Még aki nem elkötelezett híve az „éjféli moziknak”, az is, ha máshogy nem, hallomásból értesült A rózsaszín flamingók c. filmes dolgozat (1972) azon jelenetéről, mikor egy Divine névre hallgató túlsúlyos skandináv-amerikai traveszti a gettóban jártában-keltében észrevesz a járdán egy száradásnak indult kutyaürüléket, melyet felvesz, a szájába helyez és megeszik. A Pink Flamingos rendezője, John Waters áprilisban Budapesten járt.
(name dropping) J. Hoberman és Jonathan Rosenbaum könyve, a Midnight Movies nem csak témaválasztása nyomán, de saját jogon is legenda. A szerzők közül a chicagói Rosenbaum nagybani filmszerész, filmológus, Tarr Béla művészetének elkötelezett híve, Tarr látásmódjának közvetítője az amerikai akadémiai életben, tehát majdnem akkora híve rendezőnknek, mint a már elhunyt neves író és esztéta, Susan Sontag, aki azt nyilatkozta még életében, hogy minden évben újranézi a Sátántangót. Jim Hoberman pedig a legendás New York-i városi hetilap, a Village Voice vezető filmkritikusa volt vagy harminc évig, trónusát egy ugyancsak mitikus kritikustól vette át, a litván-amerikai Jonas Mekastól, a filmes underground atyamesterétől, az Anthology Film Archive későbbi vezetőjétől. Hoberman filmes esszéi, kritikái meghatározóak voltak, vannak és remélhetően még sokáig lesznek. Hoberman érdeklődése szerteágazó, a jiddis nyelvű hangosfilmtől – mely műfaj csak bő évtizedet élhetett, 1927-ben indult a hangosfilm, 1939-ben pedig a Holocaust lezárta a jiddis hangosfilmet (is); négy országban (USA, Szovjetunió, Lengyelország és Ausztria) csináltak jiddis hangosfilmeket, olyan színésznőkkel, mint Ida Kaminska és Molly Picon, és olyan rendezőkkel, mint például Edgar J. Ulmer. Hoberman a minden rangú és rendű underground, avantgárd, indie, foreign cinema és művészfilm egyik legfontosabb tolmácsolója, a magyar film barátja; ha épp New Yorkban tartózkodik, Gazdag Gyula nála szokott megszállni. Nevezett két szerző emlegetett „éjféli mozis” könyve egy hetvenes évekbeli filmjelenséghez, az New York-i Elgin Theater éjfélkor kezdődő előadásaihoz kapcsolódik, mely nagyjából azt a szerepet töltötte be a filmek világában, mint zenében a punk. Nézőterén nemhogy cigizni, de spanglizni is lehetett, sőt szokásos volt, hogy az előadások alatt rendszeres vendég volt például az akkor a városban élő John Lennon és Yoko Ono, előbbi ott látta a műfaj klasszikusát, a chilei-orosz Alejandro Jodorowsky El Topo (A vakond) című mexikói spagettiwesternbe ojtott buddhista megvilágosodástörténetét, mely a film második részében erős szakszervezeti és antirasszista ízeket is kap. Lennon a látottakon felbátorodva 100,000 dollárt ajánlott fel Jodorowsky producerének, Alain Kleinnek, hogy csináljon új filmet: így született meg a Holy Mountain (Szent Hegy) című alkotás, mely spirituális és vallástudományi elmélkedés, nagy amplitúdóval pattog hitek és hiedelmek között, és úgyszintén meghatározója az éjféli mozi műnemének. Szerzők többek között taglalják George Romero Night of the Living Dead (Élőhalottak éjszakája) és Tobe Hooper Texas Chainsaw Massacre (Texasi láncfűrészes mészárlás) című dolgozatai mellett a Rocky Horror Picture Showt és az éjféli mesterek talán legamerikaibbjának, John Watersnek az életművét is.
(Waters as such) John Waters már megjelenésével lenyűgöz, a Baltimore-i mester vékony arcát egy csemegebajusz teszi felejthetetlenné, filmesként a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején kezdett, és művészetében meggyalázott minden szabályrendszert, ami csak szembejött. Hoberman, aki a közös könyvben (Midnight Movies, 1983) Watersről értekező írása mottójául egy Jean Genet- idézetet választott a Tolvaj naplójából: „Hogy a rossz ízlésben harmóniát érjünk el, az az elegancia csúcsa”. Apja tűzoltókészülékeket gyártott, gyerekként Waters a kertvárosi otthon garázsából „Horrorházat” csinált. A Drót (Wire) c. sori szülőhelyéről származó fiú katolikus iskolába járt, beatniknek tartotta magát, mint Ginsberg, Kerouac, Corso és a többiek, gyakran feljárt New Yorkba mozizni, a helyi underground csúcsteljesítményeit nézte leesett állal – Kenneth Anger Scorpio Risingja, a Flaming Creatures Jack Smithtől és a Blow Job Andy Warholtól voltak a szíve csücske – hogy aztán, a hatvanas évek múltával maga is underground klasszikusokkal álljon az ezerfejű cézár elé. A B-film és trash vonulatából imádta Hershell Gordon Lewistól a Blood Feastet (Vérünnep) és Russ Mayertől a Faster Pussycat! Kill! Kill!-t (Gyorsabban, Cicababa! Ölj! Ölj!). 1972-73-ban Nixon újraválasztása karót döfött az ellenkultúra szívébe; bár az ellenkultúra nem vámpír, hogy ilyesmitől kipusztuljon. Waters a meleg, a hippi és a tinédzser szubkultúrákból ötvözte saját művészi hitvallását: ő a „legmocskosabb élő embereket” kívánta, s azóta is őket kívánja filmezni. Korpulens travesztiket, kékhajú punkokat, csirkeabuzáló kamaszokat. Kannibalizmus, korpofágia, incesztus – „számomra a rosszízlés az, amiről a szórakoztatóipar szól”. De mozgóképes életműve nem, vagy csak részben Genet börtönpróza-poétikája, nem is, vagy csak részben Kenneth Anger Hollywood Babylon c. könyvének folytatója. Első filmjét 17 évesen, 1964-ben forgatta – Hag in a Black Leather Jacket (Zaklatás fekete bőrjakóban) – a moziműnek összesen egy előadása volt, de Waters állítja, hogy profitot hozott. Az 1966-67-es Roman Candles (Római gyertyák) – a teenage suburban shocker (kertvárosi kamasz sokkfilm) műfajába sorolódik – szinte végig a saját szobájában vette fel és Andy Warhol Chelsea Girlje volt a minta. A Dorothy the Kansas City Pothead (Pothead = szmóker) egy Óz, a csodák csodája parafrázis. A már említett Divine (született Glenn Milstead), a dagadt traveszti „szomszédlány” volt, akit az iskolában a lányokkal tornáztattak, titkárnő-vörösre festette a haját és rendőrautó-kísérettel kellett hazamennie a suliból, annyi atrocitás érte menet közben. A Mondo Trasho (Szemétvilág) a libidógazdaság fogalmával experimentál és Hoberman megfogalmazása szerint egy klitorális körülmetélés kelet-afrikai aktusának minőségét éri el. Pauline Kael, az ismert és nagyszerű filmkritikus – kinek főségével a hírek szerint Tarantino az ősszel utolsó filmjét forgatja – a New Yorkerben Fellini Satyriconjáról úgy írt, hogy az „Fellini Mondo Trashója”. Következője, a Multiple Maniacs (Többszörös mániákusok) már „nagy” költségvetésű (7000 dollár) dolgozat, és ezt tartják Waters legkatolikusabb filmjének, „olyan filmet akartam csinálni, amelyik a mészárlást és a zűrzavart nevetségessé dicsőíti”. Lady Divine perverziókavalkádja a dolgozat önmeghatározása szerint, a film hippiellenes alaphangulata miatt éppen San Franciscóban aratta a legnagyobb sikert. Aztán jött a Rózsaszín flamingók, amit azóta is emészt a tudni vágyó közönség ezerrel: a New Yorker magazin az Andalúziai kutyához mérte, Jack Smith esszét írt a „látványos főhősnőkről” és „a mocsok bearanyozott áramlásáról”, Jonas Mekas pedig addig ment, hogy ez a mozi „tízszer érdekesebb, mint az Utolsó tangó Párizsban”. Jöttek még underground filmek, a Female Trouble (Csajos bajok) vagy Desperate Living (Kétségbeesett élet), de a Flamingó sikerét már nem hozták. Aztán, ahogy ez már lenni szokott, John Waters is átigazolt a másik oldalra, Hollywoodba, mondjuk önfeladás nélkül – Poliészter, Hajlakk, Cry-Baby, Titkos gyilkos mama, Kuki, Cecil B. Demented, hogy csak párat soroljak –, de ezekkel már nincs tér itt foglalkozni.
John Waters tavaly kapta meg a csillagát a Sunset Blvd flaszterján.
(the legend in MOM) Az e hónapban 77 éves John Waters egy, harmadában mésszel leöntött fekete öltönyben libbent a színpadra, és a Yohji Yamamoto tervezte felszerelésben igencsak nagyívű stand-up show-t adott elő. Felvételt nem lehetett készíteni, nagyon remélem azért, hogy valaki hivatalosan vagy anélkül mégis megtette. Az egyik oldal beharangozójában azt írták, hogy szerzőnk „olyan témákkal foglalkozik, mint a filmipar újraértelmezése, az emberi sötétség felvilágosult elfogadása vagy a szexuális kihágások határai. Az amerikai underground istenének tartott, most 77 éves Waters tizenhat filmet rendezett, filmjei műfajilag gyakorlatilag behatárolhatatlanok, de nagyon szatirikusak. Emellett eddig tíz könyve jelent meg, és számos előadói estjével megjárta már a világ egyetemeit, múzeumait, filmfesztiváljait és klubjait.” Waters felkészült Magyarországból, „először vagyok itt, a Vasfüggönyön túl” mondta kezdetként, és később ZsaZsa Gáborozott is. A poszt-covid PC-kultúra és a woke-izmus olyan kemény, mély, és elsöprő humorú kritikáját adta, hogy a legelkötelezettebb magyar Amerika-bírálók is nyalogatták volna valamennyi ujjukat valamennyi végtagjukon, ha jelen vannak és értenek angolul, ám mégsem biztos, hogy tették volna, hiszen a meleg művész – a massachussettsi Providencetownban van a nyári háza, évtizedekkel ezelőtti ottjártamkor felfigyelhettem a gay culture azon ruházati különlegességére, hogy a férfiak harmadának a nadrágja fenéknél kivágott volt, magyarán pucér seggel közlekedtek SM-bőrfelszerelésben – megemlített egy brüsszeli ereszt (hatalmas röhögés, viharos taps), és azt is elmondta, hogy hallja, országunk a fűszeres ételek hazája, s hogy jelenleg a legcsípősebb fűszer az országban a mostani amerikai nagykövet (hatalmas röhögés, viharos taps). Az amerikai stand-up szakértői szerint is tökjó volt az est – magam rég szórakoztam ilyen jól –, de a profi stand-uposok nem bakiznak kétszer a műsor alatt (egyszer valamilyen Istvánt akart emlegetni, de nem jutott eszébe a vezetékneve, másodszor újra kellett mondania egy mondatrészt), de John bácsi egy órát tolt, míg a mai amerikai dumaszínház nagyjai – a penitenciáját letöltött Louis C. K., vagy Bill Burr, Dave Chapelle és hogy ne csak férfiak legyenek, hiszen a humor nem csak kanműfaj: Sarah Silverman és Margaret Cho – csak félórát zúznak. Waters az egyórás szófosás után félóra terjedelemben kérdésekre válaszolt, tök jól, gyors volt, szellemes és tájékozott, nem szeretem a szuperlatívuszokat, de muszáj használni, ha annak van az ideje. Elcsudálkozott a részben külföldi közönség filmjeit illető tájékozottságán, you’re the filthiest people alive (ti vagytok az legmocskosabb – fantáziájú – élő emberek), hiszen szabad akaratotokból nézitek a filmjeimet. Magyar felirat nélküli amerikai-angol hadarás, sok tengerentúli kulturális referencia, könnyedség és távlat: jött egy bácsi Baltimore-ból, vidámságot és energiát adott. Hallelúja!
A sokoldalú John Waters a kamasz-tudattalan költője, performere és filozófusa. Filmjei mellett a könyveinek is utánanézek.
*
John Waters Budapesten: The End of the World. MOMkult 124 Budapest, Csörsz u. 18. 2023. április 4.
J. Hoberman & Jonathan Rosenbaum: Midnight Movies. Da Capo Press, New York, 1983
