„A lányok a Vadász utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek. Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle butaságon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak? 

Ha két lány összejön, mindjárt sugdolózni kezdenek

- ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom, és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl a szemöldököm - valami profán, cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak, és mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak. Vajon mi lehet az?”^[1] – fogalmaz A lányok elbeszélője Karinthy Frigyes Tanár úr kéremében. A műben valamely vonzó és teljesen idegen misztikum öleli körbe a fiatal lányokat. Az elbeszélés kérdések sorával fedi fel azt a tudni akarást és nyugtalanságot, amelyet a Másik (a lány) az Én (a fiú) számára jelképez.

Ám a lány alakja nemcsak Karinthy 1916-ban kiadott karcolatában sejlik fel ilyetén módon. A lány lehet egyszerre ismerős és idegen. Szabó Magda, Kertész Erzsébet, G. Szabó Judit vagy Fehér Klára műveiben a lánnyal egyaránt találkozhatunk a felnövés és a Bildung már-már túlstilizált megtestesüléseként, vagy akár a történelmi alakulások elbeszélő és megélő tanújaként, míg Kosztolányi Dezső Édes Annájában a másik mint a lehető legnagyobb titok jelenik meg.^[2]

Írásomban a lánylét és lányábrázolás alakulását és attribútumait vizsgálom az angolszász kultúrában azzal a célzattal, hogy a kortárs kultúra- és irodalomkritika egyik legfelkapottabb területét (a girlhood studiest) megismertessem a magyar közönséggel. Olvasatom inkább gyűjtés – nem arra vállalkozom, hogy teljes képet adjak a lányság és a lánytudomány minden aspektusáról, célom csupán az, hogy rámutassak arra a folytonosságra és változásra, amely a lányt kíséri (szép)irodalmi és (pop)kulturális felbukkanásaiban.

 Populáris vonulatok

 Aligha túlzás kijelenteni, hogy a lány alakja erős, szinte túlságosan is könnyen fellelhető hívószó a kortárs popkultúrában: egy pozitivista és kifejezetten repetitív popzenei refrénben Beyoncé huszonötször teszi fel és válaszolja meg a 

„Ki irányítja a világot? / A lányok!”

(„Who run the world? Girls!” [sic!]) kérdést, míg Taylor Swift „Would’ve, Could’ve, Should’ve” című száma a lányt az ártatlanság elvesztésével, annak erőszakos elragadásával kapcsolja össze: „Add vissza a lánykorom, először az enyém volt” („Give me back my girlhood, it was mine first”). A lányság e populáris példákban egyszerre válik a diadal és a veszteség helyszínévé; egyszerre olyan állapot, amelyhez soha nem lehet visszatérni, míg a lány maga utópisztikusan konstruált vezető, aki köré az emberiség szerveződni látszik. De mi teszi lehetővé ezt az elmozdulást és kettősséget? Hogyan képes a lányság fogalma mindkettőt magában foglalni?

 Jelen írásomban az angol nyelvű kritikában használatos girlhood terminust lányságként vagy lánykorként igyekszem visszaadni, érzékeltetvén az eredeti kifejezés és a megélt tapasztalat elválaszthatatlanságát. A girlhood-fogalom azonban nem csupán a tudományos regiszter sajátja; a populáris zenében és a közösségi médiában is keresett árucikként jelenik meg. Az elmúlt néhány évben

a „lánymatek” („girl math”), a „lányvacsora” („girl dinner”), vagy a vállaltan önellentmondásos „huszonhét éves tinédzser lány” kifejezések több szociokulturális szinten is beléptek a nyilvános internetes és médiadiskurzusba.

„A lányság egy spektrum” („Girlhood is a spectrum”) hasonlóképpen nem egy nemről és identitásról szóló tudományos cikkből származó idézet, és nem is feminista tüntetés politikai jelszavaként keletkezett. Valójában egy népszerű mém, amelyet széles körben használnak különböző közösségimédia-platformokon, mint amilyen az Instagram, a TikTok vagy az X (korábban Twitter). E mémben a felhasználók tipikusan egy nyíllal jelölt vonal képét alkalmazzák, amely a lánylét két szélsőséges oldalát hivatott ábrázolni. A KnowYourMeme.com szerint e mémformátum első ismert megjelenése 2022. december 21-re tehető, amikor @moonflowerette Instagram-felhasználó először tette közzé a mémet, amelyen a „girlhood is a spectrum” felirat szerepelt, és amely egy sérült állatkölyök és egy groteszk külsejű bogár között húzódó nyíllal jelölt skálát mutatott.^[3]  Figyelemre méltó módon ez az internetes mém természeténél fogva egyidejűleg hajt végre reprezentációs és konstrukciós aktust; követi a lányság azon aspektusát, amelyet Catherine Driscoll a következőképpen hangsúlyoz: „a lányok a róluk szóló állítások és ismeretek által jönnek létre.”^[4] Azáltal, hogy a sérülékeny és a taszító látszólag egymástól független képi világát kapcsolja össze, a mém a lányságot az elmozdulás és változás, a szimultán meghatározhatatlanság és a meghatározás iránti igény módusaiba vonja be.

 A girlhood studies: definíciók, válságok, megközelítések

Amikor kísérletet teszünk a lánykutatás genealógiájának felvázolására, mindenekelőtt számot kell vetnünk azzal az elképzeléssel, hogy a lány és maga a lánykor bizonyos értelemben kibújik a meghatározás alól. Driscoll szerint a lány valójában „társadalmi és kulturális kérdések és problémák együttese, nem pedig fizikai tények mezője,”^[5] míg Mary Celeste Kearney egyfajta tautologikus megközelítésre támaszkodik, amikor definíciót kínál:

A lányságot többféleképpen határozom meg: 1) mint azok szubjektív tapasztalatait, akik „lányként” azonosítják magukat; 2) mint az élet azon időszakát, amelyben valaki „lányként” azonosítja magát; és 3) mint azt a diszkurzív konstrukciót, amelyet társadalmi intézmények és egyének használnak azok kategorizálására, akiket fiatalnak és nőneműnek/nőiesnek tekintenek, és amelyet rendszerint azok performálnak és rekonstruálnak, akik „lányként” azonosítják magukat.^[6]

Kearney egy valamelyest kevésbé absztrakt meghatározást is kínál, amikor vizsgálódásába bevonja „a nem, az életkor és az anyagi függőségi státusz kombinációját”,^[7] míg Marion Brown a lánykor kategóriájához tapadó állandó változékonyságot hangsúlyozza, amennyiben „a lányság egyéni és kollektív módon termelődik és újratermelődik, folyamatosan változik, se nem statikus, se nem lineáris.”^[8] E tentatív és kvázi el nem kötelezett definíciók elgondolkodtathatják az embert, sőt akár csábító is lehet egyetérteni azokkal az állításokkal, melyek szerint a lánykutatás nem nóvum, hanem sokkal inkább „egy régóta megalapozott terület, amely súlyos válságban van.”^[9] A definíciós nehézségek optimistább értelmezése szerint mindez inkább sajátossága, semmint hibája a lányok tudományos szemrevételének. Írásomban amellett érvelek, hogy ha a lányság már mindig is válság, már eleve a folyamatos változás folyamataiban érintett – ahogyan azt Brown expliciten, Kearney pedig implicit módon sugallja –, akkor ebből az következik, hogy, Kearney szavaival élve, „diszkurzív konstrukcióként” is tanulmányozható, mégpedig olyanként, amely más válságokkal állítható párhuzamba. Ha megfigyeljük a lányábrázolások tendenciáit, maga a lány olyan módusz lehet, amely az irodalmi szövegben „performálható és rekonstruálható” – sajátos motívumapparátussal rendelkezik, amely meglehetősen széles narratív szövegkorpuszban tér vissza és cirkulál.

Maga a lánytudomány is számot vet a válság érzetével. Amikor az 1990-es években önálló, független területként megjelent, a lánysághoz való megközelítésekhez azonnal ambivalens viszony társult. Mary Pipher különösen Észak-Amerikában nagy hatású Reviving Ophelia című műve megnövelte a problémás lánygyermekekről szóló szülői könyvek számát, illetve Ophelia-szindrómaként azonosította a tizenéves lányok egyre inkább fennálló mentális problémáit.^[10] Claudia Mitchell erre és az ezt megelőző évtizedre mint azon felismerés időszakára hívja fel a figyelmet, hogy a lányok „hiányoznak” a reáltudomány szcénájából.^[11] A korszellem és a kritika egyaránt a válságra összpontosít, a lányok pedig olyan áldozatokként jelentek meg, akik külső beavatkozásra, és egyszersmind megmentésre szorulnak.

Ezzel egyidejűleg a lánytudomány megjelenése ellentétes elképzeléseket is magával hozott, amelyek legtalálóbban a girlpower fogalmával jellemezhetők. A „posztfeminista girlpower-fogalom különböző aspektusait … [és] az azt strukturáló esztétikailag orientált fogyasztói szemléletet” vizsgálva Bae arra a következtetésre jut, hogy a szándékoltan árucikként „csomagolt” lányság egyszerre elnyomó és felszabadító tényező.^[12] Olybá tűnik, hogy a kettősség mindig már eleve jelen van a lánykutatásban, és a terület egyik vállalt feladata éppen a lánykor működőképes definíciójának, szociokulturális terének és tárgyának meghatározása.

A lánytudomány már létrejöttekor arra törekedett, hogy

önmagát egyszerre határozza meg a társadalmi nemek tudományán belül és a tágabb értelemben vett gyermektudománnyal szemben.

 Gayle Wald szerint a lánykutatás „a közelmúlt feminista kultúrkritikájának olyan alzsánere, amely a lánykort a női identitásformálódás különálló, kivételes és/vagy kulcsfontosságú fázisaként konstruálja meg”^[13] – jelezve a terület korai ragaszkodását a fejlődéselmélethez, amelyben a lánykor a felnőtt nőiséghez vezető út egyik állomásaként volt még jelen. Azóta e tekintetben is elmozdulás történt a lánytudományban, amennyiben a kutatók igyekeznek „ellenállni a lány mint aktív/cselekvő vagy passzív/áldozat leegyszerűsítő dichotómiájának,” amely az 1990-es években rendkívül elterjedt volt.^[14] A jelenlegi törekvések szerint a lánykutatás átfogó célja – Amanda K. Allena és Miranda A. Green-Barteet megfogalmazásában – az kell, hogy legyen, hogy „számot adjon a fiatal nők tapasztalatairól és körülményeiről, annak tudatában, hogy a lánykornak nincs univerzális tapasztalata.”^[15] Annak hangsúlyozása, hogy „a lánytudományban már nincs olyan, hogy egyetlen lány,”^[16] valamint az a pluralizmus, amely a területeten meghatározóvá vált, meglehetősen átfogó, interdiszciplináris megközelítést eredményezett a lánykutatók számára. Az elmúlt években a lánytudomány arra vállalkozott, hogy összekapcsolja az olyan kritikai irányokat, mint a black studies, a queer studies, az ökokritika és a társadalomtudomány, s napjainkban a politikai aktivizmussal rokon társadalmi célú ügyet is deklarált. Ily módon a lányság tudományos vizsgálata egyfajta szociopolitikai aktivizmusban való részvétellel rokonítható.

A lány saját 19. százada

Az angol nyelvű kritika rendszerint a 19.század második felétől kezdődően beszél lányságról. Viktória királynő uralkodása alatt a nőiség, az asszony és a lány ikonográfiája virágzott, ugyanakkor – amint azt Sarah Bilston megállapítja – „konszenzushiány”^[17]  tapasztalható azzal kapcsolatban, hogy mi vagy ki minősül lánynak a korszakban. Bilston szerint a viktoriánus kor vége felé a kommentátorok azt hangsúlyozták, hogy a „lányság” egyenesen az 1890-es évek terméke.^[18] Kétségtelen, hogy a 19. század utolsó évei példátlan mértékű sajtóérdeklődést hoztak a lányok és fiatal nők iránt, amely – amint azt Beth Rodgers részletesen feltárja – különféle szöveges formátumokban szólította meg a lányokat mint olvasókat, és járult hozzá „a korszak modern lányeszméjének (és -eszményének) megkonstruálásához.”^[19]

Mindazonáltal döntő fontosságú hangsúlyozni, hogy e modern lány, aki a kiadványok lapjain megjelenik, szöveges konstrukció, és annak az érdeklődésnek a leleménye, amely legalább a század közepétől figyelemmel kísérte a lányok észlelt átalakulását. Ez az átalakulás, ez az újonnan formálódó lány, egyfajta baljós fenyegetettség-érzettel lépett színre. Eliza Lynn Linton 1868-as esszéje e változó lányok miatti aggodalmat demonstrálja. Az esszében Linton azt állítja, hogy a lányok eltávolodtak attól, „aminek Isten és a természet teremtette őket”, és saját fajtájuk hedonista teremtményévé váltak:

Korunk leánya olyan teremtmény, aki festi a haját és az arcát [...] olyan lény, akinek az egyetlen életeszméje a szórakozás; egyetlen célja a határtalan luxus; és akinek gondolata és értelme fő tárgya az öltözéke. Fő törekvése, hogy szomszédait felülmúlja a minél extravagánsabb divat követésében. Nem számít, ha a krinolinok idején a szemérmességet; az uszályok idején a tisztaságot; a hátrakötött szoknyák idején a szerénységet áldozza fel; az sem számít, ha mindenkinek terhére van, akivel csak találkozik.^[20]

Linton esszéjének szóhasználata igen képszerű: azáltal konstruál elidegenítő hatást, hogy a lányokat „teremtményekként” nevezi meg, akiknek erkölcstelen (és egyszersmind istentelen és természetellenes) viselkedése gyakorlatilag felismerhetetlenné, sőt idegenné teszi őket a szemlélő szemében. “Korunk leánya” a modern technológiai fejlődés tárgyaival állítja szembe (a krinolinok, uszályok, hátrakötött szoknyák éles ellentétben állnak az olyan időtlen értékekkel, mint a szemérmesség, tisztaság és szerénység); és úgy is jelenik meg, mint aki képtelen megfelelően beilleszkedni a társadalmi körökbe. 

Az 1860-as évek lánya itt kívülállóként, a társadalom kellemetlen kiegészítőjeként jelenik meg.

John Ruskin The Ethics of Dust című 1868-as kötetében hasonló aggodalommal találkozhatunk. Ruskin kilenc és húsz év közötti lányokkal folytatott pedagógiai párbeszédeiben a kristályosodás metaforáját didaktikai célzattal alkalmazza:

Kedves gyermekeim, ha tudnátok, ti magatok, ebben a pillanatban, ahogy sorainkban ültök, egy ásványtanász szemében nem vagytok többek rózsaszínű kandiscukor gyönyörű csoportjánál, amelyet atomi erők rendeztek el. És még ha el is ismerjük, hogy többek vagytok ennél, bizonyosan kristályosodtatok anélkül, hogy tudtatok volna róla. [...] Pontosan ezt teszik egy ásvány atomjai is, ha tehetik, valahányszor rendezetlenné válnak: amint lehet, újra egységbe rendeződnek.^[21]

Fontos itt megjegyezni, hogy Ruskin példázata – Linton elutasításával és a lányok társadalmi száműzésével ellentétben – nem bélyegzi erkölcstelennek a lányokat; épp ellenkezőleg, bevonja őket abba a tudományos diskurzusba, amely az atomhoz hasonlatossá és így a természeti világ szabályai szerint működővé teszi őket. Mindazonáltal a rendetlenség és a rend fogalmai itt is az erkölcsileg helyes viselkedés ösztönzését szolgálják, miközben magukat a lányokat az esztétizált ásvány képe által teszi értelmezhetővé – ily módon Ruskin szövegezése is „teremtményesíti” a lányt, akárcsak a lintoni textus. A lány és a lény ilyen jellegű textuális összekapcsolása a viktoriánus korszak későbbi éveiben is folytatódik.

Hilary Marland felhívja a figyelmet az úgynevezett „kerékpárarcra” („bicycle face”), amely az 1890-es évek új, fenyegető lányának népszerű megnevezésévé vált.

 Marland szerint  a lányok flâneur- és kerékpáros kultúrában való részvételének sajtóbeli megjelenései „rendkívül negatív vízióját testesítették meg a sporttevékenység túlzásba vitelének és a fizikai fejlődésre való túlzott összpontosításnak.”^[22] A 19. század második felében a lányok kibontakozó és tudatos mozgását gyakran a korábban fennálló rend– és erkölcsfogalmak felborulásának képeként, valamint a lány és a tárgy szembeállításán keresztül ábrázolták; míg a lánykorból a nőiségbe való folyamatos átmenetüket rendszerint liminalitás és köztes lét fogalmaival jellemzik.

A The Girl’s Own Paper („A lányok saját lapja”) a korszak azon folyóiratai közé tartozik, amelyek a lányok számára „annak izgalmas lehetőségét kínálták, hogy a saját életükben is lehetséges szerepek között mozoghassanak.”^[23]  E mozgás egyfelől idilli és angyali várakozásként ragadható meg, amint az a „Girlhood” című vers esetében történik, amelyben a lányok „örömteli ideje / nemes virágzásba nyílhat,” és maga a lányság a felnőtt nőiség „tökéletes dalának prelűdjeként” funkcionál.^[24] A szorongás hangneme azonban nem hiányzik a lányokról szóló írásokban. Lily Watson 1887-es „On the Borderland” („Határvidéken”) című esszéje a lányok küszöblétét tárgyalja, amint azok „éppen beleolvadnak a nőiségbe.”^[25] Watson hamleti nyelven ír a küszöbön túli lét kiszámíthatatlanságáról, hiszen a lány nem tudja, „mi lesz osztályrésze abban a fel nem fedezett országban,”^[26] összekapcsolva az olvadó lánykor tapasztalatát nem csupán az átalakulással, hanem a végességgel és a halállal is. Az újjászületés és halál, a rend és rendetlenség, a mozgás és mozdulatlanság közötti ingadozás korántsem ritka a lányság szöveges és kulturális koncepcióiban. A korszak elképzeléseiben inherens liminalitás rejlik a lányság megélésében; a határvidéken és stádiumok között élő  lányok ismeretlenek és megismerhetetlenek, fenyegető teremtmények, akik mértéktelenül fogyasztanak és kóborolnak. És ahogy a 20. és 21. század további utakat nyitott a fiatal nők számára, a lánykérdés továbbélt.

A 20. század modern lányai

A 20. század első felének eseményei felől olvasva egyre inkább világos, miért volt a viktoriánus korszak olyannyira elfoglalva a változó lányok kérdésével. Ebben az időszakban az, hogy ki számított vagy kit neveztek „lánynak”, tovább bonyolódott, ahogy az új évszázad a még hangsúlyosabb feminista programnak és a feminizmus első hullámának adott teret. A New Woman és a New Girl terminusok mellett a Modern Girl fogalma is elterjedtté vált. Amint Kristine Alexander írja, ez a modern lány fiktív „alak volt, akinek rövidre vágott haja, rövid szoknyája és aktív, fogyasztásorientált életstílusa mindazt az izgalmat szimbolizálta, amely új és olykor fenyegető volt az első világháború utáni életben.” Ez az új  teremtmény pedig, aki „lelkesen részt vett az új szabadidős, foglalkoztatási és oktatási lehetőségekben, a kor gondolkodóiban sajnálatot váltott ki, mondván  „a gyönyört és az autonómiát látszanak előnyben részesíteni a házias élettel és az engedelmességgel szemben.”^[27] Miként Linton ír az 1860-as évekbeli „korunk leányáról”, a modern lány az 1920-as és 1930-as években szintén külső megjelenésével és a túlzott élvhajhászat hangsúlyozásával jellemezhető.

Ez a félelmet keltő modern lány azonban nem élvez teljes, idilli függetlenséget a korszakban; inkább hangsúlyos az ingadozása az „izgalmas és új” és a „fenyegető” közt. Virginia Woolf Saját szoba című 1925-ös esszéjében vázolja fel Judith Shakespeare, egy „csodálatosan tehetséges” lány ^[28] fiktív életét, kinek kiteljesedését a házasság és a gyermekvállalás adta kötelességei gátolják meg. Az esszében – amint azt Tracy Lemaster is megfigyeli – a lány „uralja az írás jelenetének fikcionalizált képeit.”^[29] Woolf érvelése, miszerint a kreatív női zseni kénytelen különféle szerepeket – mint a lánygyermek vagy a nővér – fenntartani, miközben valójában megmarad „ismeretlen lánynak, aki az első regényét írja,”^[30] rávilágít a családi kötelezettségek és más életutak közötti választás dilemmájára és lehetetlenségére. E dilemma, úgy tűnik, az 1920-as évektől egészen a második világháború utáni időszakig kísérti a lányság szövegeit, kettősség- és ingadozásérzetet eredményezve. Rosamond Lehmann An Invitation to the Waltz című 1932-es művében a lánylét reflexió és jelenvaló valóság között hasad meg: Olivia számára „különös érzés kísérte a tükörbe nézés pillanatát: szeszélyesen, ritkán egy idegen bukkanhatott fel, egy új én,”^[31] míg Muriel Spark 1961-es regényében, a Jean ​Brodie kisasszony fénykorában a nemlineáris elbeszélés a fiatal lány és a felnőtt nő közötti fluktuáció érzetét kelti.

Az ingadozó köztes állapotokban a választás válságpillanathoz vezet a lánykarakterek számára, amelyet gyakran a lánykor és a természet egymás mellé helyezése ragad meg. Zora Neale Hurston Their Eyes Were Watching God című 1937-es regényében az elbeszélő Janie lánykorát egy növekvő fához hasonlítja: „Janie úgy látta az életét, mint egy hatalmas, lombos fát a megélt szenvedésekkel, élvezetekkel, megtett és meg nem tett dolgokkal. Hajnal és végzet volt az ágakban.”^[32] Sylvia Plath Az üvergburájának híres részletében a főhős Esther bénító állapotát egy fügefa növekedéséhez hasonlítja, miközben ő maga „éhen hal,”^[33]  mert képtelen választani:

Olyan ágbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát. Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy-egy csodás Jövő, mint kövér, bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő.^[34]

E példák nem csupán azt szemléltetik, hogy 

a század modern lányalakja válságállapotban volt, hanem rávilágítanak arra a poétikai stratégiára is, amely a lánykort a természeti világgal, valamint a végzettel és a halállal kapcsolja össze.

A század utolsó évtizedeiben e fluktuációk és a lánykort övező szorongások tovább folytatódtak – elegendő csupán az Ophelia-lányok áldozati válsághelyzetére gondolni, amelyet írásom elején tárgyaltam. A lánylét fokozatosan „az egyik legtöbbet tárgyalt és körülhatárolt társadalmi kategóriává” vált.^[35] Az ezredforduló közeledtével azonban immár a felszabadulás érzete is kísérte a lányságról szóló párbeszédet. Az 1990-es években a girlpower-üzenetek emelték piedesztálra és tették egyben eladhatóvá a lányságot, miközben folyamatosan bővítették, ki (és meddig) számít lánynak.

Lányok is: a 21. század

Napjainkban kétségtelenül megfigyelhető egy demokratizáló törekvés, melynek célja, hogy a lányság fogalma még szélesebb tömegeket foglaljon magába. Egy Shakespeare-kutatást és lánykultúrát adaptációkon keresztül összekapcsoló, izgalmas kötetben Ariane M. Balizet megjegyzi, hogy a transznemű, fekete és ázsiai lányok Shakespeare-adaptációkba való bevonása „felfrissíti” a 21. századi lánykor-reprezentációkat, és érzékelteti, hogy a lánytapasztalat „számos, egymást metsző intézményi, vallási, politikai és kulturális hatalmi rendszer keretei között konstruálódik”.^[36] Balizet hozzáteszi, hogy a lánykor folyamatosan formálódó „diszkurzív konstrukció”.^[37]

E formálódásban a szabadság és a korlátozottság dichotómiái írják le a lányságot. Megan Abbott a You Will Know Me című regényéről adott interjúban a lánykorról mint „egyfajta szabadságról”, a nőiségről pedig mint „egyfajta teherről” beszél,^[38] a korszak visszatérő képei ugyanakkor kevésbé egyértelmű fogalmakkal ruházzák fel a lánylétet. A megtestesültség korlátozó aspektusát hangsúlyozza Katy Waldman Why We Mourn Girlhood („Miért gyászoljuk a lányságot?”) című esszéje, amelyben a lánykort „alanyból tárggyá válásként” írja le, miközben bevallja: „megdöbbentő volt… hogy a saját testembe vagyok zárva.”^[39] A Barbie-baba alakját mint a lánykort utánzó kulturális emlékezethelyet vizsgálva Claudia Mitchell és Jacqueline Reid-Walsh úgy fogalmaznak, hogy a baba maga az önellentmondás, amely „egyszerre a teljesség és a hiány ellentmondásos emblémája; az üres tartállyá váló túláradás ironikus ikonja, amelyet a játszó vagy a kommentátor tetszése szerint tölthet meg.”^[40] E példákban a lányok olyan tárgyiasítási folyamatokon keresztül válnak értelmezhetővé, amelyek nem állnak távol az 1860-as és 1890-es évek „teremtményesítő” diskurzusaitól. A girlpower birtoklása helyett tehát a lánykor a fokozatos hatalomvesztés helyszíneként jelenik meg.

Ugyanakkor markáns különbség is megfigyelhető a korábbi századok lánykoncepciói és a 21. századi elképzelések között, s ez maga a globális szociopolitikai szférában való, látható jelenlét. 

Malala Yousafzai és Greta Thunberg olyan, a kortárs lányság ikonográfiájában előtérbe kerülő alakok, akik egyszerre váltak a csodálat és dehumanizáló gúny tárgyává.

Szerepük összhangban áll azzal a globális tendenciával, amely a lányokat utópisztikus eszményeket megtestesítő vezető figurákként pozicionálja, miközben – némiképp ironikus módon – a viktoriánus és romantikus nő-gyermek alakjának, „a tisztaság és ártatlanság képének”^[41] részleges újrajátszásaiként is értelmezhetők. Greta és Malala tehát már önmagukban hordozzák azt a kettősséget és megkettőzöttséget, amely régóta a lánysághoz kapcsolódik. Politikai szerepvállalásuk egyfelől harcra szólítja fel a ma lányait „egy olyan kultúrával szemben, amely megpróbálja korlátozni vágyaikat, ellenőrizni testüket, és megtagadni tőlük a felszólalás lehetőségét.”^[42] Láthatóságuk nyilvános fogadtatása másfelől a 19. és 20. századi lányokkal kapcsolatos aggodalmakat tükrözi, ami a lányság kulturális és szöveges percepcióiban rejlő körkörösségre enged következtetni.

Ebben a körkörösségben felsejlik a lánykor másik kortárs aspektusa, miszerint 

a lányok szexualitása egyre inkább tematizált jelenség a 21. századi lányábrázolásokban.

Mindez kiemelten igaz a hollywoodi filmre: elég csak Karyn Kusama 2009-es kultfilmjére, az Ördög bújt belédre, a 2016-os Egy magányos tinédzserre vagy a 2018-as Nyolcadik osztályra gondolni. A MeToo-mozgalom megjelenésével az irodalomban, a filmművészetben és a tudományos publikációkban egyaránt kirajzolódni látszik az erre mutató tendencia – az az iránti igény, hogy a reprezentációk vizuális/nyelvi formába öntsék „a gyermeki ártatlanságról alkotott elképzeléseket,” amelyek „a lányok szexualitását potenciálisan »veszélyesnek«, »sebezhetőnek« és »védelemre szorulónak«” titulálják, és amelyek azáltal „veszélyeztetik a lányokat, hogy megtagadják tőlük a szexuális tudást, a vágyat és az ágencia érzését.”^[43] Mindezek azonban olyan aggályok, amelyek a másfél évszázaddal ezelőtti gondolkodók félelmeit elevenítik fel újra. A lánykor kortárs képei hasonlóan működnek tehát ahhoz a mémhez, amelyre ezen írás elején hivatkoztam: spektrumok mentén ingadoznak és a hatalom és felszabadulás, valamint a szexuális és testi szorongások között, miközben gyakran önkéntelenül is a romantizált nosztalgia és az eredet felé fordulás kíséri a szövegesített lányalakokat.

Amint a lánykor kulturális és szöveges helyének együttes olvasatából látható, a lányság izgalmas, új és fenyegető jelenség volt – és marad. Hagyományrendszere egyszerre tartja fenn a folytonosságot és a folyamatos újra-felfedezést, és mindez lehetővé teszi, hogy a lány alakja akár a mindenkori válság kultúrmetaforájává lépjen elő. A lánytudomány alakulástörténetében az ember és a testtudatválság, a tárgyi/növényi-állati világgal való, folyvást változó kapcsolatrendszer is kirajzolódik. Így mutat a lány tükröt mindnyájunknak.

*

Jegyzetek:

^[1] Karinthy Frigyes: „A lányok”. In: Tanár úr kérem. Budapest, Móra, 2023 [1916]. 72.

^[2] Bónus Tibor minuciózusan tárja fel Anna kettősségét A másik titok – Kosztolányi Dezső: Édes Anna című monográfiájában (Bónus Tibor: A másik titok – Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Budapest, Kortárs, 2017.)

^[3]„Girlhood is a spectrum meme”. KnowYourMeme.com, Literally Media, 15 February 2023, https://knowyourmeme.com/memes/girlhood-is-a-spectrum. A tanulmányban szereplő idézetek, amennyiben a fordító nincs feltüntetve, a saját fordításomban szerepelnek.

^[4]Catherine Driscoll: Girls. Feminine Adolescence in Popular Culture and Cultural Theory. New York, Columbia University Press, 2002. 5.

^[5] Driscoll: „Girls Today – Girls, Girl Culture and Girl Studies”. Girlhood Studies, vol. 1, no. 1 (June 2008), 14.

^[6] Mary Celeste Kearney: „Why We Need Girl Studies: Mary Celeste Kearney.” Girl Museum, https://www.girlmuseum.org/why-we-need-girl-studies-mary-celeste-kearney/

^[7] Uo.

^[8] Marion Brown: „The Sad, the Mad and the Bad: Co-Existing Discourses of Girlhood.” Child & Youth Care Forum, vol. 40, no. 2 (April 2011), 109.

^[9] Linda Duits – Lisbet Van Zoonen: „Against Amnesia: 30+ Years of Girls’ Studies.” Feminist Media Studies, vol. 9, no. 1 (2009) 111.

^[10] Mary Pipher: Reviving Ophelia. Saving the Selves of Adolescent Girls. New York, Grosset/Putnam Books, 1994.

^[11] Claudia Mitchell: „Charting Girlhood Studies.” Girlhood and the Politics of Place, Eds. Claudia Mitchell & Carrie Rentschler. New York, Berghahn Books, 2016. 90.

^[12] Michelle S. Bae:  „Interrogating Girl Power: Girlhood, Popular Media, and Postfeminism.” Visual Arts Research, vol. 37, no. 2 (2011), 29.

^[13]Gayle Wald: „Just a Girl? Rock Music, Feminism, and the Cultural Construction of Female Youth.” Signs, vol. 23, no. 3 (1998), 587.

^[14] Valerie Walkerdine, Helen Lucey, June Melody: Growing Up Girl: Psychosocial Explorations of Gender and Class. Palgrave Press, 2001. 72.

^[15] A. K. Allen, M. A. Green-Barteet: „Girls Who Persist and Resist: Resistance in Girlhood Studies and Girls’ Literature”. Women’s Studies, vol. 52, no. 6 (2023), 615.

^[16] Sharon Mazzarella: „Reflecting on Girls’ Studies and the Media: Current Trends and Future Directions.” Journal of Children and Media, vol. 2, no. 1 (2008), 76.

^[17] Sarah Bilston: The Awkward Age in Women's Popular Fiction, 1850-1900: Girls and the Transition to Womanhood, Oxford, Oxford University Press, 2004. 7.

^[18] Uo., 35.

^[19] Beth Rodgers: Adolescent Girlhood and Literary Culture at the Fin de Siècle: Daughters of Today. London, Palgrave Macmillan, 2016. 82.

^[20] Eliza Lynn Linton: „The Girl of the Period.” The Girl of the Period, and Other Social Essays (Vol. 1&2): Complete Edition. Gutenberg Project, https://www.gutenberg.org/files/41735/41735-h/41735-h.htm

^[21]John Ruskin: The Ethics of Dust: Ten Lectures to Little Housewives on the Elements of Crystallisation. Gutenberg Project, https://www.gutenberg.org/files/4701/4701-h/4701-h.htm.

^[22] Hilary Marland: Health and Girlhood in Britain, 1874–1920. London, Palgrave Macmillan, 2013, 86-87.

^[23] Rodgers: I. m. 53.

^[24] „Girlhood”. The Girl’s Own Paper, vol. 9 (1887), 16.

^[25] Lily Watson: „On the Borderland.” The Girl’s Own Paper, vol. 9 (1887), 65-66.

^[26] Uo.

^[27] Kristine Alexander: Guiding Modern Girls: Girlhood, Empire, and Internationalism in the 1920s and 1930s. Vancouver, UBC Press, 2017. 5-6.

^[28] Virginia Woolf: Saját szoba. Ford. Bécsy Ágnes. Budapest, Európa, 1986. 41.

^[29] Tracy Lemaster: „»Girl with a Pen«: Girls’  Studies and Third-Wave Feminism in »‘A Room of One’s Own«’ and »Professions for Women«” Feminist Formations, vol. 24, no. 2, (2012), 84.

^[30] Woolf: I. m., 79.

^[31] Rosamond Lehmann: Invitation to the Waltz. Chatto & Windus, 1932. 12.

^[32] Zora Neale Hurston: Their Eyes Were Watching God. Virago Press, 2018 [1937], 40.

^[33] Sylvia Plath: Az üvegbura. Ford. Tandori Dezső. Budapest, Helikon, 2022. 81.

^[34] Uo.

^[35] Shauna Pomerantz, D. H. Currie, D. M. Kelly: Girl power: Girls reinventing girlhood. Lausanne, Peter Lang, 2009. 149.

^[36] Ariane M. Balizet: Shakespeare and Girls’ Studies. London, Routledge, 2021. 32.

^[37] Uo.

^[38] „»Girlhood as a kind of freedom, womanhood as a kind of burden«: An Interview with Megan Abbott.” Book Riot. https://bookriot.com/girlhood-kind-freedom-womanhood-kind-burden-interview-megan-abbott/

^[39] Katy Waldman: „Why We Mourn Girlhood.” New Yorker. https://www.newyorker.com/books/under-review/why-we-mourn-girlhood

^[40] Claudia Mitchell, Jacqueline Reid-Walsh: „Chapter One: Theorizing Tween Culture Within Girlhood Studies.” Counterpoints, vol. 245, (2005), 1.

^[41] Jéssica Iolanda Costa Bispo: „The Victorian Little Girl: Constructions of Childhood and Femininity in Nineteenth-Century England's Photographic Records.” SIC Journal, vol. 15, no. 1 (2024). https://www.sic-journal.org/Article/Index/779

^[42] Jacqueline Warwick, Adrian Allison: „Introduction”. In: Voicing Girlhood in Popular Music. Eds. Jacqueline Warwick, Allison Adrian. Routledge, London, 2016, 2.

^[43] Louisa Allen, Toni Ingram: „»Bieber Fever«: Girls, Desire and the Negotiation of Girlhood Sexualities.” In: Children, Sexuality and Sexualization. Eds. Emma Renold, Jessica Ringrose, R. Danielle Egan. London, Palgrave Macmillan, 2015. 142.