Jack Kerouac Amerikája mitikus Amerika, az út, a tao Amerikája, az autochton amerikai buddhizmus Amerikája, a könyv immáron a sokadik nemzedék alapélménye. Kerouac példakép lett, role model, helye központi a beatgenerációs ikonosztázon, közvetlenül Ginsberg melletti. Burroughs azt mondja, hogy az Úton miatt egytrillió Levi’s-t adott el a Levi Strauss Co.; a „büszke országút” (Proud Highway) a semmit köti össze a semmivel (Baudrillard), és ezen az összekötésen sors- és véletlenszerű döntések alapján fiatalnak lenni a big sky alatt ikonikus lett immár hetven éve. Jack Kerouac harminc volt akkor, száz lenne ma. Amit a világ ettől a száz éve született és ötvenhárom éve halott embertől kapott, az túl sztorin és szón a Kép, az út, az amerikai út képe, a havas és Sziklás-hegységnek tartó, hosszú és egyenes amerikai út, a two-lane blacktop képe.
1995 mozgalmas júliusa volt, Bostonból repültem Denverbe, béreltem egy középkategóriás Mercury Sable-t az Avisnél, a közeli Boulderbe hajtattam, és mikor ott, Coloradóban beléptem az Allen Ginsberg Library-be Allen Ginsberg társaságában, akkor elgondolkodtam a gyerekkori élményvilág, a furcsa paradoxonok és a személyi kultusz természetén. Allennel ’93 óta ismertük egymást, vezettem vele beszélgetést az Egyetemi Színpadon, jártunk együtt Kis-Jugoszláviában, Újvidéken és Belgrádban Végel László és Eörsi István társaságában élvezhettem, ahogy kígyómozgással tudott szembemenni a háborús szerb pitbullmédia verőembereivel. Ginsbergnek persze hogy Eörsi mutatott be, és én csak a többedik találkozásunkkor mertem elmondani neki, hogy nem lévén lírikus alkat, soha életemben nem fordítottam verset magyarra, de ez alól tizenhat évesen egy kivétel volt, az ő Kral Majales-e, prágai Májuskirály-választás lírai története, még 1968 augusztusa előttről. ’95 májusában New Yorkban portréfilmet forgattunk róla Gazdag Gyula rendezésében, Marina Goldovszkaja-Herzfeld kamerájával, Eörsi szereplésével, az én ötletemből. A jó viszony megmaradt, mondta, majd a nyáron, amikor megyek Nyugatra, mármint Amerika Mississippin túli részére, keressem meg. Megkerestem.
Az Allen Ginsberg Library a Naropa Institute nevű buddhista egyetem része, melyet a tibeti Chögyam Trungpa rinpoche, a beatnikek spirituális támasza, guruja, a Dharmakaya portása alapított. Ennek az egyetemnek van egy szokásos nyári programja, a The Jack Kerouac School of Disembodied Poetry (A Testetlenített Költészet Jack Kerouac Iskolája), ahol Allen évtizedekig rendszeresen szemináriumokat vezetett 1997-es haláláig. Délután Allen szállásán üldögéltünk, beszéltünk kicsit a híres, tűzlépcsős Kerouac portréjáról, majd mondta, előző nap egy Hollywood-type üldögélt a karosszékben, ahol épp ültem. Még a hetvenes évek elején megvette az On the Road (Úton) filmjogait – amit már 1959-ben megvett volna a Universal, de Jack ügynöke jobban bízott a Paramountban, hogy az majd többet fizet –, az arc tervezi a forgatást, insightokat, belső infókat, érzeteket gyűjteni jött. Ah, mondtam, how interesting, és ki volt a hollywoodi arc? – kérdeztem. I don’t remember, Italian name – válaszolt Allen. Scorsese, Tarantino, Coppola? – érdeklődtem tovább. Oh yeah, the last one’s the fucker – válaszolt Allen, bennem pedig megerősödött az érzet, hogy életem posszibilisen elérhető leghósipkásabb csúcsára jutottam, Francis Ford szinte még ki sem hűlt fotőlyébe keveredtem. Aztán, majd húsz évvel később, mikor láttam a Kristen Stewart-os rettenet megfilmesítést, a végefőcímben az egzekutív producerek kreclijében mások mellett felfedeztem az American Zoetrope-ot, Coppola vállalatát. Megnyugtató volt megerősödni abban, hogy van ehhez a mozihoz egy régi kötődésem, még ha a megfilmesítés egy elviselhetetlen pusztulat is.
Az Útonhoz nem ekkor kezdtem kötődni. Olyan 14-15 lehettem, mikor egyszer az utcán elkapott egy idősebb családi barát és kérdőre vont, sokszor lát csellengeni a városban, miért nem olvasok inkább otthon? – kérdezte. Akkor már többször láttam moziban a Szelíd motorosokat, nem mondanám, hogy nem voltam rákattanva Amerika és az út mítoszára, szóval arról beszéltem neki, olvasgatnék én, volna is mit, Kerouactól az Útont szeretném, csak épp sehol nem férek hozzá (nem volt még bookline.hu, nem kapható: „hiánycikk”, hogy egy újratanulandó régi szóval kedveskedjek). Megjelent már magyarul – ahogy az Üvöltés antológia is –, mire kézenfekvő megoldást javasolt a családi cimbi: menjek könyvtárba, de mondtam, hogy már voltam, ellopták. Mentem, kerestem, végül csak rátaláltam. Az nyilvánvaló volt, hogy Sal Pardise benne a szerző, de hogy ki a Dean Moriarty (Neal Cassidy) vagy a Carlo Marx (Allen Ginsberg) arról halvány lila elképzelésem sem volt. Jó, hogy láttam előtte Dennis Hopper moziművét, a Szelíd motorosokat (Easy Rider) hiszen a tájélmény legalább olyan fontos volt nekem, mint a csellengés-motívum. Az üresség, mint a mu a Zenben. Kerouacnak sikerült. Találni képet, találni témát.
A New York-i 14. utcán haladtunk Allen Ginsberg lakóhelye (Av. A-12. utcasarok) és az irodája (Union Sq; itt hívnám fel a figyelmet a „költő irodája” szókapcsolatra) között, és Allen arról kezdett beszélni, mikor egy fotósbolt mellett mentünk el, hogy „Itt vettem meg az első Leicámat használtan, Robert Frank segített. Megvenni is és használni is.” Robert Frank nem akárki, nem csak egy egyszerű svájci, aki a kakukkos órát találta fel, nem, Frank fényképezni tudott, de nagyon, Amerikában tudott nagyon, ott kezdte, ott is fejezte be. Egy svájci beatnik fotós. Filmet is forgatott 1959-ben Pull My Daisy (a pulling daisy nagyjából az „alulról szagolni az ibolyát” megfelelője amerikaiul) címen, Kerouac, Ginsberg, Corso, Burroughs szerepelnek benne, amatőrfilm szinte, ff 16-os, nagyjából félórás. Filmileg felejthető. Viszont Robert Frank The Americans c. albuma a fényképészettörténet jéghegye, amerikai megjelenése (1959) óta megkerülhetetlen. Bob, a svájci beutazta azt a nagy országot, kerouaci-ginsbergi úton-módon járta be, kattintgatott; már az Eisenhower-Amerikából is meglátott sokat, ami Kennedy. Robert Frank albumának előszavát Jack Kerouac írta. Azt írta, hogy Frank képeinek megnézése után az ember nem tudja, mi a szomorúbb, egy jukebox vagy egy koporsó, temetésen dohányzó fekete emberek a mély délen vagy a zenegépből áradó bebop várakozó magányban. Frank képei Kerouac képei, amit Jack látott egy évtizeddel korábban, azt Robert ezüstnitrátba örökítette. „Better than a show” írta Kerouac, az ellenkultúra nézi így Amerikát, „van szemed hozzá” mondja Kerouac, és füle is, hiszen a képek ritmusa jazz. Persze Franket is vegzálta middle America egy-két jogbetartató ügynöksége, tartoztatták le, hallgatták ki: egy európai kattintgat az isten háta mögött, még a McCarthy-érában, mi a franc is lehetne ő, mint komcsi.
Kocsival mentem, asszem Kanadába, Montréalba, az amerikai Cambridge, Massachussettsből, megálltam Lowellben. Ott, ahol Kerouac 1922-ben világra jött, bevándorló francia-kanadai családba. A „kerouac” szó a franciába centralizált breton nyelven „szeretett apát” jelent, Jack (Jacques) szülei jöttek le délebbre egy-kétszáz mérföldet a jobb élet reményében, Jack (Jacques) már ott született. A francia-kanadaiak a háború alatt a nácibarát Vichy-kormány hívei voltak, a szülők örültek, hogy Jack (Jacques) megúszta az európai háborút azzal, hogy beállt matróznak a kereskedelmi flottába; nem bírták volna, ha harcol a németek és szövetségeseik ellen. A háború után Jack (Jacques) futballösztöndíjjal a Columbia egyetemre ment New Yorkban irodalmat tanulni, mert úgy érezte, eleget nézte már az óceánokon a szemhatárt. Itt, az Upper West Side-on ismerkedett össze a későbbi brigáddal: Ginsberg, Lucian Carr, majd Burroughs, Corso, Ferlinghetti, Snyder és a többiek jöttek. Valamint az egyetemista író/költőpalántákhoz lecsatlakozó „nyugati” őserő: Neal Cassidy. Charlie Parker, Dizzy Gillespie, és Thelonious Monk ritmusai a szövegeikben, pia és paranoid delíriumok az éjszakáikban, a lázadás kötelessége és a szabadság minden határon túli óhaja vezette őket. A beat szó eleinte karikatúra volt a közképzeletben, nagyravágyó feketegarbós ifjakat jelentett, akik cigizve írnak francia kávéházak márványasztalainál. A beatnik is egy olyan kifejezés, mint a Brighton Beach-i oroszok szava a kamaszfiúra, a boychick, pedig Herb Caen, a San Francisco Chronicle zsurnalisztája találta ki 1958-ban. Egy évvel később a New York-i Village Voice már hirdetést hozott Ren-a-Beatnik jeligére, költők, írók, különböző művészek bérbe adták magukat partykra, gyöngysoros vénasszonyok társaloghattak velük koktélpohárral a kézben marijuanáról és szabadszerelemről. Kerouac volt maga az „angyalarcú hipszter” – abból a korszakból, mikor a hipszter még kockás flanelinges előhippit és nem latte-ivó, tokától bokáig kivarrt man bun-os iPhone-használót jelentett. Jack közben az alkohol csapdájában vergődött, szenvedélybetegsége nem volt szalmaláng, de a hatvanas évek sem kezdődött volna el nélküle: Ken Kesey író és a Merry Pranksters nevű brigád az óceántól-óceánig tartó úton virágokkal pingált iskolabusszal, 1964-ben, amit a hippizmus kezdetének tartanak, és ők is Kerouac Útonját akarták megidézni, már csak azért is hiszen, mert Neal Cassidy (aka „Dean Moriarty”) volt a sofőr. Az „amerikai éjszaka mártírja” anyagozásért két évet töltött a San Quentin börtönben, de ez nem látszott meg rajta. Az LSD-pápa Timothy Leary is velük tartott egy darabon, és Allen Ginsberghez igyekeztek New Yorkba; persze hogy Úton-remake a hippiség, a fiatalság himnusza, ’68, a szexuális forradalom és a cannabis-legalizáció követelése. De Kerouac ekkorra már túlcsordult, túltelítődött, teli lett a retikülje bodzafavirággal; nem szerette Kennedyt és Johnsont, az 1964-es elnökválasztáson nyíltan támogatta a szélsőrepublikánus arizonai szenátort, Barry Goldwatert, utóbbi csúnyán elbukott a demokrata LBJ ellenében. Ám a konzervatív körök is furcsálkodva fogadták, hiszen volt, hogy pocsolyarészegen ült be William Buckley, a konzervatív National Review főszerkesztőjének tévéműsorába és zagyvaságokat beszélt, azt is kásásan. Írta, írta regényeit, az Útonhoz egyik sem ért fel. Volt „dharma hobó” és mulatta az időt Big Surben, Lawrence Ferlinghetti fakunyhójában a sziklás kaliforniai óceánparton, teliszájjal szidta a Steppenwolfot szerző Herman Hessét („a vén barom korunk kihívásairól mereng, miközben Nietzschének képzeli magát”), ő maga viszont arról ábrándozott, hogy minden erdei embernek kell egy kis zselé, vagy kóla, amivel a város után sóvároghat.
Nem volt trú remete. Amerikai ikon volt – mint az a Veszett a világ (Wild at Heart) c. David Lynch-film forgatókönyvét jegyző Barry Gifford írja Kerouacról. Ha Jack Kerouacról, a képéről, magáról kialakított és a közbeszéd szerinti Kerouac-képről beszélünk, akkor azt gondolhatjuk, hogy Jack is egykönyvű író, mint Louis-Férdinand Céline, akinek egy könyvét jegyeztük meg (Voyage au bout de la nuit), és személyéről, egyéb munkásságáról kellő émelygéssel emlékezünk. Kerouac nem kell, hogy émelygést okozzon, ő nem náci, hanem csak önismétlő lett; közéleti kérdésekben pedig egyfajta furcsa, bepiált konzervativizmust tolt, amit mi is a kelleténél jobban ismerhetünk. Azt azért még fontos volna megállapítani itt is, hogy a negyvenes évek második felében induló „beat generáció” mit változtatott a világ képén. Sokat változtatott. Irodalmat, zenét, popkultúrát, később a filmet is, nem hiába akarták még az ötvenes évek végén, hogy egy akkor tervezett filmváltozatban Marlon Brando játssza Dean Moriarty-t, az akkor nem jött össze, pedig az ügynöknek kínált 110,000 dollár akkor nem volt aprópénz. De az ügynök a másik stúdióban bízott, Kerouac életében nem jutott pénzhez, ami fokozta keserűségét, Coppoláék megcsinálták, de Francis Ford kitűnően ügyelt rá, hogy a saját neve ne legyen a főcímen.
Vörös gránitoszlopokból áll Jack (Jacques) emlékműve Lowellben, mindegyiken egy-egy Kerouac-idézet virít, kamerával még egy körsvenket is forgattam a kompozícióról, csak úgy. Felhasználni nem akartam.