Jericho Brown fekete, meleg költő Louisiana államból, az amerikai délről. Ráadásul egy HIV-vel élő férfi egy mélyen keresztény kulturális közegből és konzervatív munkáscsaládból. Az örökölt és felvállalt identitásának összetettségéből és ellentmondásaiból táplálkozik az a feszültség, ami költészetének erejét és lendületes sodrását adja. Régóta követem és olvasom a verseit, de amikor május közepén elkezdtem fordítani, nagyon nehéz feladat előtt találtam magamat: hogy tudom úgy lefordítani ezeket a tömör és szűkszavú verseket, hogy egy magyar olvasó is megértse azt a bonyolult történelmi, társadalmi és politikai kontextust, ami minden szövegben ott pulzál, hogy a magyar befogadó is megérezze, mit jelent ma Amerikában feketének és melegnek lenni. Az angol eredetiben egy-két szavas utalásokkal is olyan rejtett mélyrétegbe ás le, amit mi nem érthetünk, hiszen nem része a kultúránknak és műveltségünknek. A műfordító előtt álló legnagyobb kihívás, hogy hű maradjon az eredeti vershez tartalmilag, formailag és stilárisan, közben mégis átültesse nem csak egyik nyelvről a másikra, hanem az egyik kultúrkörből az olvasók által is érthető kontextusba, és így megteremtse a lehetőséget, hogy a befogadó a szöveget személyes tapasztalattá tehesse.
A történelem megelőzött. Még meg sem jelentek a versek, vulkánként törtek felszínre az Egyesült Államokban az évtizedek, sőt, évszázadok óta mélyen kavargó igazságtalanságok és feszültségek. Néhány nap leforgása alatt a verseknek értelme lett egy kívülálló olvasó számára is, a hírekben már itthon is látjuk a feketék ellen irányuló rendszeres, jogtalan és igazságtalan rendőri túlkapásokat és gyilkosságokat, halljuk a politikusok arrogáns és kicsavart nyilatkozatait és szemfényvesztő cselekedeteit – jó esetben megérezzük és megértjük a társadalmi konfliktusok okozatait és dinamikáját, és elborzadunk a képsorokat nézve.
A mai feketék felmenői nemzedékeken keresztül kisemmizett rabszolgák voltak, akiket megfosztottak a hazájuktól, kultúrájuktól, nyelvüktől és még a nevüktől is. Az emberi mivoltukat semmibe vették, aukciókon árusított tárgyak voltak, gazdáik tulajdona. A rabszolgafelszabadítás során a kormányzat az egykori tulajdonosokat kárpótolta, a felszabadult tömegek többségére nincstelenség és nyomor várt. A kifosztottság és kisemmizettség traumája generációról generációra öröklődik. Ne felejtsük el, hogy a feketék teljes és egyenlő állampolgári jogokat csak a hatvanas évek békés és harcias polgárjogi mozgalmainak keményen megvívott küzdelmei eredményeként kaphattak; épp egy generáció nőtt fel azóta szabad emberként.
Aki élt Amerikában vagy követi az amerikai sajtót, tudja, hogy az ártatlan és védtelen feketék elleni rendőri brutalitás rendszerszintű probléma. A Golyóstoll (Bullet Points) című vers, ami akár az utóbbi hetek eseményeire lehetne reakció, valójában 2016-ban jelent meg először. A szöveg felsorolja a korabeli eseteket: öngyilkosságként elkönyvelt halál „megbilincselve egy rendőrautóban” vagy ismeretlen város „börtönében”, lincselés, golyó a fejbe, hátba, és mindezek mélyén a megvetés, a fajgyűlölet gyalázata, és a teljes kiszolgáltatottság szorongatása, amikor az ember nem bízhat sem a törvényben, sem a rendőrben. A versről Brown azt nyilatkozta, hogy „nem tiltakozásból írtam, hanem a kétségbeesés vett rajtam erőt, ami életem egy tényéből ered. Nem akarom, hogy bárki azt higgye, hogy öngyilkos lettem, ha egyszer valamiért letartóztatnak.” Talány (Riddle) című versében a barbár módon meggyilkolt kiskorú Emmett Tillnek állít emléket, és a korábbi vers csúcspontján is felhangzó torokszorító sírás szinte refrénként ismétlődik a szövegben: az „anya fájdalmas sírása” – ami nem talál a fehér emberek között se vigaszra, se együttérzésre, de még csak megértésre sem. Brown a személyes gyászon keresztül jut el a közös sorshoz.
Jericho Brown verseiben a test történetét írja meg, nem csak a halál és a fájdalom válik a testen keresztül megfoghatóvá, de a szerelem, az intimitás, vagy a hit és a szentség is. Hiszen mind a feketeség, mind a homoszexualitás a testen keresztül megélt kisebbségi identitás. Kolosszeum (Colosseum - hamarosan közöljük, a szerk.) című verse a test szenvedéstörténete: „sérültem”, „fájdalom”, „seb”, „mészárlás”, „gladiátorok” – minden szó fokozza az előzőt. Elsőre nem is gondolnánk, hogy szerelmes vers. Brown költészetében a szeretet és erőszak, az intimitás és a brutalitás összetartozik, ahogy a fekete és meleg identitás sem választható el egymástól, a kettő közös eredője a versekben megírt bizonytalanság, űzöttség és kirekesztettség nyomasztó érzése. A vágy tárgya a test, és a test fekete. Tesztoszteron itatja át a sorokat, de a maszkulinitás Janus-arcú: néha gyengéd, máskor kegyetlen. A vers egyszerre tárja fel a homoszexuális testi szerelem boldogságát, fájdalmát és szégyenét: az őseit megtartó, nekik reményt adó keresztény hitben keresi elveszett helyét.
A jellegzetes Brown-verset gyakran hasonlítják imához: tömörsége, lüktető ereje, szóválasztása és retorikája imákra és zsoltárokra emlékeztet. Gyakran használ bibliai parafrázisokat, a szövegrészeket aktualizálja és tovább gondolja. A Rómaiak 12:1 passzusa a keresztény életszabályok első parancsa: „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” A hit, a test és az áldozat fogalmainak találkozása Brown visszatérő toposza. Az azonos című Rómaiak 12:1 versben (Romans 12:1 - hamarosan közöljük, a szerk.) a meggyötört, „szerelem-tiport és készséges” test, amit nem csak Istennek ad oda, hanem a férfiszerelemnek is, és ezzel „egész népemet sebeztem meg”. Bűntudat kínozza, a család kitagadja, a testvéreinek közössége nem csak homofób, de mélyen szexista is. Viszont a kíméletlen megvetés és elveszettség forrása a szerelem, az élvezet, a boldogság reménye; a kárhozott aktus transzcendentálissá válik. A test „kínlódó és kívánatos, vonagló és vonzó” és mindenek fölött a test fekete, „új nevet kapott", mint egykor a rabszolgák a piacon, amikor befutottak Afrikából a rabszolga-kereskedőhajók. Egy másik versében írja: “az elhurcolt és eladott / férfiakat, addig korbácsolták, míg / elfogadták gazdáik nevét”. A névváltásnak egy második jelentése is van: utalás az identitásváltásra. Brown egy interjúban elárulta, hogy azért vett fel írói álnevet, mert zavarta volna, ha a versei fölé az apja és nagyapja nevét kellett volna írnia, akik, tudta, nem fogadták el annak, aki lett. Új nevet választott magának: egy gyakori fekete családnév mellett bibliai városnevet keresztnévnek.
Jericho Brown költészete, mint látjuk, egyfajta vallomásos költészet, amelyben az egyén a társadalmi, történelmi és politikai kontextusban keres és nyer helyet és jelentést, de az örökölt és felvállalt identitás folyamatos küzdelem, sikerek és kudarcok terepe. Ez a költészet nem a manapság elég markánsan jelenlevő intellektuális és ironikus posztmodern kánont követi, távol áll Ashbery és Bernstein költészetétől, helyette egy sokkal személyesebb és hagyományosabb modernista irányvonal mentén találta meg elődeit az általa is nevesített Langston Hughes, Sylvia Plath, Lucille Clifton, Allen Ginsberg, Louise Glück és William Carlos Williams költészetében.
