Feydeau, akit pályája (1880–1916) csúcsán a „vaudeville királyának” neveztek, gyerekkorától kezdve az istenek kegyeltjének látszott. Még a születése körüli rosszindulatú pletykákat is előnyére fordította, és kedvtelve emlegette, hogy ő valójában III. Napóleon császár (esetleg valamelyik hozzá közeli híres arisztokrata) törvénytelen fia. Mindenesetre a legendákon felül volt azért egy gondos apja, az író Ernest Feydeau, aki annyira szerette, hogy amikor tízéves korában beleszeretett a színházba, ráhagyta, hogy szenvedélye kedvéért hanyagolja a rendszeres tanulmányokat. Így aztán első bemutatóját tizennyolc éves fejjel tarthatta, és mindjárt felfigyelt rá a vaudeville akkori uralkodója, a nála jóval idősebb Eugène Labiche (1815–1888). Feydeau hamarosan zajos sikereket aratott, és megélhetését több oldalról biztosította. Előnyös házasságot kötött egy jónevű és jómódú portréfestő (Carolus Duran) lányával, aki nemcsak pénzt, de ragyogó festményeket is kapott hozományképpen, és ezzel megalapozta férje műgyűjtői karrierjét. Mindennek ellenére a házasság nem sikerült, a pénz elfogyott, a képeket el kellett árverezni, és az író a szakítás, majd a válás után végleg egy előkelő párizsi nagyszálló lakója lett. Az éjszakai élet jellegzetes figurájaként a nagyvilági életformát részben művelte, részben azonban csak mímelte, mert nappal szorgalmasan dolgozott, amíg tudott. Egy szifiliszből eredő betegség azonban megtörte pályája ívét, és élete utolsó két évét egy pszichiátriai klinikán töltötte, mielőtt 58 éves korában meghalt. Poggyászában így elég élmény gyűlt össze ahhoz, hogy művei ne csak felületes bohózatok legyenek.
Kizárólag színházi műveket, vaudeville-okat (és számos monológot) írt, az operett és más könnyűzenei műfajok kihívásaival szembenézve a szecesszió korának ezt a tipikus műfaját művelte. A vaudeville folyondárszerű cselekményszövése, játékossága és álomszerű, gyakran rémálomba átcsapó fantáziavilága máig elbűvöli a közönséget. Feydeau páratlanul népszerű, és nemcsak Franciaországban, hanem nálunk is, mert az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adatbázisa szerint, amely 1837 óta regisztrálja a magyar nyelvű bemutatókat, 140 produkció készült eddig itt a műveiből. Ez átütő siker, mert mindjárt a francia vígjátékírók között listavezető Molière (440 bemutatóval) és Scribe (175) után következik, és még Beaumarchais (77) sem veheti fel vele a versenyt!
Vajon miért ennyire szerethetők a darabjai?
Kezdjük mindjárt egy meglepő feltevéssel: komédiáinak szélsebes ritmusa, sziporkázó gegjei, végsőkig bonyolított cselekménye olyan képtelen helyzeteket teremt, ami legjobb műveit az abszurd színházhoz közelíti, bohózatkivitelben. Igaz, hogy a kibontakozás végül, extrém fordulatok révén, valahogy mindig kibogozza a teljesen összekavarodott szálakat, hogy elkerülje a potenciális drámai alternatívát. Claude Lévi-Strauss vetette föl egy tanulmányában,[i] hogy a vaudeville-ok szerkezete akár az antik tragédiák struktúrájával is összevethető, csak épp az előbbiek sebtében visszagombolyított befejezései visszatérítik a darabokat a komédia medrébe. A Jarry kortársaként működő Feydeau főműveit az Übü király (1896) idején mutatták be, és ennek értelmében nem csoda, hogy olyan radikális színházcsinálók elismerését is kivívták, mint pl. a „kegyetlen” színház koncepcióját képviselő Antonin Artaud. Ezek a gyakran Ionesco A kopasz énekesnőjét is megelőlegező nyakatekert darabok ugyanakkor jómódú polgári körökben játszódnak, és a hazugság, a csalás és a gátlástalan magatartás modelljeivel egyúttal – igaz, kimondatlanul –, súlyos erkölcsi ítéletet is mondanak a korabeli társadalom kiváltságos rétege felett.
Újabb erénye az általa megújított műfajnak, hogy a komédiák többsége ugyan a házastársi hűtlenség és a teljesen elfogadott képmutatás-szélhámoskodás három-négy-ötszögeivel mulattatja mindenkori nézőit, s a jellemképpé összeálló lélekrajzokat némileg elnagyolja, a tudattalan egy-egy megnyilvánulását viszont már hitelesen ábrázolja. Feydeau Freud és Charcot felfedezéseit is nyomon követte, sőt tematizálta, akárcsak Schnitzler, akit – Anatol című darabja alapján – Freud némi éllel „a lélektan mélyrétegeinek kutatója” címmel tüntetett ki. Mindenesetre a hisztéria, a neurózis, az elfojtások, a fantazmagóriák, az álmok és a rémálmok pszichoanalitikus megközelítése velük a színházi közeget is elérte, és a komikum egyik forrásává vált. A Fogat fogért[ii] hűtlenkedő férje pl. „elaltatja” (hipnotizálja) feleségét arra az időre, amíg kiszökik a családi fészekből, majd a légyott után „felébreszti” a mit sem sejtő asszonyt. A leghíresebb Feydeau-komédia (az Osztrigás Mici, más fordításban Egy hölgy a Maximból) ennek a motívumnak egy tudományos változatát viszi színpadra, az „altatófotel” tárgyiasított formájában, amely eredetileg betegek gyógyítására szolgálna, de kellemetlenkedő hitvestársakat is ügyesen ártalmatlanít. Másutt, éppen a szintén rendkívül népszerű Bolha a fülben nagy bajba került főhősét, a jól szituált biztosítási igazgatót az menti meg, hogy kiderül: van egy hasonmása, egy hotelszolga, akivel összekeverték egy kétes hírű találkahelyen. A helyszín sem mellékes a bizarr személytévesztések szempontjából, sőt sok darabban visszatérő motívum, leleplezve, hogy a félvilág és az ún. jó társaság milyen közel esik egymáshoz: gyakran csak a képmutatás választja el őket. Az egymást generáló véletlenek végső oka mindig a kettős élet, vagyis az erkölcsi tartás teljes hiánya, amely a kísértések ellen semmilyen védelmet nem nyújt. Mindenki csábítható, és el is csábul az, akit megkísértenek, hacsak nem hiányzik belőle minden vonzerő, mint pl. A Hülyéje címadó figurájából, vagy a véletlen nem ellene dolgozik. Hogy a szexualitással is összefüggenek ezek a jelenségek, azt sokszor sejthetjük, mint amikor a Kézről kézre (La main passe) egyik szereplőjén megütközünk: a híres szónok és politikus hírében álló Coustouillu a vágyott nő közelében váratlanul dadogni kezd, az a remény viszont, hogy a hölgy a szeretője lesz, egy csapásra meggyógyítja.
A komikumnak tehát számos újszerű forrását aknázza ki ügyesen Feydeau, de nem szabad megfeledkezni a hagyományos technikákról sem: sziporkázik a szellemes szójátékok és nyelvi bravúrok terén is, amivel a fordítókat komoly kihívás elé állítja. Az ismétlés mechanizmusát szintén jól kezeli, a folyton záporozó poénokat később újrázza, de a legtöbbször variálva, ami a rondó zenei műfajához hasonlóan könnyed ritmust kölcsönöz a sodró tempójú jeleneteknek. A tárgyakba is leleményesen képes életet lehelni, ahogy az „altató”-fotel példája már mutatta, de sok más elképesztő ötlete is hatásosan működik. A Bolha a fülbe egyik mellékszereplője (Camille) farkastorokra visszavezethető beszédhibával csak a magánhangzókat képes kiejteni, amit egy drága ezüst „szájpadláspótlóval” kellene ellensúlyoznia. Ez a kis szerkezet azonban folyton eltűnik, rossz utakra téved, csattanós poénokat váltva ki. Az egyéb beszédhibák és a torz nyelvi formák bőséges arzenálját vonultatják fel a darabok, mindannyiszor kíméletlen gúny tárgyaként. Talán a francia nyelvet törve beszélő Idegen (többnyire angol vagy dél-amerikai) parodizálása a leggyakoribb zavarforrás, ami akár megbotránkoztató is lehetne, de megmarad a bohózat szintjén.
Feydeau meghökkentő témái között az egyik legmerészebb bizonyára az, amelyikben az éjjeliedények, és ezzel az emésztési problémák körül pörgeti egyik egyfelvonásosa egész cselekményét (On purge Bébé [Totót purgálni kell]). Nem csoda, hogy ez a darab Jean Renoirt is megihlette, aki 1931-ben forgatott filmjével sok későbbi feldolgozást megelőzött. Vakmerő módon a halált is tollhegyre tűzte egy másik egyfelvonásosában, ahol a gyászhír vivője rossz lakásba csönget be (Feu la mère de Madame [Őnagysága megboldogult]), nagy ribilliót keltve.
A dinamika századában a vaudeville műfaja hatalmas energiával száguldott előre, afféle „örökmozgóként”. A kiemelkedő műveket a statika–dinamika ellentétpárjával is le lehetne írni, feltérképezve, hogy a sebességkényszert milyen ügyes megoldásokkal, percnyi pontossággal megtervezett poénokkal és aprólékos szerzői utasításokkal valósították meg a legjobbak. A századvég determinista, természeti törvényeket abszolutizáló felfogásával ellentétben azonban ezzel a szabadság tereit igyekeztek bővíteni, az ismétlődő és a megújuló impulzusokat váltogatva. Tudatosan gyorsították fel a tempót, mert Labiche már a kezdetekben olyan százlábúhoz hasonlította a darabjait, amelyiknek állandó mozgásban kell lennie: „Ha lassít, a közönség ásítozik, ha megáll, fütyülni kezd.” Feydeau másképp, egy furcsa piramishasonlattal határozta meg a saját írói módszerét, amely hirtelen kirobbanó konfliktusokkal indít, és onnan halad tovább nagy iramban, elődeivel szöges ellentétben, akik az alapozással kezdték az építkezést: „Én megfordítom a piramist: a csúcsától indulok el, és onnan kezdve szélesítem az építményt.”
Érthető tehát, hogy darabjait ötletgazdagságuk, sodró dinamikájuk, szédületes tempójuk ma is frissen tartja, biztosítva, hogy a világ színpadain sokféle rendezői felfogásban mulattathassák a nézőket.[iii]
*
Jegyzetek:
[i] Claude Lévi-Strauss veti össze részletesen egy korai munkájának (La Potière jalouse [A féltékeny fazekaslány], Paris, Plon, 1985.) utolsó (XIV.) fejezetében az Oidipusz király és egy Labiche-komédia, a Florentin kalap struktúráját. Freud nézeteit bírálva azt állapítja meg, hogy teljesen hasonló a szerkezet, és nem a szexuális determináltság rokonítja őket, hanem más fontos tényezők, pl. a nyomozás, a titok kiderítésének folyamata.
[ii] Fordítások, címváltozatok: a sokszor aforisztikus, szójátékkal operáló címek magyarítása fordítót próbáló feladat, ezért keletkezett szinte annyi változat, ahány fordítás. A teljes névsor hosszú lenne, de olyan kiválóságok találhatók benne, mint Heltai Jenő, Molnár Ferenc vagy Mészöly Dezső, az újabb generációkból pedig Czimer József, ill. legutóbb Hamvai Kornél. A leghíresebb darabcímet, az Osztrigás Micit, amelyik igazi telitalálat, gyakran Heltai Jenőnek tulajdonítják, holott ő elődjétől, egy Béldi Izor (Goldstein Izidor) nevű sokoldalú író-újságírótól vette át, aki már a francia bemutató évében, 1899-ben lefordította a Vígszínháznak a darabot. Heltai az ő szövegét dolgozta át. A darab fut a szárazabb, de pontosabb Egy hölgy a Maximból [Une dame de chez Maxim’s]cím alatt is. A címváltozatok tarkaságára jó példa a Le Dindon magyar variációinak sora: Tökfilkó, Balfék, A balek, A Hülyéje.
[iii] Feydeau életművének komoly szakirodalma van franciául. Első számú szakértője Henry Gidel, számos monográfia szerzője és az összkiadás szerkesztője, Jacques Lorcey, aki egy háromkötetes életrajzot írt róla, de idézhetnénk Violaine Heyraud, Olivier Bara és mások kiváló elemzéseit is. A felsoroltak tanulmányaiból sok ötletet merítettem. A Labiche- és a Feydeau-idézet a levelezésből származik.
