Japán világirodalmi klasszikusok?
Fotó: https://ja.wikipedia.org/
Japán világirodalmi klasszikusok?

A kedvenc japán szerzőm nem élhette meg, hogy nyomtatásban megjelenjenek a művei. Írásai kézről-kézre jártak, de csak egy szűk kör olvasta őket. Viszont nem akármilyen közegben alkotott: soha nem látott pezsgés indult valamivel korábban a japán irodalmi életben. Irodalmi szalonok működtek, és a kortársak között rajta kívül is számos nő végzett irodalmi tevékenységet, a költészet pedig a mindennapok része volt. Versekből idézni csevegés közben vagy levélben: alapnak számított. Nem megérteni egy utalást, nem felismerni egy félsort: igazán ciki volt. Igen, nem ma történt. Hanem bő ezer éve.

A szerző, akiről beszélek, egy udvarhölgy: nevezzük Szei sónagonnak. A sónagon egy rang, de nem az övé, a Szei pedig a családneve első írásjegye. Hogy egyébként hogy hívták, azt nem tudjuk. Mint ahogy névtelen tulajdonképpen a többi korabeli neves író- és költőnő is. Legtöbbjüket valamelyik férfiről nevezték el, akihez tartoztak: az apjuk, férjük vagy fiuk után. Híres kortársa a szintén udvarhölgy Muraszaki sikibu, a Gy. Horváth László fordításában Gendzsi szerelmei, Hamvas Béláéban Gendzsi regénye címen megjelent prózai mű szerzője. Ezt a többszáz oldalas művet előszeretettel emlegetik sokan a világirodalom első regényeként. Kérdés persze, hogyan definiáljuk a világirodalmat, illetve a regényt.

A kora középkori nemes hölgyek hatalmas mennyiségű naplót, verset hagytak hátra. Ők nem holmi kékharisnyák voltak, mert a császár és a császárné(k), illetve a főnemesség közvetlen környezetében szolgáló – amúgy nemesi származású – udvarhölgyeknek munkaköri kötelességük volt a tollforgatás. Őfelsége bedobott egy témát, amire mindenki írt egy verset ott helyben. De teljesen általános volt például az úrnő helyett megírni a megfelelő válasz(verset) egy levélre. Vagy kikocsizni madárcsicsergést hallgatni, amiről a megfelelő beszámoló néhány remek költemény kellene, hogy legyen. A munkát és a magánéletet persze nehéz volt szétválasztani a papírfalak világában. A költészet az udvarlás nélkülözhetetlen kelléke is: mivel a hölgyek nem mutatkoztak nyilvánosan, férfiakkal beszélgetni pedig alapesetben csak a paraván mögül lehetett, az írásbeli kommunikáció fontos szerepet kapott. Egy bizonyos fa ágára vagy egy bizonyos virágra kötve küldött, esetleg virágsziromra írt üzenet rengeteg plusz információt hordozhatott.

Itt fontos megemlíteni, hogy a klasszikus japán vers, a vaka (‘japán dal’, a mai tanka) nagyon rövid, csupán két sorral hosszabb, mint a világszerte ismert haiku. Sorokról persze csak a fordítások esetében beszélhetünk, mert a vakákat eredetileg egy sorban írták, fentről lefelé. Alapvetően a hiragana szótagírással jegyezték le őket. Egy vaka 31 morás, 5-7-5-7-7 bontásban követik egymást a gondolatok. Általában elkülönül két “versszak”, és a haikuval megegyező hosszúságú tizenhét szótag (mora) után van a törésvonal. A szűk terjedelmi korlátok miatt többféle költői eszköz segítségével sűrítették a költeményekbe a gondolatokat. Kulcsfontosságú az intertextualitás, de sok más mellett gyakori volt például az állandó jelzők használata, és a szójáték. Az utóbbi azért nagyon fontos, mert nem a humor eszközeként tekintettek rá, hanem a különböző jelentésrétegek összekötő elemeként. Egy költeménynél általában egy természeti kép és a szerző lelkiállapotának síkja párhuzamosan, egymásba fonódva van jelen, mindez harmincegy morában. Mivel a japán nyelv bővelkedik azonos alakú szavakban, kézenfekvő lehetőségként kínálkozik a szavakkal való játék.

Mindemellett a költészet a prózának is elválaszthatatlan része: az elbeszéléseket meg-megtűzdelték vakákkal, illetve születtek versfüzérek köré írt történetek is. A vaka a mindennapi kommunikáció nélkülözhetetlen eleme volt, így a naplókban is szép számban találunk belőlük.

Szei sónagon fő műve, a Párnakönyv azonban műfaját tekintve nem napló, és nem is monogatari (amit jobb híján szoktak regénynek fordítani), hanem ún. zuihicu (vegyes esszék, írások gyűjteménye). Mai szemmel tulajdonképpen egy blog, csak a fotók helyett aprólékos tájleírásokat, ruhák, színek részletezését olvashatjuk benne. Vannak naplószerű szakaszai is, de a legjellegzetesebbek a listák. Szei sónagon valószínűleg kínai mintára, a verselés megkönnyítésére kezdte feljegyezni a tárgyakat, élőlényeket, érzelmeket különféle kategóriákban: egyszerű felsorolásként, pl. „Hegyek”, „Folyók”, „Virágok”, „Lovak” stb., vagy bővebben kifejtve, pl. „Idegesítő dolgok”, „Reménytelen dolgok”, „Dolgok, amelyek a régi szép időket idézik”. Gyakran elkalandozik, és mégiscsak leír egy konkrét eseményt az egyik lista közepén.

Az iskolában kötelező memoriter a Párnakönyv első(nek tartott) szakasza, amely manapság valószínűleg csak néhány Insta-poszt lenne a szerző részéről. Ebben azt részletezi, hogy egy-egy évszakban melyik napszak tetszik neki a legjobban, melyiket tartja a legjellemzőbbnek.

A Párnakönyv hosszabb-rövidebb fejezetei tartalmilag is hasonlóságot mutatnak a közösségi médiában gyakori bejegyzésekkel: nem volt helye bennük szinte semminek, ami a való világ komolyabb problémáira utalt volna. Pedig a háttérben nem volt hiány az udvari intrikákban, politikai acsarkodásokban sem. Azonban Szei sónagon történetei megállnak a szánakozásnál a kivert kutya láttán, vagy egyik-másik udvaronc kifigurázásánál. Leírja például, hogyan távozik reggel egy ideális férfi (mert ők jártak a nőkhöz éjszakánként), és ezzel szemben mi a valóság, de nem említi az udvarban zajló hatalmi harcokat, ahogyan a befolyásos politikusok addig csűrték-csavarták a törvényeket, és állítottak félre bizonyos embereket, míg Szei sónagon úrnője mellé be nem iktattak még egy császárnét.

A kézi másolásnak és a szövegekhez való hozzáállásnak köszönhetően többféle szövegváltozat keletkezett. Ezekből persze néha egyik sem maradt fenn, így a Párnakönyv valószínűleg nem teljes egészében olvasható ma. A változatok időrendisége, a fejezetek sorrendje, illetve bizonyos részek valódisága is vitatott. Igazából azt sem lehet tudni, hogy mikor lett kész az eredeti, mert időközben az első részletek elkezdtek keringeni az udvarban, és mindenki lemásolta(tta), aki szeretett volna saját példányt. Az azonos alakú szavak gyakorisága miatt egy-egy véletlen elírás, könyvmoly-rágás, paca, maszat, szakadás akár hatalmas jelentésbeli különbségeket is okozhatott a szövegváltozatokban, és nehezen, vagy egyáltalán nem értelmezhető kifejezések is akadnak bennük.

A japán kora középkor irodalma hallatlanul gazdag, és maga a Párnakönyv vagy a Gendzsi ritka gyöngyszem, így a bő ezer éves anyag láttán nem véletlenül csillan fel a szemünk. Közel egyidőben rengeteg figyelemre méltó női szerző alkotott világi témában, ráadásul több műfajban. Igaz, sokáig maguk a japánok nem tartották nagyra az udvarhölgyek munkáit. Mostanra azonban, ha nem is váltak a teljes művek kötelező olvasmánnyá, az irodalomtankönyvekben több szemelvény szerepel a korból. A japán olvasó nehezebb helyzetben van, mint a külföldi, mert – hacsak nem mai japán nyelvű fordításban áll neki – meg kell birkóznia az ójapán nyelv nehézségeivel is.

Európában csak alig több, mint százötven éve kezdték felfedezni a klasszikus japán irodalmat. Eleinte nem szenteltek különösebb figyelmet a költészetnek, mert a fent említett költői eszközök annyira eltértek az ún. világirodalomban megszokottaktól, hogy idő kellett a befogadásukhoz. A versek nagy része háttértudás nélkül értelmezhetetlen a szoros formai korlátok, a párhuzamosan használt, bonyolult költői eszközök sokasága és az intertextualitás miatt. Egyetlen vakában akár négy szójáték is előfordulhat, amelyek mintegy kapocsként tartják össze a két, szinte teljesen különálló jelentéssík szövetét. És hiába értjük meg végül, hogy miről is szólhat az adott mű, a fordítás lehetőségei kapcsán rendkívül sok kérdés merül fel. Az ójapán próza is tartogat kihívásokat e téren: az alany sokszor rejtve marad, nem lehet tudni, ki beszél kihez, és gyakran azt sem, hogy egyes- vagy többesszámban. A tér- és időbeli távolság miatt természetesen hemzsegnek a reáliák, a kultúraspecifikus elemek. Szei sónagon mint egy korabeli divatlap cikkírója, kritikus szemmel vizsgálja a körülötte lévők öltözködését, és a véleményét nem rejti véka alá. A mai japán nyelvre fordított változatokban ezek nem jelentenek különösebb problémát, de idegen nyelvre tolmácsoláskor nem kevés fejtörést okoznak.

Magyarul eddig csak részletek jelentek meg a Párnakönyvből, amelyeket Philipp Berta fordított az eleve nem teljes Arthur Waley-féle angol változatból. Az angol nyelvű Párnakönyv a maga korában hiánypótló munka volt, de egyszerűen fogalmazva kimaradt belőle minden, fordítástechnikai szempontból “problémás” rész. Míg a klasszikus görög irodalom esetében többé-kevésbé lehet számítani az olvasó előzetes ismereteire az adott kultúráról, addig a Heian-kori császári udvarról kevesen rendelkeznek széleskörű információkkal. A teljes magyar fordítás elkészítése során arra törekszem, hogy az olvasó ennek ellenére bennfentesként élvezhesse Szei sónagon bejegyzéseit és kommentjeit.

Az esszé szerzőjéről
Mayer Ingrid (1979)

Műfordító, japanológus. Legutóbbi fordítása: Murakami Haruki: A kormányzó halála (2.rész).