Régi baráttal ácsorgunk házunk kapuja előtt, ő indulóban hazafelé a kávé után, s a kellemesen hosszúra nyúlt találkozás végén azon töprengünk hangosan, hogy meghatározó olvasmányainkról vajon ma is azt gondolnánk-e, mint egykoron, mikor meghatározó olvasmányainkká lettek. Könyvekről, melyek mindkettőnknél idősebbek, melyek nem feltétlenül velünk öregedtek, vagy nem úgy, ahogyan mi. Annak eldöntéséhez, hogy jobban vagy rosszabbul, talán el kellene olvasnunk őket újra. Különben véleményünk, mint oly sok vélemény, megmarad a tapasztalat egyre érvénytelenebb zárványának. És hát a klasszikus amúgy sem attól klasszikus, hogy mindenkinek megvan róla a véleménye, akár anélkül is, hogy olvasta volna, hanem attól, hogy időről-időre előveszik, beleolvasnak, horribile dictu: újraolvassák, újra olvasni kezdik.

Fitzgerald „klasszikusa” amúgy is gyanúsan aktuális, mondhatni „korszerűtlenül” az. Az alpha milliárdosok (megannyi Mr. Grey) szaftosra írt románcos történetének ellenében Gatsby rövid életének alapvető dilemmái élesen rajzolódnak ki A nagy Gatsby megjelenésének centenáriumára. Tényleg annyit ér-e az ember, amennyije van? Megismételhető és ezáltal kijavítható-e a múlt tévedése? Képesek vagyunk-e negatív előítéleteinken felülemelkedve megérteni és elmesélni egy másik ember történetét? A regény sokadik olvasásra is megnyugtatóan, elszomorítóan, elkeserítően, mindazonáltal józanul felel: nem, sokkal kevesebbet, tulajdonképpen alig valamit; persze, először tragédiaként, másodjára kutyakomédiaként, így se-úgy se lesz sokkal jobb; talán, de ez mit sem változtat a beidegződéseinken. Szép, szomorú regény A nagy Gatsby, a maga elnyűtt tanulságaival.

És persze mindattól, amit első olvasása óta megtanultam: felettébb érdekes. A legfontosabb talán, hogy nem magányosan kiemelkedő darab az amerikai modernizmus történetében, hanem több, jellegzetesen amerikai műfaj csúcsra járatott kombinációja, amibe speciálisan európai elemek is vegyülnek. Hiszen Gatsby a szemléletes eredeti kifejezés [rags to riches] suta, Mark Twain regénycímből kölcsönzött magyar fordításával szólva koldusból lett királyfi, vagyis a kétes hírű Horatio Alger történeteinek kései leszármazottja, aki kitartásának (és egy vagyonos, idősebb férfi eltökéltsége iránt érzett tiszteletének) eredményeként mesés gazdagságra tesz szert. Ugyanakkor a történet egyáltalán nem a morális felemelkedésről szól, hiszen Gatsby patrónusa Meyer Wolfsheim, kinek modellje a maffia üzleti alapon történő átszervezéséért felelős Arnold Rothstein volt, akit a Keresztapa második részében Hyman Roth példaképeként emleget (miatta változtatta a nevét Roth-ra). Wolfsheim nem csupán az 1919-es baseballdöntő megbundázásáért felelős a regényben, de emberi őrlőfogakat visel mandzsettagomb gyanánt. Egy ilyen világban nyilván nem a románcos történetnek lejt a pálya, s az érdek- és szerelmi házasság összeegyeztetésének tizenkilencedik századi hagyományokra visszamenő történetszövése sem kecsegtet sikerrel: a vágy(ódás) tárgya nem csupán házas, hanem a minden amerikai mellébeszélés ellenére az európai arisztokratikus hagyományokat és azok képmutatását őrző újvilági arisztokrácia tagja.

Fitzgerald a történetet ráadásul átesztétizálja, talán túlságosan is. A leginkább feltűnők természetesen színek alkotta kompozíciói: a sárga és kék autók, a zölden pislákoló lámpa az öböl túloldalán, a remény no meg persze a féltékenység jelzőfénye, a Gatsby szerelmei vallomása gyanánt sorban Daisy elé teregetett ingek színkavalkádja, stb. Ennek a közepébe helyezi a regény Gatsby „önmaga platonikus ideálját” megvalósítani igyekvő alakját, a soha be nem teljesülő szerelem ikonját Keats görög vázájáról (Gatsby egyik partiján a „mozidirektornak” és „sztárjának” arca közé „csak egy pici, halvány kis holdsugár” férkőzhetett). Fitzgerald bűbájos expresszizmusát azonban ott kísérti alulról Dr. T. J. Eckelburgnek a hamvak völgyére (Máthé Elek fordításában: „a salakvölgyre”) szegeződő, mindent látó tekintete, fentről pedig Tom eklatáns rasszizmusa és a Daisy hangjában mindvégig ott csilingelő pénz, az amerikai arisztokratikus gazda(g)ság mocskos morálja. Daisy egyik állandó jelzője, a „the golden girl” (Máthé Elek fordításában: „aranyhajú tündér”!!!) még a Mark Twain és Charles Dudley Warner regénye után „aranyozott kornak” nevezett dicstelen évtizedeket is játékba hozza a közép-nyugati arisztokrácia korrupt mivoltának ábrázolása során. (Warner és Twain regényének két fordítása is van, és Mundrony Pál 1876-os címváltozata találja el a helyes megfejtést Szinnay Tivadar nyolc évtizeddel később készült magyarázatával szemben, mely nemes egyszerűséggel csak „aranykorként” aposztrofálja a panamák időszakaként számontartott két évtizedet a századforduló előttről.)

Azzal, hogy Fitzgeraldot a világháború után is érdekli a morálnak az ábrázolása, egyáltalán: a morálról való beszéd megteremtésének lehetősége, ismét csak különböző hagyományok metszéspontjában áll. Ugyan integrálja a regénybe az európai művészeti trendeket (hiszen a szöveg mégiscsak Franciaországban íródott), de mind a korábbi, „mocsokban turkáló” [„muckraker”] realista/naturalista előzményektől, mind saját kortársainak szikárabb, enerváltabb modernista esztétikájától is jelentős távolságot tart. Szemben a századforduló botrányos klasszikusával, ahol a női főszereplő sikerhez vezető útjának morálisan aggályos mivolta jelentette a problémát (ez Dreiser zseniális Carrie drágámja), A nagy Gatsby a főhős felemelkedéséve kapcsolatban felmerülő problémákat a tragédiával, illetve az elbeszélő hozzá fűződő viszonyával oldja: Nick Carraway a regény első lapjain felidézett atyai jótanács hatására nem hajlandó meg- és elítélni a hozzá képest hátrányos helyzetből induló Gatsbyt. Javarészt megkíméli az olvasót a főhős történetének ellentmondásaitól és kínos részleteitől, hogy Gatsbyből a regény utolsó lapjain az amerikai álom hajszolásának újabb mitikus alakja kerekedhessen. Nick látszólag igyekszik őt megérteni, segít neki és kitart mellette – egészen a temetéséig, hogy aztán visszavonuljon a saját családja által biztosított jólét és a közép-nyugati arisztokrácia, Tom és Daisy Louisville-jének biztos menedékébe.

A regény tragikus tetőpontjaként szolgáló cserbenhagyásos gázolásra utaló neve azonban kétséget ébreszthet az olvasóban a narrátor szándékainak tisztaságát illetően. Ugyan az arisztokratikusan megkettőzött „r”-től eltekintve Nick családneve „köménymagot” jelent az angolban, könnyen ráolvashatjuk azt Gatsby tovasuhanó sárga coupéjára (car away!!!), a gondatlan vezetőre [vigyázat! spoiler: Daisyre] tett utalásként. És ez nem csak játék a szavakkal: az elbeszélés – az elbeszélő – Gatsby kivételével mindenkit gondatlannak állít be, aki a saját gondtalanságát hajszolva, másokra ügyet sem vetve odébbáll. Hogy ebben a morális másra mutogatásban mennyire következetes a regény, arra álljon itt egy sok év után újra felfedezett, vagy talán korábban észre sem vett jelenet, Nick és sportszerűtlen magatartással vádolt barátnőjének, a golfozó Jordan Bakernek a szakítása. A sértett Jordan, akit Nick faképnél hagyott egy telefonbeszélgetés kellős közepén, azt veti az elbeszélő szemére, hogy „Becsületes, nyílt embernek gondoltalak, s azt hittem, hogy erre szíved mélyén büszke is vagy”, mire a harmincat betöltő Nick csak annyit felel, hogy „Öt esztendővel vagyok idősebb annál, hogy hazudjak önmagamnak, s aztán ezt becsületnek nevezzem.” A magyar szöveg ezen a ponton olyan érzelmeket tulajdonít Nicknek, melyeket az angol eredeti nem: Nick nem „félig még mindig szerelmes” az elválás pillanatában (ahogyan azt a magyar szöveg állítaná, feltételezve, hogy kapcsolatuk szerelmi viszony), hanem Jordan első igazán őszinte megnyilvánulásának tanújaként itt szeret(het)ne végre bele a lányba, ám „dühösen és félig szerelmesen, az egészet rettenetesen sajnálva” [angry, and half in love with her, and tremendously sorry] fordul el tőle.

Gatsby szerelme is más fénytörésbe kerül, ha az ember tüzetesen újraolvassa az utolsó, az elbeszélő által közvetlenül Gatsbytől hallott történetet Daisynek és a regény főhősének korai találkozásáról. Gatsby „egy csendes októberi éjszakán” „mohón és gátlástalanul” „birtokába vette” Daisyt az egyenruha társadalmi különbségeket eltörlő álcája segítségével, majd annak hatása alá került, ahogy saját társadalmi környezetében „Daisy büszke biztonsága ezüstös csillogással fénylett, elérhetetlen magasságban a szegények testet-lelket felőrlő gondjai felett.” Míg Gatsby eredetileg is a gazdagság magabiztos fölényességébe szeret bele, Daisy azt hiszi partneréről, hogy „sokat tud, mert más dolgokat ismer, mint ő.” Vagyis a meghiúsult románc a birtoklási vágy és a nyegle tudatlanság, a „nekem nincs, de akarom” és az „ugyan nem ismerem, de érdekesnek tűnik” tragikus találkozása – két felvonásban.

Mint talán a fenti példák is érzékeltetik, a regény minden esztétizáló, azt is írhatnám: szépelgő hajlama ellenére a szöveg egyes passzusai kegyetlen mélyütéseket képesek bevinni annak, aki a mémesedett filmváltozatokra vagy az emlékeire, korábban betokosodott véleményére hagyatkozva olvasná újra A nagy Gatsbyt. A párhuzamosan futó viszonyok, Gatsby és Daisy, Tom és Daisy, Gatsby és Tom, Tom és Myrtle, Myrtle és George Wilson, illetve Nick és Jordan kapcsolatain túl ráadásul felsejlik Scott és Zelda Fitzgerald számtalan találgatásra és történetváltozatra okot adó, kíméletlenül viharos története, ami egyben a hedonista díszletek között zajló radikális társadalmi átalakulások és történeti világégések következtében szép csendben atomjaira foszló morálnak is példázatát szolgáltatja. Talán ez az igazi kontextusa a megbízhatatlan elbeszélő Nick Carraway szomorúan ironikus, szolipszista kijelentésének: „Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van legalább egyetlen fő erénynek, ím hát az enyém: egyike vagyok az általam valaha ismert alig néhány tisztességes embernek.” S aki nem hinné ezt neki, járjon utána!

Most még ürügyet sem kell keresni A nagy Gatsby újraolvasására. Hiszen bármilyen hihetetlen, a regény éppen százéves, és nemcsak jól, de korunkhoz öregedett.