Mohamed Mbougar Sarr fiatal szenegáli író sikere ismét az afrikai irodalom felé fordította az érdeklődő tekintetet, én is levettem a polcról egy már jó ideje ott porosodó könyvet, Maaza Mengiste jó tíz év előtti regényét, Az oroszlán tekintete alólt (Beneath the Lion’s Gaze), mely regény hazája hetvenes éveiben cselekményesedik, a császárság megszűnése és a “népi demokratikus” Etiópia megszületése korszakában: a szovjet, kubai, keletnémet támogatású kommunista katonai junta, a Derg időszakában.
Ha van a szubszaharai Afrikában ország, melynek kultúráját távolról ünneplem, az Etiópia. “Kereszténység a maga legnyersebb formájában” – írta az országról a Lonely Planet útikönyv-sorozat idevágó kötete, mikor oda készültem. Be nem jutottam, az Addisz Abeba-i reptérről utasítottak ki állítólagos vízumprobléma miatt (az EU-s állampolgárok elvileg beutazáskor a határon megvehetik húsz dollárért a vízumot, nekem nem engedték); valójában valószínűleg a magyar külügy keménykedett egy, a törzsi viszályban megölt magyar geológus halála miatt, és az etiópok visszavágtak bordóbőrű útlevelemet meglátva. Újabb viszályokról, polgárháborúról is sokat olvashattunk az elmúlt években, Tigrey tartomány fellázadt a központi hatalom ellen, a Nobel-békadíjas elnök utasítására a hadsereg népirtásba kezdett, mely mostanában csillapodott, illetve az eritreai csapatok is megjelentek a térségben, s csudálkoznék, ha a szomszédos Szomália iszlamista terrorszervezete, az Al-Shabaab ne érdeklődött volna valamiféle fegyveres részvétel felől, legalább a keleti tartományokban. Etiópia amúgy is igencsak furcsa birodalom volt, van, lesz: az ország történelmét olvasni olyan, mintha Tolkient, Frank Herbertet, vagy akár H.P. Lovecraftet böngészne az ember. (lásd pl.: Harold G. Marcus: A History of Ethiopia. University of California Press, Berkeley / Los Angeles / London, 2002.) A több szempontból meghatározó 1974-es évben Welo tartományban egy kutatócsoport kiszáradt tóban talált rá Lucyre – a helyi nyelveken Dinkenesh-re, Csodanőre –, a négymillió éves Australopithecus afarensisre, az eddig ismert legrégibb humanoid csontvázára. Ha akarom hát, az emberiség őshazájáról beszélünk. A biblikus Salamon király és Sába királynője dinasztiát alapított, nászukból született I. Menelik császár, akit „a méhek (is) elismernek uralkodónak” a tradíció szerint. A Beta Israel hagyománya szerint az etióp zsidók a zsidóság elveszett törzse, és Aedius és Frumentius, két szírai fiatalember, menekültek (migráncsok!) hozták egyházi tradíció szerint a kereszténységet Etiópiába a 3. században. Az Axum Birodalom felbomlása a 7. században, az építés kezdete; a hagyomány szerint Lalibela kivájt sziklatemplomában egy látomásban Krisztus megjelent és egy oszlopot megérintve ráírta arra az emberiség egész jövőjét.
„Az etióp monofizita egyház a mai napig őriz Axumban egy, az őrző szerzeteseken kívül senki által nem látható tárgyat, amelyről nem kevesebbet állítanak, hogy az maga a frigyláda”
– írja egy helyen Szilárdi Réka valláskutató. Csendesen, és törzsi háborúk és éhínségek közepette zajlott az élet évszázadról évszázadra arrafelé, de nem minden paradoxialitás nélkül. Gondolta volna például azt bárki is józan ésszel, hogy kétszáz-kétszázötven évvel ezelőtt Afrikának ezen a részén a Mária Terézia-ezüsttallér volt a legkedveltebb fizetőeszköz?
Ras Tafari, azaz Tafari herceg Hailé Szelasszié néven Etiópia császára lett 1916-ban, népszerűsége az afrikai származásúak körében az Újvilágban elsöprő volt, a jamaikai Marcus Garvey vallásalapító furorjában róla nevezte el új hitvilágát rasztafarianizmusnak, ami a “Vissza Afrikába” mozgalom mellett sajátos vallásosságot is teremtett a protestantizmus, a voodoo és Tafari herceg imádatából. (Mikor Hailé Szelasszié etióp császár 1964-ben Jamaikába látogatott, a négymilliós ország egymillió lakosa várta a kingstoni repülőtéren; Bob Marley és mások pedig örök helyet biztosítottak neki az egyetemes popkultúrában.) Etiópia (Abesszínia) sokáig teljesen elkerülte a gyarmatosítást, csak az 1930-as években tört a fasiszta Olaszország a hobbit-birodalomra. „Királyok királya, Júda Oroszlánja”, ahogy Hailé Szelasszié szerette hívatni magát, nem volt azért olyan nagy oroszlán, Angliában húzta meg magát a nehéz években, majd 1941-ben, mikor visszatérhetett brit segítséggel, az olaszok ellen küzdő gerillákat egytől-egyig kivégeztette. A hidegháborúban a hetvenes éveket a Szovjetunió előretörése jellemezte, 1974-ben Portugáliában a “szegfűk forradalma” elsöpörte a vén Salazar ősöreg fasiszta diktatúráját, a portugál gyarmatok, Angola, Mozambik, de még Kelet-Timor is a Kreml kielégíthetetlen étvágyának kielégítését szolgálta, Che Guevara kudarcos kongói kalandja nyomán kubai katonák küszködtek ezeken a helyeken szovjet zsoldban. A hetvenes évek közepén Hailé Szelasszié akkor már több, mint félévszázados uralma megrendült – a legjobb korabeli ká-európai riporter, a lengyel Ryszard Kapuscinski tudósított erről könyvformában –, a Derg, a szovjetbarát katonai junta Mengisztu Hailé Mariam vezetésével, kubai és NDK-s tanácsadókkal igyekezett virtigli kommunista államot teremteni, de csak a világ legnagyobb éhínsége lett belőle. A többszörös Rolls-Royce- tulajdonos agg császárt egy VW Bogár hátsó ülésére passzírozták a kommerek, úgy vitték körbe a 4-5 milliós főváros föld-főútjain és sikátorain, hogy lássa az egész populáció a korábbi góré megalázottságát. Nem sokkal később az idős monarcha tisztázatlan körülmények között életét vesztette: valószínűleg megmérgezték.
A kilencvenes években látásból ismertem egy fiatal etióp lányt, szép volt, könnyed gazella, bár szomorkásnak tűnt a külső szemlélőnek. Aztán
egy kora júniusi éjszakán 47 késszúrással lemészárolta a szintén húszéves vietnami lakótársát és sikeres öngyilkosságot követett el – az év legütősebb amerikai bűnesete volt,
pedig ott hagyományosan van miből mazsolázni –, az összes napilap címoldalára került a hír és a rejtély: két, a harmadik világ kommunizmusa által meggyalázott későbakfis miként ér ilyen véget az American Dream kapujában?
Bármennyire is Brooklynban él, Maaza Mengistu is úgy néz ki, mint honfitársnői jelentős része: Szűz Mária-arc orosz ikonon, csak az arc viselője fekete. Regénye a Derg idején zajlik, Addisz Abebát hatalmas, egyre növekvőn erőszakos tüntetések rázzák meg, ami a neosztálinista rezsim megalakulásához vezet. Maaza Mengiste ekkoriban cseperedett a fővárosban, és plasztikusan írja le egy család életén keresztül a meggyötört város és ország világát. Az orvos családapa, Hailu a regény kezdetén golyót operál ki egy tüntetésen meglőtt fiú hátából, mely tüntetés a növekvő éhínség és munkanélküliség, a növekvő üzemanyag árak miatt tört ki. Az operáció alatt személyes és általános etikai problémákkal szemebesül, Dawit fiát képzeli a meglőtt tüntető helyébe, mikor felesége, Selam ugyanabban a kórházban fekszik szívelégtelenséggel, de visszautasítja az ápolást. Hailu idősebb fia, Yonas harminckét éves, házas; finom és érzékeny nő Sara, a felesége. Lányuknak, Tizitának halálközeli élménye lesz, amitől Yonas elpolitizálgat felesége kedvéért és keresztény konzervatívként csendesen, öccse, Dawit szerint „engedelmes, mint egy jól idomított kutya”. Szinte kádárista, ahogy féli a rendszert és kussol, ahelyett, hogy lázadna ellene. Vele szemben Dawit Yonas szerint önző és felelőtlen, mert elmerül a tüntetésekben, Dawit forradalmár lesz, „szamizdatnyik”, még a családja biztonságát is veszélyezteti ezzel. Selam halála után Hailu padlóra kerül; a Császár feltételezett meggyilkolása egy katonatiszt műve, akit a regény Guddu őrnagynak hív, valójában Mengiszti Hailé Mariam fikcionalizált karaktere. Szorgalmasan és kedvvel szervez kivégzéseket és letartóztatásokat a Derg (a kommunista junta) kikiáltása után, a Hailu által kezelt embereket a Derg ütötte, kínozta, erőszakolta. Egy ifjú, Behane megkínzása és kivégzése legalább olyan nehéz olvasmány, mint Roberto Bolaño 2666-jában a Gyilkosságok könyve. Jegyrendszer, fokozódó éhínség, tömeghangulat, rutin lövöldözések, felgyújtott viskók és olasz stílusú palotácskák, a Derg már nem csak a császári csinovnyikok, de diákok után is megy, Sztálint játszik az Egyenlítőtől épphogy északra.
Jog nincs, kínzás van.
Egy nap Hailu véres blúzos leányt ápol, a haját kitépték, és nejlonfóliába csavarták, mint Laura Palmert, csak ő még él, ha kínok között is. Hailu aktív euthanáziát gyakorol cián segítségével, könyörületből, hogy enyhítsen a lány fájdalmán és megkímélje az újabb találkozástól kínzóival. Hailu lebukik, börtönbe kerül – érdemes belegondolnunk, milyen lehetett egy etióp börtön a hetvenes években! Dawit időközben férfivá érik, „Mekonnen, a katonagyilkos” nome de guerre-en lesz az ellenállás harcosa, míg korábban megismert barátjából Mickey Guddu őrnagy személyes vallatótisztje lesz. A Derg 1991-ig tolta a biciklit borzalmas traumák között, közé tartozott a földtörténet legnagyobb éhínsége a nyolcvanas évek első felében. Háború az elszakadó Eritreával, háború Szudánnal, háború Szomáliával, a hagyományos (császári) Etiópia vége és a még rosszabb, ásóbotos marxizálásra épülő totalitarianizmus torzképe. Mert mit jelenthet a kistérségünkben is sajnálatosan jól ismert szovjet típusú modernizáció egy olyan helyen, ahol az etióp-abesszin monofizita kereszténység a legrégebbi krisztiánus államegyház a világon – szerintük az egyetemes kereszténység egyetlen hiteles örököse, mely egyedüliként őrizte meg Jézus és az összes apostol tanítását a maga teljességében; ugyanakkor létezik duofizita álláspont is, mely egyszerre ismeri el Jézus emberi és isteni leglényegét. Ezek, és talán Maaza Mengiste szerint is, ha az őskeresztény, óhitű és újhitű között nemigen különböztető Etiópia az isteni, akkor a szovjetorosz irányítású Etiópia az emberi. És ez az emberi borzalmas; mélyen indokolt az antropológiai szkepszis az emberiség őshazájából, és az Addisz Abeba-i / brooklyni írónő, Maaza Mengiste úgy megerősít ebben, mint 47 késszúrás.
Indokolt lenne a magyar fordítás!
*
Maaza Mengiste: Beneath the Lion’s Gaze. W.W. Norton & Company, Inc., 2010.
