Járványok a populáris irodalomban
Fotó: https://hu.wikipedia.org/
Járványok a populáris irodalomban

Az alternatív történelmi regény egyik legnagyobb vállalkozása Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei című műve. Divergencia-pontja, amelyből kiindulva a történelem más irányt vesz az általunk ismerthez képest, a tizennegyedik századi pestisjárvány. A szerző nem kevesebb, mint hatszáz év történelmét írja újra, kiélezve, mi lett volna, ha a járvány Európa lakosságának a 99%-át irtja ki, vagyis lényegében eltörli a nyugati kultúrát. Ez a kísérlet jó példa arra, hogy a spekulatív fikció igencsak érzékenyen reagál a járványok sorsfordító szerepére.

A populáris irodalomban érdemes megkülönböztetnünk négy – feltételes és egymás felé nyitott, átjárható – változatot a szerint, hogy az adott történet hogyan viszonyul a járványtematikához. Az első az lenne, amikor valamilyen járvány a cselekmény fordulópontja. Erre szintén Kim Stanley Robinson egyik regényét hoznánk példaként, az Aurora című science fictiont. A regény egy többgenerációs csillaghajó útját követi nyomon a Tau Ceti életre alkalmas bolygójának Aurora nevű holdjához. (A hajó a földi biomok és kultúrák rendszere, egy high-tech kiborg, melynek MI-je a történet egyik elbeszélője.) Az Aurorán a leszállóegységet megtizedeli egy helyi prion, a legénység kettészakad: egy része marad a célállomásnál, egy másik része azonban hazaindul. A szakadás azért következik be, mert az idegen környezet nem steril, így veszélyforrás a kívülről érkezők számára. Egy ilyen expedíció kétszeresen is kudarcra van ítélve: a célbolygó biológiája és az embert meghatározó biológia miatt. A prion okozta fertőzés tehát az Aurorában szó szerint a történet fordulópontja, lévén a küldetés visszafordul.

A második kategóriába olyan műveket sorolhatnánk, melyek valamilyen járvány lefolyására koncentrálnak. Nézzünk erre két példát. Greg Bear A vér zenéje című regényében olyan, genetikailag módosított limfociták támadják meg az emberiséget, melyek értelmes vírusokként szaporodnak és terjednek. A molekulák komplex mikroorganizmussá állnak össze, melynek saját viselkedése, szociális rendszere és napirendje van. A fertőzés során ezek a lények átépítik a gazdatestet és kommunikálnak vele; a járvány eltörli az individualitást, majd kaput nyit egyfajta poszthumán rendnek. A vér tehát önálló életre kel, s a folyamat következtében a szereplők milliárdnyi apró lény galaxisaivá változnak át, mielőtt beolvadnának a „gondolat univerzumába”. A regénybeli járvány innen nézve – a szubjektum halála mellett – evolúciós beavatkozásként is felfogható, mely a test robbanása után egyfajta testen túli létezés jutalmával kecsegtet. A beolvadás következtében a csoporttudat szuperorganizmusként képes lesz arra, hogy memóriájából legyártsa a személyiség meg nem valósult, alternatív életét.

Ebbe a csoportba tartozik Fedina Lídia Virokalipszis című regénye is, mely szintén egy pandémiát ír le. A történet kiindulópontja itt azonban más jellegű, ugyanis a járványt elindító szervezet egy ősrégi, ismeretlen vírus, mely elsősorban nem az embereket, hanem a növényeket támadja meg. Az apokaliptikus viszonyokhoz persze az emberi tényező is hozzájárul, ez a látásmód azonban azért is izgalmas, mert az ökoszisztéma egészében gondolkodik. A földi élet eszerint olyan mintázat, amelynek ha valamelyik eleme sérül, beláthatatlan következményei lesznek a teljes rendszerre nézve. (A komplex rendszerek, mint tudjuk, épp ezért sérülékenyek.) A Virokalipszis lejátszik tehát egy járványügyi katasztrófát, mely alapötletét tekintve geopolitikai kérdésekkel szembesít, míg az emberek közötti fertőzés vonalán helyenként átcsap horrorba. Így a járványtematika azokkal a művekkel is érintkezik, melyekben az ilyen típusú helyzet nem beolvasztja az embert egy poszthumán kollektivitásba, hanem az inhumán átalakuláson keresztül veti fel a jövőt meghatározó kérdéseket, ahogy azt például a zombitörténetek egy része teszi.

A harmadik halmazba olyan alkotásokat sorolhatnánk, melyek érintőlegesen kapcsolódnak a járványtematikához; például a fertőzés megelőzi a cselekményt, vagy a felvázolt szituációrendszer kísérőjelensége, és mintegy fenyegetésként határozza meg a műbeli világot. Az előbbiben nem nehéz felismerni a posztapokaliptikus jelleget, a rengeteg példa közül elég, ha – mondjuk – Dan Wells Partials: Részben ember című regényére utalunk, melyben a mesterségesen előállított emberekkel vívott háborúban egy RM nevű vírus irtotta ki az emberi populáció több mint 99 százalékát. A másodikra – szintén találomra kiemelve egy művet – Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány című regénye is példa lehet, melyben a genetikai hadviselés részben azzal függ össze, hogy a génmanipulált élelmiszereket azért fejlesztik a kalóriatársaságok, hogy a járványokkal szembeni ellenállóbb (és így értékesebb) változatokra tegyenek szert. A cselekményvezetés szempontjából érintőleges, de a világépítésben mégis lényeges szerepet játszó járványkezelésre remek példa Szergej Sznyegov Istenemberek című regénye, melyben az űrutazások során a bolygókat tudatosan megfertőzik, s azokon így terjedhet el az élet.

Érdemes megemlíteni egy negyedik változatot is, melyben nem a mikroorganizmusok, hanem számítógépes vírusok, vagy fertőző gondolatok képezik a művek tematikai horizontjait. William Gibson Neurománcától kezdve (melyben az elektronikus hadviselés olyan effektusáról van szó, amely vírusprogram alkalmazására épült), Neal Stephenson Snow Crashén át (melyben egy neurolingvisztikai vírus története is feltárul) sok releváns példa említhető erre a változatra is. A nanofikció egyébként előszeretettel alkalmazza a vírus-metaforát, mivel a szerves anyagokból összeálló szervetlen komplex apró robotokhoz hasonlatos. Ez szintén jó példa arra, hogy a spekulatív fikció hogyan hasznosítja a biológiai vagy technológiai jelenségeket az epidemiológiai gondolkodással többféle kapcsolatot is fenntartva, és akkor még nem is említettük a járvány-szcenáriókat a vámpírirodalomban és a horrorban, vagy az olyan evidens példákat, mint Michael Crichton Az Androméda törzs, Connie Willis Ítélet Könyve, Nick Cutter Mélység, Stephen King Végítélet, Robin Cook Járvány, Laurell K. Hamilton Ragály vagy Joe Hill Spóra című regényei. Vagyis ha epidemiológiai szempontból vetünk egy pillantást a populáris irodalomra, az említett kategóriák újabb és újabb virulens variációival találkozhatunk.

Az esszé szerzőjéről
H. Nagy Péter (1967)

Irodalomtörténész, szerkesztő, popkultúra-kutató, a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének adjunktusa. Az Eruditio – Educatio főszerkesztője, a Prae tudományos szerkesztője. Turczel-díjas tudománynépszerűsítő, az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja. Több mint húsz önálló könyve jelent meg, publikációinak száma meghaladja az ezret.