A fair play elve felveti a kérdést, hogy a vesztes tragédiája vajon megtestesíthető-e valaha esztétikailag vonzó formában. Eiko Fudzsioka oszakai barátom legkedvesebb baseball-emléke kifejezetten egy tragikus vesztes kecsességéhez kapcsolódik, és ez újra feléleszti bennem a reményt arra, hogy létezik a sport azon szintje – könnyen lehet, hogy éppen ez a sportteljesítmény legmagasabb szintje –, ahol az areté jól látható módon az agón fölé kerekedik:

"Még mindig emlékszem, amikor – körülbelül tizenöt évvel ezelőtt – a később a Seibu Lionsnál játszó Kodzsi Akijama rajongója lettem. Egy japán bajnoki meccset néztem a tévén. Akijama az ütőhelyhez lépett, két vagy három játékos volt a bázison és kettő kint. Nagy volt az esély arra, hogy újabb pontot szereznek. A dobó már két ütőhibát is kikényszerített. A következő dobásnál pedig, Akijama nagyon feszült helyzetben lyukat ütött. Ütőhiba. Kiesett. Kihagyta a lehetőséget, hogy még egy pontot szerezzen a csapatának ezen a rendkívül fontos meccsen. A stadiont a szurkolók csalódottságának hatalmas sóhaja töltötte be. Ebben a helyzetben Akijama a szükségesnél egy másodperccel tovább maradt az ütőhelynél – és nagyon szépen rámosolygott a dobóra."

Akijama mosolya, úgy vélem, abból az érzésből fakadhatott, hogy az ellenfél dobójátékosa a baseballt – legalább egy rövid pillanatra – a lehető legmagasabb szintre emelte, és ő ütőjátékosként e teljesítmény részesévé vált. Mosolya azokhoz az angyalokéhoz vált hasonlatossá, amelyeket a középkori katedrálisok kövébe faragva láthatunk – a művészettörténészek úgy hiszik, hogy ezek a mosolyok az angyalok afelett érzett boldogságát jelzik, hogy szerepet játszhattak Isten tökéletes teremtésében. Akijama boldogsága, amiért szerepet játszhatott az areté e ragyogó eseményében, végül nagyobb volt, mint a saját vesztesége miatt érzett frusztráció, talán még annál is nagyobb, mint amilyen a győzelme feletti öröme lehetett volna.

Egy sport szabályai közvetve vagy közvetlenül meghatározzák, hogyan próbálhat meg versenyezni és kitűnni egy sportoló, ezáltal pedig azt is, milyen mozdulatokat találhat gyönyörűnek a néző. Minél hosszabb ideig maradtak változatlanok egy sport szabályai, annál lenyűgözőbb lesz a legújabb rekord. A 2003–2004-es szezonban a londoni Arsenal veretlen maradt az angol futballbajnokságban. E teljesítmény nagyszerűségét pedig azzal lehetett a legjobban nyomatékosítani, hogy ilyen sikert egyetlen csapat sem ért el a Preston North End 1888–1889-es eredménye óta.

Az egyes sportok szabályai nyilvánvalóan nem pusztán azért léteznek, hogy efféle összehasonlításokat tegyenek lehetővé. Akkor mire kellenek? Ha a mindennapi életben meg akarok győzni egy eladót arról, hogy adjon árengedményt, nincs szükségem egy sor szabályra, amelyekhez igazodnom kellene – a cselekvésem formája természetes módon követni fogja a szándékomat. Ellenben hogyan is mérhetné össze egy csapat fiatalember a fizikai rátermettségét egymással, ha nem állnának rendelkezésükre például a rögbi, az ausztrál futball vagy a kosárlabda szabályai? Azzal, hogy egyszerre lehetővé teszik az agónt és az aretét, a sportok játékszabályai megerősítik és állandósítják azt az elszigeteltséget, amely elválasztja őket a mindennapok világától. Az egyes szabályrendszerek értelmetlenek egy adott versenyen kívül. Nincs értelme nehéz vasgolyókat dobálni a levegőbe, ha azt nem egy atlétikai verseny keretei között tesszük – még a háborúban sem. A sportesemény során a sportoló és a néző ugyanis épp azáltal képes elmerülni a koncentrált intenzitásban, hogy a sportágak szabályai értelmetlenek a mindennapi életben.

A győzelem esélye és a veszteség kockázata narratívát, eposzt és drámát eredményez. És bár a győzelem örömének intenzív vágya minden bizonnyal motiválja a sportolót a versenyzésben, a nézőt pedig a drukkolásban, szerintem túlbecsülik a győzelem motiváló szerepét, elsősorban ahhoz a drámai dimenzióhoz képest, amely befolyásolja, miként nézzük a sporteseményeket és emlékezünk rájuk. De pontosan mit is értünk itt „dráma” alatt? A keresztény teológia nyelvén talán még azt is mondhatnánk, hogy a verseny drámaisága felelős a nagy sportolók megdicsőüléséért, amely közvetlenül a szemünk előtt, később pedig az emlékezetünkben történik. A megdicsőült személyt mintha eltávolították volna az eredeti helyéről. Amikor az Újszövetségben a tanítványok követik Jézust „egy magas hegyre”, egyszer csak meglátják maguk előtt Jézus, Mózes és Illés ragyogó testét. Hasonlóképpen a sportverseny is megdicsőíti és a diadalmas győzelem vagy a tragikus vereség sajátos fényével vonja be a testeket és azok mozgását. Ahelyett, hogy sajátos jelentést tulajdonítanának a testeknek és a mozgásuknak, a győzelem vagy a vereség olyasvalamivel ruházza fel őket, amit a keresztény hagyományban dicsfénynek, glóriának hívnak – és amit ma aurának nevezhetnénk.

Ugyanerre a jelenségre egy olyan szót is használhatunk, amely 20. század elején különösen népszerű volt az értelmiség és a művészek körében: fogalmazhatunk úgy, hogy a győzelem vagy a vereség átlényegítő lencséjén keresztül a sport bizonyos mozzanataira drámai gesztusokként emlékezünk. A gesztus a glória vagy az aura szavakhoz képest egy sokkal jobban és tömörebben ragadja meg a drámai narratíva döntő pillanatát. A gesztusok kimerevített képkockaként láthatóbbá és emlékezetesebbé teszik azt a pátoszt, amit ezekhez a drámai pillanokhoz társítunk. Anyagi jelölőkként tűnnek fel előttünk, amelyek látszólag sajátos jelentésekkel vannak átitatva, és ezáltal olyan jelölőkké válnak, melyek anyagisága túlnő a jelentés puszta hordozásának a funkcióján. A múlt és a jelen nagy sportolói gyakran ebben az átlényegült állapotban maradnak meg az emlékezetünkben. A svájci Roger Federer, a 21. század elejének nagy wimbledoni bajnoka is közéjük tartozik. A teniszpályán bemutatott, kecsesen ívelt mozdulataihoz – melyek sosem csupán egyetlen meccsre összpontosulnak – hajlamosak vagyunk eleganciát és könnyedséget társítani. Észlelésünk és emlékezetünk tárgyaként azonban e mozdulatok formája és ritmusa hajlamos függetlenedni attól, amit beléjük láthatunk. Minden gesztus egyedi, és a megdicsőülés révén azt szimbolizálja, amit csak „Federer-klasszisaként” emlegetünk.

A megdicsőülés azonban nem csak a győzteseket borítja sajátos fénybe. Sohasem fogom elfelejteni azt a mélységes szomorúságot, ami akkor töltött el, amikor kedvenc főiskolás amerikaifutball-csapatom, a Stanford Cardinal játékosait néztem, amint a Notre Dame elleni késő novemberi meccsen a csapat száz éves történetének legszörnyűbb hazai veresége után elhagyták a stadiont. Lépteik ritmusa furcsán ünnepélyesnek tetszett, tekintetük a legtávolabbi horizontot kereste, az izzadtság pedig szürke árnyékokat rajzolt a hajukba. Michael Lovelady, az egyik kedvenc játékosom úgy festett, mint egy épp száműzetésbe vonuló megalázott király. Nem szégyellem bevallani, hogy ez számomra shakespeare-i pillanat volt. A következő szezonban Michael Lovelady abbahagyta ígéretes futballkarrierjét.

Sok olyan sportoló és csapat van, akiknek és amelyeknek varázsa lényegében arra épül, hogy sokéves vitathatatlan kiválóságuk dacára – tragikus módon – egyetlen nagy versenyen sem sikerült győzniük. Raymond Poulidor, az 1960-as évek francia kerékpárversenyzője sohasem tudta megnyerni a Tour de France-t, rajongói mégis jobban szerették és többre becsülték ellenfelénél, Jacques Anquetilnél, aki pedig rekordot jelentő öt alkalommal győzött a Touron ugyanezekben az években. 2004 nyarán egyetlenegy baseballcsapat, még a New York Yankees sem kelhetett versenyre a Boston Red Sox népszerűségével, egy olyan csapatéval, amely egyetlen világbajnoki címet sem nyert 1918 óta.

A csapat tragikus mítosza 1919-ben született, mindössze egy évvel azután, hogy a Red Sox eladta legjobb játékosát, a huszonöt éves Babe Ruth-t a New York Yankees csapatának, mely később a történelem legsikeresebb baseballklubja lett. A baseball mitológiája szerint Babe átkozta meg a Red Soxot, mert az nem tudott megbékélni a hangulatingadozásaival. Bármilyen kiváló csapattal állt is fel ezután a Red Sox, évről évre képtelennek bizonyult arra, hogy megtörje a „Kölyök Átkát”. Amikor 2003 őszén a Yankees-zel játszottak abban a sorozatban, amely a baseballban a nemzeti bajnokság elődöntőjének felel meg, a legjobb dobójátékosuk – minden bizonnyal a korszak egyik legjobb dobója – Pedro Martínez megmagyarázhatatlan módon elveszítette a hidegvérét és ezzel együtt a dobókészségét is, ami végül a Yankees világbajnoki győzelméhez vezetett.

A következő nyáron, pár hónappal azelőtt, hogy a Red Sox megverte a Yankeest, elnyerte az AL győztesének járó zászlót, majd innen továbbjutva megnyerte a világbajnokságot, bevallom, a Red Sox legnagyobb játékosainak a nevei – Johnny Damon, David Ortiz, Manny Ramirez, Pedro Martínez – úgy csengtek a fülemben, mint egy görög tragédia verssorai. Még a fordulópontnak számító esemény, a visszatérést jelentő, Yankees feletti győzelem is olyan volt, mintha teljes mértékben ezt a megdicsőült tragikus történetet jelenítené meg. A Red Sox előtte elvesztette a hétmeccses rájátszás-párharc első három mérkőzését, és úgy tűnt, a bostoni Fenway Parkban elszenvedett megsemmisítő hazai vereséggel elérte a megaláztatás mélypontját. Mindenki biztosra vette, hogy a következő, New York-i meccsen kőbe véshető a Yankees győzelme. A Red Sox és szurkolói már csak azzal a nagyon halvány reménnyel léptek be a Yankee Stadionba, hogy a győzelemmel legalább egy szemernyit visszanyerhetnek az elvesztett méltóságukból. De négy meccset nyertek meg zsinórban, majd újabb négy győztes meccsel, sikert sikerre halmozva kisöpörték a St. Louis-t is, és megnyerték a világbajnokságot.

Sikert sikerre halmozva, tényleg? Vajon örökre megváltoztatta a 2004-es bajnoki cím a Red Soxot? Túl nehéz, talán túl korai feltenni ezt a kérdést, az pedig biztos, hogy túl korai megválaszolni. Elképzelhető, hogy a Red Sox a jövő nagyágyúja lesz, de ezt nem tartom valószínűnek. Könnyebb elképzelni, hogy a 2004-es bajnokság szükségszerű esemény volt a drámai és méltósággal viselt vereség sajátos mitológiájának narratív ökonómiáján belül, és valójában a Yankees veresége nem más, mint saját jövőbeli dialának szükséges feltétele – melyet, ha túl könnyen jönne, valójában nem nevezhetnénk diadalnak.

Az 1950-es évek elején az európai focit a magyar válogatott uralta, nemcsak a veretlen meccsek hosszú sorával, hanem a játékstílusának nagyfokú eleganciájával és számos felejthetetlen focistaegyéniségével. Az 1954-es svájci világbajnokság első körében a legmagasabb elvárásokat is túlszárnyalva órási különbséggel, 8-3-ra verték Németországot. Németország valami rejtélyes szerencsével túlélte a kieséses szakaszt, és szűk két héttel később ismét Magyarországgal játszott, ahol a döntőben 3-2-re verte mindenki kedvenc csapatát. Ezt a győzelmet a németek a háború utáni szakasz végeként üdvözölték. A magyar foci sosem nyerte vissza régi fényét, és az 1954-es eposzi vereség Magyarországon és azon kívül is sokak számára – hogy egy szándékos paradoxonnal éljek – az 1956-os atrocitások visszamenőleges előjelévé vált, mihelyst a szovjet tankok Budapest utcáin elfojtották a nemzeti függetlenségért kirobbant forradalmat.

A döntő jelentőségű versenyek és nagy játszmák elvesztése önmagában persze nem biztosít olyan varázst egy csapat számára, mint amilyen a Red Soxnak vagy az Aranycsapatnak jutott osztályrészül. Az egyik német focicsapatnak, a Bayer Leverkusennek néhány év alatt többször sikerült elveszítenie a német futballbajnokságot szó szerint az idény utolsó perceiben. Nemhogy nem lettek különösen népszerűek, de az egész ország rajtuk nevetett – míg szinte senki, még a New York Yankees szurkolói sem vennék a bátorságot, hogy kinevessék a Boston Red Soxot. És senki, aki emlékszik a magyarok 1954-es vereségére, nem beszél arról a meccsről tisztelet vagy akár sajnálkozás nélkül.

*

Hans Ulrich Gumbrecht Szépség a sportban / Tömeg a stadionban című kötete 2022 első negyedévében jelenik meg a Kijárat Kiadónál.