és Salamov találkozása a boncasztalon, egyik kedvenc könyvem, két-három évente újraolvasom, már csak azért is, mert így nem csak formatív korom emlékével, de egy fiatalemberrel is találkozom. A bűvös kártyajáték c. fejezet, vagy inkább önálló novella az esztergomi születésű Dr. Taube története. „Karl Georgijevics Taubét 1956. december 5-én, két héttel azután, hogy hivatalosan is rehabilitálták és három évvel a norilszki büntetőtáborból való szabadulása után ölték meg.” A politikai foglyok a „szociálisan rokoníthatók”, magyarán a köztörvényes bűnözők minden kénye-kedvének ki voltak téve, Taubét Korsunidze pahán csicskáztatja, aki már megszerezte Cseljusztnyikov bebukott belügyi tiszt karmazsinpiros csizmáját, de egy másik köztörvényessel – Szegiduljinnal, „akinek csenevész szőrzetű mellére onanizáló majom van rátetoválva” – vívott kártyacsatában a Doktor élete a tét. „Dr. Ungvári Tamás, Taube életrajzírója és ismerőse azokból az emigráns napokból ezt a leírást adja róla: ’Amikor 1921-ben a Ma bécsi szerkesztőségében – a folyóiratot abban az időben az ingatag Kassák Lajos szerkesztette – megismerkedtem Baitz elvtárssal, engem meglepett újdonsült ismerősöm szerénysége és nyugalma. Mivel tudtam, hogy ő a Véres terror, a Credo és más szövegek szerzője, sehogyan sem tudtam összebékíteni magamban, hogy azoknak az indulatos cikkeknek a szerzője és ez a nagy dioptriájú szemüveget viselő, nyugodt és hallgatag ember, aki ráadásul még szégyenlősnek és zavartnak is látszik, ugyanaz a személy. És érdekes – folytatja Ungvári –, gyakrabban hallottam orvosi, semmint politikai kérdésekről csevegni. Egyszer a klinikai laboratóriumban, ahol dolgozott, megmutatta a gyűjteményét: a szabályos rendben felsorakoztatott üvegedényekben a fejlődés különböző szakaszában lévő foetusok úszkáltak: minden edényen vignetta volt valamely megölt forradalmár nevével. Elmesélte, hogy a foetusait megmutatta Novszkijnak, és hogy az egyszerűen rosszul lett a látványtól.” Ha Ukrajnába vonatozunk, ebből a könyvből is nyilvánvalóvá lesz, hogy nagyon nehézséges lehet a mai helyzetek megértése kimerítő és előzetes szovjetológiai tanulmányok nélkül.

Ukrajnai utazáshoz az egyik legszórakoztatóbb könyvélmény a lengyel gonzo újságíró Ziemowit Szczerek Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története c. kötete, mely a Typotex Kiadónál jelent meg 2016-ban, Körner Gábor fordításában. Nekem dedikált a példányom, felkérésre vezettem egyszer könyvbemutatót Pesten „félelem és reszketés”-alapon Szczereknek a magyar fordítás megjelenésekor. Fontos megállapítani, hogy lengyelül is csak 2013-ban jelent meg, egy évvel a mai Ukrajna kialakulása előtt, a nyugat-ukrán szeparatizmus és az „Oroszországtól semmiben nem különböző Kelet-Ukrajna” idején. (A „mi” Vlagyimir Vlagyimirovicsunknak egyetlen eredménye van az elmúlt 15 hónapban: egységes politikai nemzetet csinált Ukrajnából.) Ekkor még „az ország keleti fele, magyarázta Tarasz, semmiben nem különbözik Oroszországtól. Az orosz, na jó: a szláv civilizáció, mondta, egy olyan civilizáció, amely az emberből szörnyeteget csinál, a térből meg budit.” Szczerek gonzósága nem annyira a műfajalapító Hunter Thompson által használt szerekben manifesztálódik, afféle szlávként neki is a vodka a bázisdrog, de esküszik a Vigor nevű – a magyar fordításban: Életerő balzsam –, ukrán patikákban kapható potenciafokozónak mondott italra, mely alkoholos is, meg egy kicsit halus is. Igazi hallucinogénnek persze nehéz lenne nevezni, nem olyan, mint a „szibériai párducgomba, mely megrágja az agytörzset” (Pelevin), vagy átformálja a világértékelést, mint a DMT, esetleg Hoffman gyógyszervegyész épp nyolcvan éves találmánya (LSD), de enyhe bizsergő lebegést okoz és kvasszal koktélt is lehet keverni belőle. „A határőrnek akkora tányérsapkája volt, mint egy csatornafedél. – Nincs nálad kábítószer? – kérdezte lengyelül, meglepő módon akcentus nélkül, ami nem passzolt rossz szabású egyenruhájához, biciklikerék méretű sapkájához, amelyhez mellesleg ugyanígy nem passzolt a rávarrt címer: a háromágú szigony az osztrák fazonú sapkához passzol, nem a szovjet gyúródeszkához. – Micsoda? – kérdeztem a sapkát bámulva. – Kábítószer? Az mi?” Ma máskép öltenek egyenruhát az ukránok, Navy Seal-nek néznek ki, de legalábbis kerekfejű tengerészgyalogosoknak (USMC). Szczerek olyan lengyelekről ír, akikhez hasonló magyarokat is ismerünk, csak ők nem Ukrajnába, hanem Erdélybe járnak korondi bokályokért, vagy „őseik csontjait csókolgatni”. Szczerek és hősei kisbusszal, marsrutkával utazgatnak menetrend nélkül, viszont gombokért, életérzésük beatnik, Kerouac és Cassidy, ha például Drohobicsba utaznak Bruno Schulz miatt (Fahajas boltok), de igazából a posztszovjet egzotikumot keresik. „A sofőr alkarja tele volt zöld tetoválással. Volt közte valami cápa, sellő. Néztem, hogy Lenin van-e, de nem volt. Még szerencse, hogy azért ötágú csillag akadt.” Lemberg olyan nekik, mint itt Kolozsvár: „az elvesztéséhez fűződő mítosz olyan erősen él a lengyelek tudatában, hogy egyszerűen nem lenne szabad léteznie”. A varsói szerző imádja ezt az országot, különös, disztópikus utópia nála, ha valami olyan „langyos és fejlett” (?!?!) országba kell átrándulnia olykor, mint Szlovákia vagy Magyarország. Kicsit meghökkenten használja a Volhínia (Wołyń) tájegység-nevet, neki is az az eseménysor jut eszébe, mint Wojciech Smarzowski filmrendezőnek, aki ugyanezen a címen megrendezte az elmúlt évtizedek legbrutálisabb ká-európai filmjét arról az 1943-as történelmi eseménysorról, mikor a szélsőséges, német zsoldban harcoló egyik ukrán hadsereg, az anarchoid vörös-fekete zászló alatt harcoló UPA hozzávetőlegesen 150,000 lengyel parasztot irtott ki. (Külön riszpekt a lengyel társadalomnak Ukrajna nyíltsisakos támogatásáért ezek után, bár nyilván van ebben önérdek, egyfajta Lengyel-ukrán Nagyfejedelemségre hajazás, 80 milliós tengely, volt már ilyen a történelemben, például a Szlachta – a nemesi köztársaság – fénykorában, a XVII. században, a tengertől tengerig nyújtózó Lengyelország idején. Ez a szövetség veheti át a stafétát a magyarok által szétvert V4-től pl.) Szczerek emlegeti a Gogol Bordellót és énekesét, E. Hützöt is, de róla később. A mai ukrán tájegységek közül Galícia például Ausztria-Magyarország leglenézettebb, legszegényebb tartománya volt, mégis, „az ukránok a legtöbbet az osztrákok alatt profitáltak, és kész. El kell szakadni az eloroszosított, elsztyeppeiesített Kelet-Ukrajnától, és ápolni Galíciában mindazt, ami a Nyugat világához köti.” (Ez ugye még az ezredforduló és a 2000-es évek, ez változott meg mára.) Szczereknek Odessza olyan, mint Havanna, csak öreg Packardok helyett öreg Volgák róják a franciás utcákat. A Krím pedig „egyszerre volt a ’szovjet Olaszország’ és a ’szovjet Közel-Kelet’”. Kárpátalján a „posztszovjet jelleg bemocskolta a közép-európaiságot” – írja, ruszin szeparatizmusról beszél, magyar falut is látogat, ám mikor megkérdi valakitől, áttelepülne-e Magyarországra, az illető kiköp a porba: „más magyar vagyok, mint azok. Az apám kapott útlevelet Orbántól, kiment melózni. Egy hónap után hazajött. Azt mondták neki, hogy ruszki. Akkor mi a tökömnek menjek ki?”

Ziemowit Szczereknek megjelent egy újabb könyve is magyarul, Via Carpathia a címe, az csak magyarokról szól, de még nem olvastam, lehet, kéne.

A gyezsurnaja grúz teát hoz reggel a kényelmesnek gondolt, de nem kényelmes hálókocsis éjszaka után, s reggelre kelve olvassunk persze ukrán szerzőt is, nekem most Szerhij Zsadan Vorosilovgrád c. regényét dobta a gép. Furcsa most, mondjuk a Sepetyivka és Zsitomir között döcögő vonaton a békés-maffiás Ukrajnáról olvasni vörösfenyő-erdőket átszelve Kijiv felé, ahol épp légiriadó van, de ennek is megvan a világa, a mackónadrágos gengszterek képe, futballhuligánok, nagytestű, nehézléptű férfiak kellemkedései pocsolyarészegen. Ez lehet szórakoztató is, eleinte az is, aztán jövünk rá, hogy ez a létező világállapot sültrealista leírása, legalábbis a világnak azon szegletében, melyet posztszovjetnek hívunk. Kelet-Ukrajnában, Harkiv térségében járunk, de berlini vagy amszterdami az életálom, Herman Koroljov álma is. De a bátyja disszidál, nem ő, viszont így rámarad egy koszlott benzinkút, amire szemet vetett a helyi szervezett bűnözés. Színes, érdekes fiatalokból álló spanságával igyekszik megvédeni a rámaradt vagyont, a koszlott benzinkutat. Vidám arcok vannak közöttük: „mind hangosan hahotáztak, a hátamat csapkodva, Piton Szása majd megfulladt a Cameljétől, Erőszakolós Szirjózsa sírt a nevetéstől, nekiütődve Keményfejű Vászja mellének, akinek ez azonban nem igazán tetszett. Tökfej Zsora is rám mutatott és nevetett, Sarokcsiszolós Karpo is nevetett és a sarokcsiszolójával hadonászott, mutatva, milyen harci tűz lobog benne. Mígnem Sérült előjött, és nyugodtan a vállamra tette a kezét. Mindenki elhallgatott.” Aztán ott vannak ellenoldali karaktereknek a Balalajesnyikov fivérek. „A legfiatalabb, Razvan bal vállára macskafej volt tetoválva, jobb combján egy nő égett a máglyán, a balon valamilyen éles késsel kettévágott ördög. A macska, akinek elvileg nyilván vadnak és függetlennek kellett volna lennie, elég háziasan nézett ki, talán mert Razvan a rajz tetoválása óta erősen elhízott, s a macska is szétterült az alkarján. A nő a máglyán hasonlított a kémiatanárnőnkre. A középső Balalajesnyikov, Samil mellére, a bal bimbó alá néhány csillag volt karcolva, mint a konyakosüvegen. A csillagok alatt gót betűkkel fel volt írva: ’Nincs más Isten, csak Allah’. A legidősebb testvér, Baruh bőre is tele volt szórva csillagokkal, keresztekkel, feszületekkel, gyomortájon pedig sas volt látható, csőrében bőrönddel, ami elvileg azt jelképezte, hogy Baruh hajlamos megszökni a szabadságkorlátozó intézményekből.” Furcsa érzés most Zsitomir és Kijiv között, a vörösfenyő-erdőben zakatoló vonatban békebeli maffiatörténetet olvasni, mikor az egyik olvasási szünetben a telefonra jön egy kép a Herszon-Lemberg expressz egyik kocsijáról, amit oldalba kapott egy orosz Grad rakéta, emiatt aztán 15 percet késett. Háború ide, szervezett bűnözés oda, az ukrán vonatok nemigen késnek perpill.

Ajánlhatnám ukrajnai vonatozáshoz az amerikai Jonathan Safran Foer Everything Gets Illuminated c. regényét is, mely még az Ulpius-ház idején jelent meg magyarul a Minden vilángol hajmeresztő címen, de az most nincs kéznél, csak emlékeimre hagyatkozhatok. Egy fiatal zsidó-amerikai férfi Ukrajnába látogat, hogy megkeresse a világháború alatt a nagyapját megmentő nőt, és egy excentrikus és rém suttyó helyi ukrán fixer – a filmváltozatban a New York-i cigánypunk Gogol Bordello frontembere, Eugene Hütz játszotta kiválóan; egyszer hosszan, cranberry-vodkát szopogatva beszélgethettem vele a forgatásról egy brooklyni bolgár diszkóban –, Zsigulin kalandoznak a big sky alatt, és a párhuzamosan futó cselekményszál egy rímelő, XVIII. századi hászid történet. Ha már amerikai fegyvert mi nem vihetünk Ukrajnába, vigyünk legalább amerikai könyvet!

És persze olvashatunk orosz írót is, akármennyire is ukrán a vonat, amivel kelet felé tartunk, mint például a háborús hírekbe bekerült Zahar Prilepint – a háborúpárti nagyorosz náci szerzőt nemrég kishíjján megmerényelték, autója robbant, sofőrje meghalt, maga súlyosan sérült – még mondja valaki, hogy az irodalomnak nincsenek következményei –, a Mert mi jobbak vagyunk c. regénye Abonyi Réka fordításában jelent meg nálunk az Európánál 2013-ban. Sajtóhír szerint folyó év „május 6-én az orosz média szerint bomba robbant a Kreml-párti orosz író, Zahar Prilepin autója alatt Pionerszkij nevű faluban, Nyizsnyij Novgorodtól 54 kilométerre. Prilepin Audi Q7 típusú autója alatt történt a robbanás, miközben az író benne ült. Prilepint kórházban ápolják, megsérült, de a helyi kormányzó szerint jól van. A sofőrje viszont életét vesztette a merényletben. Az Atesh nevű krími tatár partizánmozgalom magára vállalta a robbantást, de ezt még nem erősítették meg hivatalosan. Az Állami Duma Biztonsági és Korrupcióellenes Bizottságának elnöke a robbanást a kijevi rezsimnek tulajdonította.” Oroszország Ukrajna ellen indított háborújának támogatása miatt Prilepin 2022. februárja óta szerepel az EU szankciós listáján. Prilepin könyve kicsit olyan, mint Goda Krisztina Veszettek c. 2015-ös játékfilmje, mely úgy ábrázolja a hazai rasszizmust, hogy polkorrekt szkinhedeket mutat, akik sose használják a „cigány” szót például, helyette, nagyritkán a „telepiek” kifejezéssel tartják el a kisujjukat. Alkoholizmus, (jobbos) forradalmi vágy, dühös fiatalok, sztyeppei démonok, a történelmi tett áhítása, a hatalom megragadása és megtartása. Van persze történetfilozófiai kérdésfelvetés: „olyan érzés árad belőletek, mintha sehogyan sem tudnátok kikeveredni a régi dogmák, ezek közül a régi dogmák közül, amelyek Oroszhon létezésének egész ideje alatt – kezdve Harmadik Vaszilijjel vagy Rettegett Ivánnal, egészen a bolsevikokig – uralkodtak az országban, és semmi mást nem hoztak soha, csak vért és káoszt”. Prilepin válasza irodalmában és életében is fasiszta válasz, „rohadék hulladékok maguk” mondja egy szereplő a regény fókuszba állított brigádra, Prilepin liblingjeire, tulajdonképpen saját magára, és nincs is okunk vitatkozni ezzel.

További jó vonatozást és olvasást vörösfenyő-erdőkön, sztyeppéken át a „vér és káosz” felé!

* 

Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke. Hét fejezet egy közös történetből. Fordította Borbély János. Fórum, Újvidék, 1978.

Ziemowit Szczerek: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története. Fordította Körner Gábor. Typotext, Budapest, 2016.

Szerhij Zsadan: Vorosilovgrád. Fordította Körner Gábor. Európa kiadó, Budapest, 2016.

Jonathan Safran Foer: Minden vilángol. Fordította Dezsényi Katalin. Ulpius-ház, Budapest, 2003.

Zahar Prilepin: Mert mi jobbak vagyunk. Fordította Abonyi Réka. Európa kiadó, Budapest, 2013.