A Bohdan Hmelnyickij hetmansága alatt 1654-ben Moszkvával kötött megállapodás után Oroszország befolyása egyre nagyobb lett, a kijevi városfejlődés súlypontja eltolódott. Nagy Péter 1706-ban Kijevben járt, és nekifogott, hogy a várost erődítménnyé alakítsa Lengyelország, Svédország, az Oszmán Birodalom és a vele szövetséges krími tatárok ellenében. II. Katalin cárnő a Krím felé tartva állt meg Kijevben, és meglepetésére csak erődöket és romokat talált ott. Elrendelte egy új átfogó városfejlesztési terv kidolgozását Kijev számára. 1800-ra Kijevet gyakorlatilag beolvasztották az Orosz Birodalomba.

Boomtown, belleépoque

A tizenkilencedik század fejlődési lendületének – az iparosításnak, a modernizálásnak, az urbanizálódásnak, ezek közül is leginkább az utóbbinak – köszönhetően Kijev néhány évtized alatt kénytelen volt leküzdeni városrészei partikularizmusát, és európai nagyvárossá vált. Ennek az új Kijevnek a centruma már nem a Pecserszka Lavra barlangkolostor, nem a Vladimir-városi Szófia-székesegyház, nem a podoli Alsóváros, hanem egy új sugárút: a Krescsatik. Könnyen leolvasható címeiből és homlokzatairól a gazdasági és politikai hatalom, a városi társadalom és a kulturális életegész szerkezete, amitől így együttvéve Kijev az orosz birodalom harmadik nagyvárosa lett…

Nem véletlen, hogy a belle époque Kijevje újabban comebackjét ünnepli, képeskönyvekkel és képeslap-sorozatokkal, ilyen címekkel: La vue de Kieff. Az ilyesfajta nosztalgiára minden ok megvan. Kijevnek 1800-ban csupán 20 ezer lakosa volt, 1913-ra 594 és fél ezer lakosa lett. Dnyepr-hídjaival az egyik legfontosabb vasúti csomóponttá vált, itt jöttek létre a legfontosabb oktatási létesítmények– gimnáziumok, a Műszaki Főiskola, a Vladimir egyetem, amely élénkvörösre festett épülettestével ma is lenyűgöző hatást kelt. De a gazdagságát a város  mindenekelőtt az agrobiznisznek köszönhette, a gabonaexportnak, a cukorgyáraknak, a malomiparnak: Kijev városképére nem annyira a birodalmi középületek nyomják rá a bélyegüket, mint inkább gyárosok, kereskedők, hajótulajdonosok, vasúti vállalkozók és cukorbárók reprezentatatív épületei.

Kijev város egy soknemzetiségű birodalomban, egy olyan ország közepén, amelyet Szentpétervárott Kis Oroszországként emlegetnek. Városvezetői ilyen neveket viseltek: Gustav Eisman – aki egy balti német hátterű téglagyár-tulajdonos volt –, Ivan Tolli – odesszai görögök leszármazottja –, és a lengyel származású Jozef Zawadsky. Kijev 1900 körül túlnyomórészt orosz nyelvű város, az ukrán irodalom be van tiltva, az ukrán nyelvet száműzik az egyetemekről. Van egy lengyel Kijev, szám szerint nem nagy, de továbbra is befolyásos. Emellett van egy feltörekvő ukrán polgárság is Kijevben, amelyet például a Terescsenko gyároscsalád képvisel. A zsidótörvények liberalizálásától kezdve a környező településekről a városba áramlik a zsidóság. Kijev zsidó lakossága az 1862-es 500-ról majdnem 90 ezerre nőtt, ami 1917-ben már a lakosság 15%-át tette ki. 1911-ben a diákság 17%-a, a kereskedők 40%-a  zsidó származású a városban. A Brodszkijok, Halpernek, Zajcevek birtokában voltak a legnagyobb cukorgyárak, malmok és sörfőzdék, ugyanakkor a Podil-negyedben a zsidó lakosság 40%-a zsidó filantrópok és mecénások adományaiból élt.

A modern nagyváros kiépítése lépésről lépésre történt: 1863 és 1868 között zajlott a Kijev-Balta-Odessza vasútvonal; 1870-ben pedig a városi vízvezeték kiépítése; 1888-ban megjelent a telefon; 1891-ben az első lóvasút. 1892-ban az első villamosjárat is elindult Oroszországban; végül az 1890-es években kiépült a városi csatornarendszer, és megjelent az elektromos művek. Az iparosodás az Arzenál grandiózus építményével vette kezdetét, ezt követték a gépgyárak és a munkás-lakótelepek.  1905-ben helyeztek üzembe egy fogaskerekű vasutat a Felső- és az Alsóváros között.

Kijevet egy olyan város hírneve övezi, ahol jól lehet élni, végtelenül sok a jobbfajta szórakozóhely, kényelmesek a szállodák, kiválóak az éttermek. A bédekker olyan luxus-szállókat emel ki, mint a Continental vagy a Lipcse Hotel. A Dnyepr fölött parkokat alakítottak ki zenepavilonokkal, és egy legendás virágpalotát is állítottak ide a kereskedők. (A Kereskedők parkjából lett később a Komszomol-park.)

Boom és lázas tevékenység, versengés és gyűlölködés mind együtt jártak. Kijevre a cári birodalom végnapjaiban mindez nagyon jellemző volt. 1913-ban Kijev volt az össz-oroszországi ipari és művészeti országos kiállítás színtere, itt mutatták be az orosz birodalomban létrejött legfontosabb teljesítményeket, ez volt a harmadik főváros diadalünnepe. És ebben az évben került sor egy vérvádperre is, amelynek során a védőknek sikerült a bíróság és a felülről szított antiszemita közhangulat ellenére szabadlábra helyeztetni a vádlottat, Mendel Bejlis kereskedősegédet.

A Mester és a Város

A nagy háború, és az ezt követő forradalom és az orosz birodalom összeomlása Kijev és egész Ukrajna számára egyszerre bizonyult szerencsének és katasztrófának. A háború és a forradalom meghozta annak a birodalomnak a bukását, amely évszázadokig ellenállt egy ukrán nemzet és államiság létrejöttének, és elnyomott minden ilyen irányú törekvést. A birodalom bukása először tette szabaddá az utat az autonómia és az önrendelkezés előtt. 1917 nyarán ki is hirdette ezt a központi Rada első általános országgyűlése az egész ukrán népnek, majd az 1918-as 4. általános országgyűlés is megerősítette ezt. Ettől a naptól kezdve az Ukrán Népköztársaság független és önálló lett, az ukrán népnek szuverén állama van.

De már ez után nem sokkal elfoglalták a bolsevikok Kijevet, s azt követően hamarosan a központi hatalmak is. Egyszer s mindenkorra véget akartak vetni  a kisoroszok (vagy ahogy a Habsburg Birodalomban hívták őket: a ruténok) másodrendűségének, és ezzel az ukrán nyelv és irodalom betiltásának, az 1915 végéig elkülönített városrészben élő zsidók diszkriminálásának. Az Orosz Birodalom bukásával azonban annak a rendnek is vége lett, amelyik a nagy reformok óta eltelt évtizedekben a boom, vagyis a város felemelkedésének a hordozója volt.

A következő években egymást érték a nemzeti önrendelkezésért folytatott harcok; felkelések a régi elitek ellen, parasztlázadások, ellenforradalmi hadseregek, pogromok következtek kusza egymásutánban, és mindezek Kijevet végeérhetetlen, áttekinthetetlen összecsapások színterévé tették, amelyek végén nem egy Ukrán Népköztársaság konszolidációja állt, hanem a bolsevikok győzelme és Ukrajna újbóli betagozódása a Szovjetunió, SzSzKSZ néven helyreállított Orosz Birodalomba, amelyben Harkov lett az új Ukrajna fővárosa.

Ami 1917 és 21 között Kijevben egymással versengő hatalmak és frontok kibogozhatatlan egymásutánjában végbement, azt még röviden felsorolni sem könnyű: az Ukrán Népköztársaság kikiáltása, a bolsevik csapatok ideiglenes hatalomátvétele, a német császári seregekbevonulásaa breszt-litovszki békekötés után, egy bábkormány, amit Pavlo Szkoropadszkij, a cári hadsereg volt tábornoka vezetett Ukrajna hetmanjaként, Szimon Petljura rövidéletű bal-nacionalista direktóriuma, a franciák és angolok támogatta fehér seregek Gyenikin tábornok alatt, akik az egy és oszthatatlan Oroszország helyreállításáért harcoltak, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy lengyel csapatok Józef Piłsudski  vezénylete alatt 1920-ban majdnem elfoglalták Kijevet, és felrobbantották Európa leghosszabb hídját a Dnyepr felett. Végül győzött a Vörös Hadsereg, és véget vetett a zűrzavaros időknek. A sűrűn váltakozó frontok és fennhatóságok évei alatt Kijev szakadatlanul különféle hadseregek, menekültek, fosztogatók, hadi nyerészkedő spekulánsok  átvonulási terepe lett. Ilja Ehrenburg, aki 1891-ben született Kijevben a Brodszkij-féle sörgyár egyik igazgatójának fiaként, felidézte később azoknak a német tiszteknek az alakját, akik Vilmos császár bajuszt viseltek, és ott dőzsöltek a Krescsatikon, bécsi szeletet ettek, berlini fánkot, saslikot tejföllel. Kijev átmenetileg óriásai váróteremmé és tranzitponttá vált.

Kijev olyan volt ekkoriban, mint egy közepes méretű túlzsúfolt üdülőhely. A helybeliek elvesztek az északról özönlő menekültek tömkelegében. A Krescsatik volt az orosz emigráció első állomása az odesszai kikötő, a török szigetek, a berlini panziók és a párizsi manzárdok előtt. Hány eljövendő párizsi taxisofőr járkált akkoriban a Krescsatikon! Találkozni lehetett itt érdemdús péterváriakkal és éles eszű újságírókkal, tinglitangli dizőzökkel és pocakos háztulajdonosokkal, ráadásul még egy csomó közönséges nyárspolgárral – az északi szél úgy sodorta őket, mint hervadt faleveleket. A feketepiac, a játékkaszinók és kabarék fénykorukat élték. Kijev az elsüllyedő birodalom nagy bazárjává vált: iszonyatos mennyiségű árusbódé nőtt ki hirtelen gombamód a földből. Ez valami új és meglepő dolog volt. Árultak itt szőrméket, érdemkeresztet, ikonokat, ezüst étkészletet, fülbevalókat, skót plédeket, csipkét – röviden mindent, amit Moszkvából és Pétervárról el bírtak hozni. Többféle pénznem volt forgalomban: cári rubel, Kerenszkij-féle pénz, ukrán pénz, és senki se tudta, melyik rosszabb. A városháza mellett spekulánsok kínálgattak német márkát, osztrák koronát, angol fontot és amerikai dollárt. Ha Franciaországból épp német vereségről érkezett hír, leesett a márka árfolyama, és emelkedett a fonté.  Igen kelendő volt a dollár.

Tisztekből és katonákból is akadt minden kategóriából: voltak Gyenyikin- és Krasznov-hívek, kubániak és asztraháni seregek, antibolsevisták, antiszemiták, „Üssétek a zsidókat, mentsétek meg Oroszországot!” jelszavakkal. Az újságok neve is folyton változott. Az utcákon fekete-sárga zászlók lobogtak. A bankjegyeken egy háromszög volt látható. Elrendelték a cégtáblák lecserélését: mindenfelé létrák voltak felállítva, rajtuk festőinasok, akik az orosz i-k helyébe ukrán i-ket pingáltak. Minden fegyveres csoport átvonulása elpusztított a városból egy darabot. Élelmiszerraktárak repültek a levegőbe, halottak és hajléktalanok ezrei maradtak utánuk. Aki tehette, vidékre menekült a fenyegető éhínség elől. Néha az volt az érzésem – emlékszik vissza Ehrenburg –, mintha moziban ülve néznék egy üldözéses jelenetet.

Ebben a felfordulásban kezdett el végleg hanyatlani a rendezett polgári élet. Ennek a hanyatlásnak az eposzát írja meg Mihail Bulgakov, aki 1891-ben született Kijevben egy teológia-professzor családjában. Az új idők kezdetét és a régi világ alkonyát ábrázolja A fehér gárda című könyvében (1924) és A Turbin család végnapjai című drámájában, ami később a polgárság bukásának szenvtelen bemutatása miatt Sztálin kedvencei közé tartozott, és a Menekülés című dráma, amelynek azemigrációba vezető út a témája, szintén ezekből a tapasztalatokból merít.

Bulgakov szövegei telítve vannak a kijevi városi térrel, és azt lehet mondani, hogy minden bulgakovi miliő és szereplő gyerekkora és ifjúkora városának köszönhető. Nem mindenki megy el ezzel kapcsolatban olyan messzire, mint a kijevi irodalomtudós, Miron Petrovszkij, aki „A Mester és a Város” című kiváló tanulmányában (Kijev, 2001) azt a tézist fejti ki, hogy az évszázad egyik nagyregénye, A Mester és Margarita alapjául is a kijevi polgári világ pusztulásának élménye szolgált. A forradalom és a polgárháború mint apokalipszis, Moszkva és Jeruzsálem A Mester és Margaritában – ennek a megfejtése volna Kijev –, vagy ahogy Mihail Bulgakov „Kijev  – a város ” című 1927-es esszéjében írta, a város. Kijev a város, mint olyan szinonimája. Ahogy Petrovszkij megjegyzi, Kijev lett az a vagonablak, amelyen át Bulgakov időutazása során is látta a várost.

Annyi motívum van a kijevi újságok rövidhírek rovatában vagy a színházi kritikákban, amelyek felfedezhetők Bulgakov szövegeiben: A zsidók királya című misztériumjáték bemutatója 1917-ben, Kijev, mint az operettek városa, vagy az Eichhorn német tábornok elleni merénylet  színhelye, az I. Sándor gimnázium a mai Tarasz Sevcsenko bulváron, ahová Bulgakov iskolába járt, a Pedagógiai Múzeum, Madame Anjou szalonja az Opera mögötti sarokházban, a Szófia székesegyház előtti tér. A fehér gárda a regény ismerői számára úgyszólván Kijev topográfiáján átvezető útikalauz.

Ez leginkább az Andrejevszkijszpuszkon, az András lejtőn álló házra igaz – ma Adrijivszkijuszvisz 13 –, ami egy polgári lakóház az egyik legszebb és legmeredekebb utcában, amely a Felsővárosból a Podol negyed felé visz, Francesco Bartolomeo Rastrelli András-templomának égbe szökő tornya alatt.  Ez a ház, ahol a szovjet intelligencia kultszerzője 1906 és 1919 között élt, már a szovjet időkben is zarándokhely lett. Valamikor kitettek ide egy emléktáblát, és 1989-ben egy múzeumot is megnyitottak mindennel, ami segített rekonstruálni egy példaértékű szerző értelmiségi háztartását. A múzeum jelenlegi formája még ambiciózusabb: egyfajta mágikus realizmust jelenít meg – amennyiben a bútorzat egy részét – a rézágyat, a tálalószekrényt, a családi fotókat, a Niva folyóirat példányait – eredetiben állítja ki, másokat viszont teljesen fehérre festve, hogy a látogató azt érezze, a valóság és a fantázia mezsgyéjén mozog. A Bulgakov-család kultivált otthonát a forradalom után társbérletté szabdalták fel, mint a legtöbb polgári lakást, és így is maradt egészen a Szovjetunió végéig. Aki most tekint ki az Andrejevszkijszpuszk 13 ablakán, annak a szeme elé szép kilátás tárul a Podil negyedre és a turisták sokaságára, akik a kegytárgyárusok standjai előtt vonulnak a Felsőváros felé.

A házak és a villák sorsa külön fejezet lehetne Kijev történetében. A Mária-palotába 1919-ben beköltözött a Népbiztosok Tanácsa.  Számos villát lefoglalt az új hatalom. Uvarova grófnő házába, az akkori Jekatyerinszkaja utca – ma Lipszka utca – 16-ba szállásolta be magát az összukrajnai Cseka. A főkormányzó egykori házába, az Insztyitutszka utca 40-be helyezték el a kormányzósági Csekát, a Brodszkj-villák egyikébe is ez a később olyannyira hírhedtté vált hatóság költözött be.

A polgári Kijev lerombolását mint apokaliptikus alapélményt, amelyből A Mester és Margarita is táplálkozott, Bulgakov nemcsak a saját házuk példáján tapasztalhatta meg. Látta a polgárháborús ellenfelek által felégetett házakat, a szülővárosába tett későbbi látogatásai során a tervezett szovjet főtér kedvéért lebontott Mihály kolostor hűlt helyét is. A város romlása a világ végét jelenthette számára.

Kijev mint laboratórium – Malevics dekorálja a várost

De ebben a világégésben olyan energiák is utat törtek maguknak, amelyeknek az ancien régime viszonyai között erre nem volt esélyük. Amolyan magfúzióra került itt sor, amelyhez minden összetevő ott volt már a városban, és amelyek a polgárháború idején a vándorló és menekülő hullámmal megint rendkívüli módon felerősödtek és kiélesedtek. Jól jelképezhetik ezt Malevicsnek a forradalmi ünnepségekre készített szuprematista kompozíciói a Krescsatik homlokzatain.

Ha az ember ma végigsétál a városon, és szemügyre veszi az épületeken elhelyezett emléktáblákat, amelyek azokra a szellemi korifeusokra emlékeztetnek, akiknek a munkássága összefonódott Kijevvel, akkor képet kaphat Kijevről, mint kulturális laboratóriumról. Az egyetemen nemcsak az ukrán irodalom és szellemi élet olyan nagy neveit találjuk, mint Tarasz Sevcsenko, Nyikolaj Kosztomarov, Mihajlo Hruscsevszkij – de olyanokat is, mint a filozófus Lev Sesztov, a később íróként híressé vált Vaszilij Groszman, aki itt volt beiratkozott diák 1921-23-ban, vagy a későbbi színházigazgató Alekszander Tajrov.

Kjevben tették meg első lépéseiket az irodalmi életbe olyan írók, mint Iszaak Babel és Konsztantyin Pausztovszkij. Vladimir Horowitz zongoraművész a Kereskedelmi Kamara épületében, a mai Filharmónián adta első koncertjét. Nyikolaj Bergyajev filozófus egy kijevi arisztokrata-családban nőtt fel, és ugyanabba a gimnáziumba járt, ahová Dmitrij Csicsevszkij is, aki később Halléban és Heidelbergben lett az orosz szellem- és irodalomtörténet professzora. Itt született Lev Kopelev, és a ház, ahol lakott, ma is megtalálható a Rejtarszka utcán és a Dniprivszka 37-ben. Anna Ahmatova pár évig itt élt a Lipki egyik legszebb szecessziós házában, a Szankovecka utca 7-ben. Nagyezsda Haszina, Oszip Mandelstam későbbi felesége, aki Mandelstam életművét megmentette az utókor számára, a Rejtarszka utca 25-ben nőtt fel, és a Jaroszaviv Val utca 36-ban járt egy privát gimnáziumba. Arnold Margolin, Mendel Bejlin egyik védője a vérvád-perben, aki később a direktórium kormányában a kisebbségi ügyek megbízottja lett, a Velika Zsitomirszka utca 4-ben lakott. Kijevből való volt a szovjet írók közül Ilja Ehrenburg, Viktor Nyekraszov, és Anatolij Kuznyecov

A zsidó Kijev igen sok címe található a Besszarábiai piac közelében. A Velika Vaszilkovszka utca 5-ben áll az a ház, ahol Sólem Áléchem, a Tevje, a tejesember szerzője élt kijevi évei során, de Golda Meir, Izrael későbbi miniszterelnöke is Kijevben született és nőtt fel, a Bazeina utca. 5.a-ban. A Krasznaja Miszl című újságnak küldte cikkeit külföldi tudósítóként Lev Trockij. Szergej Lifar, a Saisonsrusses későbbi balett-sztárja a mai Ivan Franko színház mellett jártközépiskolába – az Appollon Musagete-beli jelmeze és arany balettcipői a mai Ukrán Nemzeti Múzeumban vannak kiállítva. Különleges bohémtanya lehetett Aleksandra Ekszter jelmeztervező műterme a mai Leontovics utca 1/27-ben, ahol Oszip és Nagyezsda Mandelstam mellett összejárt a fiatal kijevi avantgárd egész nemzedéke. Kijevből való a szobrász Alekszander Archipenko és a festő Alekszandr Tisler is.

Sokfelé ágazott a Kijevből származók útja – Szergej Lifer Párizsba ment, és a SallePleyelben táncolta el Egy faun délutánját , az építész Horodecki, a Kiméra-ház tervezője Teheránba emigrált, Igor Szikorszkij repülőgép- és helikopter-konstruktőr Amerikában csinált karriert. PavloSzkoropadszkij hetman, egy bábkormány képviselője, Berlinben és Potsdamban fejezte be az életét, Nagyezsda Haszman követte a férjét a Gulagra, és a halála után kimentette a művét a lágerből. Mihail Bulgakov, mint sokan mások, Moszkvába ment, és orosz íróként fejezte be A Mester és Margaritáját. Golda Meir már 1903-ban kivándorolt a szüleivel Palesztinába, Bergyajev párizsi száműzetésben halt meg, Lev Kopelev a kölni emigrációban. Ilja Ehrenburg, aki többnyire Moszkvában és Párizsban élt, részt vett szülővárosa 1943-as felszabadításában. Szimon Petljura 1926-ban egy varsói merénylet áldozata lett, Mihajlo Hruscsevszkij a független Ukrajna központi Rada-jának, országgyűlésének első elnöke életben maradt tugyan a Tudományos Akadémia tagjaként, de az ukrán történelemről szóló monumentális műve csak a Szovjetunió felbomlását követően jelenhetett meg.

(részlet egy hosszabb városesszéből)