Magyar szerző – világirodalom? Világjáró irodalom. Berlini, párizsi, londoni, New York-i magyar irodalom. Vallomásos autobiográfia, ideológiai önéletrajz, eszmetörténeti memoár – irodalom? Igen. Egy eszmeileg gyógyult, számomra párizsi szerző, világcsavargó, „száz év vagány”, nőbolond és nemzetközi tényező néhány hónappal a 99. születésnapja előtt könyvben számol el életével, nem hagyományos memoárban, de „szemben a bíróval”, ám a könyvbemutatón már csak okostelefonon tud bejelentkezni, majd kisvártatva meghal. Érdemes foglalkozni ezzel egy világirodalmi portálon? Hitem szerint nagyonis. És nem csak azért, mert a szerző vagy ötven éve Mexikóban együtt nyaralt Julio Cortazárral, akivel a Rayuela megírása idején Párizsban is találkozhatott volna.
„»N’engraissez pas les sardelles Pi! « Voici le texted des ècriteaux fixés tous les dix pas, sur les arbres, sur les rochers, le long de littoral. Il s’agit d’une espèce de poissons étranges qui pullulent près des côtes : Petits et inoffensis á l’ordinaire, une fois qu’ils ont pris de la graisse, ils deviennent fort méchante et dangereaux pour les humains.” [1]
Tibor Tardos : L’intérieur du spectre
Kicsit távolabbról kezdem. Boldogult úrfikoromban, mondjuk így: szellemi eszmélésem idején, a nyolcvanas évek végén elég behatóan foglalkoztam a kommunizmusból kiábrándultak ideológiai pszichétörténetével. Írtam esszét az Arthur Koestler szerkesztette The God that Failed kötetről, melyben az ötvenes évek elején ismert, régi arcok – André Gide, Stephan Spender, Ignazio Silone és mások – elszámolnak azzal, hogyan lettek kommunisták és hogyan ábrándultak ki, hogyan fordultak el az eszmétől. Segítségemre volt, hogy egy rövid, kékútleveles párizsi séjour alkalmából, 1986-ban beszélgethettem a témáról Fejtő Ferenccel – vele külön sokat beszéltünk híres-hírhedt, Illyés Gyulát és az ő moszkvai utazását bíráló 1936-os Szép Szó-cikkéről, amelynek Ami Oroszországnál is fontosabb volt a címe –, valamint taglalhattam a témát Párizsban Kende Péterrel és Méray Tiborral is, aztán meg Pesten többek között Vezér Erzsébettel és Eörsi Istvánnal. Illető esszé – ha csonkoltan is – de megjelent, az akkor nagyonis vagabundusnak számító Századvég c. folyóiratban 1988-ban.
Bíró Andrást 2011-ben, a Budapest-környéki Törvényszék nagytárgyalójában, az ún. „romagyilkosságok” – helyesen: „romák sérelmére elkövetett terrorista sorozatgyilkosság” – tárgyalásain ismertem meg. Nagyon szép szál ősz férfi, szép ember, 86 évesen, belülről kifénylő karizmával és önbírálatra is fogékony kritikai érzékkel – mindez első blikkre lerítt róla. Ő is hallhatott rólam, gyorsan összebarátkoztunk. Ritka öröm és szerencse egy emberi életben, mikor valaki a már betöltött ötvennel a puttonyban nemzedéknyi idővel, 35 évvel idősebb atyai barátra lel. Egyszer már egy esszékötetben – Pazar évek sötétben (Konkrét, Bp., 2015) – nekrológformában elszámoltam atyai barátaimmal, nem gondoltam volna, hogy lesz még ilyen.
Lett.
Vannak azok a prepubertás fiúk, akik szeretnek egy asztálnál ülni idősebb, valamilyen szempontból érdekes élettörténetű, storytellingben jó férfiakkal, akik jól mesélik el életük meséjét. Én ilyen fiú voltam, és mikor Andrással beszélgettem, ilyen fiúnak láttam magam megint. Bíró Andrást hallgatni intellektuálisan érdekes és tanulságos volt; jó eset, mikor olyasvalakivel csacsog az ember, akinek a szemhatára a glóbusz egésze, élete rejtőjenői kalandozások sora, szerencsés és boldog, nagyívű élet. A kilencvenötödikre Bandi bácsinak hosszú videóinterjút készítettünk anarchofilmes rokonommal, Hevesi Nándival (Iván Buharov) Bíró András színes életéről. A volt ombudsman és ex-médiahatósági vezető, az Eötvös Károly Intézet igazgatója, Majtényi László a találó „Száz év vagány” címen írt nekrológot az ÉS-be. „Élete fogékony első tíz évében például Bulgária/Gradinka volt tanulóhelye, ahol otthon magyarul, a srácokkal főleg bolgárul, a nagymamával szerbül beszélt. De a grundon a bolgárok mellett örmény, szefárd zsidó, görög gyerekekkel bandázott és értett szót. Abból a történelmi indokból, hogy édesapja később kipróbálhassa az izgalmas hazai zsidóüldözést, édesanyja pedig a bátor férjmentést, míg a gyerekkori súlyos tuberkulózisába hamarosan visszaeső, a kamaszságból viszont éppen kilépő (a későbbi hírnév felé ekképp elinduló) Andris ezalatt a nyilas Budapesten az életveszéllyel járó zsidómentéssel vegyes vallásos természetű kommunistasággal (Muharay-csoport) és az antifasiszta ellenállással kísérletezhessen, hogy közben még a hófödte svábhegyi meredélyen szovjet golyózáporban botladozhasson, miután egy gerinclövéses SS-katonát elcipelt a kórházba.” Andris életútja eztán külügy, rövid Párizs, francia feleség, gleischaltolt magyar szakszervezet, kizárta a Párt, Népszava, Petőfi-kör, déli határ, pancsovai menekülttábor. (A jugoszláv kísérlet jobban tetszett, talán mert szerb-horvát eredetiben olvasott a „társult munka alapszervezetekről”, talán az 56 november-decemberi nagy-budapesti munkástanácsok mását látta bennük. Egyszer említettem neki a témában Bill Lomax nevét, felfortyant. „Miért egy angol trockista szerző kell ahhoz, hogy ennek a baloldali kísérletnek a lényegét meglássa.”) Jugoszlávia után Párizs.
*
Bíró Andrásban én párizsi szerzőt látok, a 9 nyelven beszélő szerző a magyaron, anyanyelvi szerben, gyerekkori bolgáron túl a franciát tekintette leginkább otthonának, azt követte a spanyol és még néhány más idióma. Cornelius Castoriades, Edgar Morin, a Telos folyóirat kommunizmusból kiábrándult baloldali társadalomtudós történészei voltak a barátai, akik a magyar forradalmat látták személyében. (Szerette mesélgetni, hogy Morin 100. születésnapján Macron elnök ebédet adott a tiszteletére az Elysée-ben, őt, a magyar meghívottat hosszan kérdezgette a francia elnök a magyarországi furcsa világról.) Zsurnálozás, szerkesztés. Aztán Róma (ENSZ-FAO), aztán Kenya, Nairobi. Évek Afrikában, akkor már mexikói feleséggel. Aztán Mexikó. Megint Majtényi: „A kenyai kiruccanás után akkori (mexikói) írónő feleségével, ott még nem járt, elmegy Mexikóba, és izgalmas kísérletbe fog. Megsejtve vagy alkalmazva a társadalom-lélektani igazságot, itt teszi át a gyakorlatba azt a metódust, amit egy interjúban később „Bíró-módszerként” definiál. Ennek lényege, hogy a segítő feladata „a »másik« autonómiáját kiprovokálni. Nem a provokátor, hanem a provokáltak szerepe a fontos… Az ember nem születik demokratának, hanem – jó esetben – azzá válik.” Keres magának egy falut, ahol a kereskedelmi láncok által kizsákmányolt mexikói osztrigahalászokat szövetkezetbe szervezi. Úgy lesz vezetőjük, hogy akárhogy kérlelik, az égvilágon semmiben nem hajlandó helyettük dönteni. Látszólag tétlen segítségével az osztrigahalászok nemcsak felhagynak a közeli osztrigatelepek lerablásával, hanem egyszerre tanulnak bele a demokratikus önigazgató munkaszervezés és a fenntartható osztrigahalászat titkaiba. (...) 1990-ben megalapítja az Autonómia Alapítványt, mellékesen pedig 1995-ben megkapják az Alternatív Nobel-díjnak is nevezett Right Livelihood-díjat. (...) Egy interjúban így jellemezte magát: „Túl kritikus vagyok, miközben nem vagyok elég toleráns. Egy barátom mondta: »Te imádod az emberiséget, de nem nagyon szereted az embereket.«” Igazságtalan önmagával szemben, mert ez nem így volt. A kommunista emberiségboldogítás után, hajlamait követve, az emberi sorsok felé fordult. A szerelem fontos ügy volt András életében, és nem volt kispályás. Sok feleség, sok kapcsolat, erotikus megismerés, a „létezés elviselhetetlen könnyűsége”. Az utolsó időkben mesélt egy harmincas, írogató grafikusnőről, akit ebédre hívott és éjfélig maradt. Jó hatvan év ide, vagy oda, elbűvölte, lángra lobbantotta – „tudod, András, az én koromban az erotika már nem játszik szerepet a gyakorlatban” – mondta András a szemével csippentve – majd elvitte az érdeklődő kékharisnyát Párizsba, és ott abba is maradt az ügy.
*
„Kilencvennyolc évesen sem hagyott fel a polgárpukkasztással. Halála előtt pár nappal jelentette meg Kommunista voltam. A vakhittől az autonómiáig (!) című második önéletrajzát (Kocsis Kiadó). A könyv a műfaj szabályaihoz képest különleges ellenpikareszk. Eltérve a műnem szokásos eszközeitől, a legszükségesebbeken túl a szerző nem fordít figyelmet a táj, a kalandokban bővelkedő élet ábrázolására. Inkább olyan utazásleírás, amelynek nem tárgya sem a külső világ érdekessége, sem a hős lelke, nem a sokszínű Balkánról, nem a nyilas, majd kommunista Budapesten keresztül az embersűrűs Párizsba vezető út, nem az onnan a kék-zöld-fehér ragyogású Itáliába, Afrika forró ölébe, a sokillatú Latin-Amerikába, majd a hűvös Észak-Amerikában folytatódó élettörténet, amely végül az isten háta mögött megbúvó romatelepekre és a salétromos nyóckerbe is elvezet. (...) Életútja fordítottja Lukácsénak, aki moralistából a teóriák elkötelezettjeként lett kommunista, és aki még antikommunistaként elítélőleg írta, hogy „…a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges (…) az igazsághoz keresztülhazudni magunkat”. (Majtényi op. cit.) Árulásnak éreztem, hogy könyve nem jelenhetett meg a Magvető presztisdús Tények és Tanúk sorozatában, pedig tudom, hogy sokan lobbiztak érte. A könyvet június 3-án a Nyitott Műhelyben Bojár Iván András, ősnarancsos szerző, kolléga és barát, építészetkritikus és zöldmozgalmár mutatta be, Bíró András csak okostelefonon jelentkezett be egy kezdetleges kivetítőn. Iván szépen búcsúzott tőle közösségi média felületén: a könyvbemutatón „személyesen már nem tudott jelen lenni, röpke videós bejelentkezésen üzente nekünk: szeretlek titeket. Eztán kórházi napok következtek, egyszerre sugallva az elmúlás közelségét, mialatt András, híven önmagához, újabb terveket szőtt. Alapítványt kívánt tenni, amivel a demokrácia visszaépítését szolgálhatná, meg haragos-kritikus cikket tervezett az egészségügyben tapasztalt ellentmondásokról. Az utolsó napig nem szűnt meg benne a közösségért, a társadalomért szolgáló figyelem. Ma reggel szelíden kilépett.” Van lelkifurdalásom: mikor meghalt közeli barátnéja, Ferge Zsuzsa – akivel minden pénteken scrabble-t játszottak – és éreztem, hogy Andrásnak ez legalábbis tőrdöfés, napokig nem mertem felhívni. Azután még találkoztunk, romatémájú dokumentumfilm-tervemet beszéltük, támogatólag fordult témámhoz, sokat remélt tőle. Aztán a Kútvölgyiben már rossz volt látni egy nyáreleji délután, hosszú, lesoványodott testén az infúziók, injekciók okozta véraláfutásokkal, szinte süketen, szinte vakon. Csak mammogott, tudom, talmi bíztatás volt részemről, hogy a 100-at még együtt ünnepeljük. Nemigen szoktam sírni, mikor kijöttem a kórházból, sírtam kicsit.
*
Július elején egy ügyvédnő hívott: ő rendezi Bíró András hagyatéki ügyeit, végrendeletileg én is kedvezményezett vagyok, András három perui gyertyatartót hagyott rám. Talán azért hagyta rám, mert Latin-Amerika-érdeklődőként sokat beszéltünk a mexikói évekről is, meg a mexikói feleségéről, meg másik feleségéről – aki a Pinochet-puccsban meggyilkolt chilei elnök, Salvador Allende lánya volt –, osztrigahalász közösségéről, a mikrohitelekről, amikből „hálót” vettek, nem halat. Mondtam neki, én ugye ezen a latino másfél kontinensen Mexikón kívül csak Argentínában jártam, de érdeklődöm Peru és Kolumbia iránt is, talán ezért kaptam én a három perui gyertyatartót a három kalimpáló inka figurával. De nekem ez a három perui gyertyatartó párizsi ajándék, és különben is, e dolgozat írása közben még két párizsi magyar író könyvét olvastam. Egy barátom apjáét, az ’56 utáni „nagy íróper” (Déry, Háy, Zelk, Tardos) negyedrendűjének francia könyvét franciául – ezen a nyáron feltett szándékom visszajavítani egykor jó franciámat – és Lángh Júlia Macskák és férfiak c. énregényét. Mindig foglalkoztatott a „macska szerepe a francia irodalomban”, és az egykori franciaországi emigráns – lásd: Párizs, fű alatt –, müncheni Szabad Európa-munkatárs, afrikai óvónő és „budai úrilány” könyvében a Nobel-díjas Annie Ernaux ízeit vélem felfedezni – akárcsak az idei év intellektuális sikerkönyvének számító Kemény Lili-műben, a Nemben. Párizsi közelítéssel, is, lehet magyarul világproblémát, világközelítést, világirodalmat tenni hunnak és kevésbe hunabbnak, Párizsban, -ból, -ba.
Én tehát ezt a búcsúajándékot, a gyertyatartókat mégsem perui, hanem párizsi örökségnek veszem. Még gondolkodom melyiket nevezzem Andrisnak, Tibornak és Julinak.
Bíró András: Kommunista voltam. A vakhittől az autonómiáig. Kocsis kiadó, Budapest, 2024.
Lángh Júlia: Macskák és férfiak. Magvető, Budapest, 2014.
Tibor Tardos: L’interieur du spectre. Gallimard, Paris, 1965. /Kacagj a vaskerék alatt. Magyar Világ kiadó, Budapest, 1990.
*
Jegyzet:
[1] A szerző saját, 1990-ben magyarul is megjelent fordításában: „Ne hízlaljuk meg a Pi-szardíniát!” Ilyen szövegű táblák sorakoznak a tengerparton. A sekély vízben hemzsegő kicsiny és ártalmatlan halfajtáról van szó, mely azonban, ha meghízik, rendkívül megvadul, súlyos veszélybe dönti a vízi világot.
