Az író

„Író”. A nevén és a születési-halálozási évszámain kívül ez az egy szó áll Douglas Adams sírján.

Pedig Douglas Adams nem szeretett írni. Annyira nem, hogy a szerkesztőjének nem egyszer hetekre be kellett zárnia egy szállodai szobába, hogy végre elkészüljön az adott írásával a legvégső határidő legutolsó meghosszabbítása után.

Adams idén töltené be a hetvenedik évét. Korántsem lenne öregember, alkothatna, tweetelhetné a véleményét szokásos, kedvesen piszkálódó stílusában. Ehelyett 49 éves korában egy hirtelen jött szívrohamban meghalt. Ez a hír akkoriban sokkolta a rajongókat, írótársakat.

Soványka életművet hagyott hátra, ha könyvei számát nézzük. Akkor mégis mi az, amitől ennyi ember szívébe belopta magát?

Az alkotás

Douglas Adams leghíresebb műve kétségtelenül a Galaxis útikalauz stopposoknak, amit a világ egyetlen ötrészes trilógiájaként szokás emlegetni. (2009-ben született egy hatodik rész, az Artemis Fowl-sorozatot jegyző Eoin Colfer tollából, Ja, és még valami… címmel.)

Már ez a címkézés is sokat elárul róla. Műfajilag nehezen behatárolható műről van szó. Első látásra sci-fi paródiának tűnik, hiszen űrbeli kalandokról szól, és vicces. De valóban az?

A sci-finek többféle definíciója és kategóriája létezik, némelyikbe beleillik az Útikalauz, némelyikbe nem. Adams maga így nyilatkozott a kérdésről: 

„Azt mondani, hogy science fictiont írok, nagyjából olyan, mintha azt mondanánk, hogy a [Monty] Python történelmi filmeket készít.

Bizonyos értelemben igaz, de nem ez a lényeg.”

Ha irodalomelméleti szempontból nézzük, az Útikalauz a posztmodern irodalom minden kategóriáját kipipálja. Hosszú elemzéseket lehetne írni arról, hogy keverednek benne műfajok, hogyan fordít ki narratív hagyományokat, hogyan játszik önreflektív humorával. De azt hiszem, ha Adams a sci-fi címkét elutasította, a posztmodern irodalomelméleti elemzésekre csak legyintene.

Mi a helyzet a paródia besorolással? Láthatjuk műfajparódiának, hiszen valóban a sci-fi jól ismert elemeivel játszik, dekonstruálja őket, ám ennél sokkal több. Ha pusztán paródia lenne, nem lenne más célja, mint görbe tükröt tartani egy műfajnak, és a műfaj ismerete nélkül kevéssé lenne élvezetes. 

Ezzel szemben meg sem tudom számolni, hány olyan véleménnyel találkoztam az utóbbi években az Útikalauz kapcsán, amik úgy kezdődtek, hogy „nem olvasok sci-fit, de ezt elolvastam….”. 

A szöveg a paródia igencsak szűkös mezsgyéjén kívül is működik. 

Hogy kezdődött? 

A 25 éves Douglas Adams rádiójátékként kezdte írni, és ez sok mindent megmagyaráz a későbbi regényekkel kapcsolatban: egy rádiójáték egészen más „szabályok” szerint készül, mint egy könyv. Az Útikalauznak nincs szigorú értelemben vett cselekménye, nincs főszereplője, csak egy rakás mellékszereplője, és bizonyos szálak néhol a lezárás legkisebb jele nélkül tűnnek a semmibe.

Az első rész, a Galaxis útikalauz stopposoknak (még rádiójátékként) váratlan siker lett, amit gyorsan követett a könyvváltozat. Innentől kezdve folyamatos nyomás és többtonnányi elvárás nehezedett az íróra a folytatásokkal kapcsolatban. A második rész, a Vendéglő a világ végén az a kötet, amellyel Adams a legelégedettebb volt, talán mert ez volt a legelső olyan műve, ahol direktben egy könyv megírása volt a célja. A harmadik részt,  Az élet, a világmindenség meg mindent a depresszióval küszködve írta. A rajongók nagy tábora ezt a részt tartja a legjobbnak, ami abból is adódhat, hogy ez eredetileg egy Doctor Who történet alapötletéből nőtte ki magát, így ennek van a legkerekebb cselekménye az öt kötet közül. A negyedik (Viszlát, és kösz a halakat) és az ötödik rész (Jobbára ártalmatlan) írása között hét év telt el.

Mivel nem sikerkönyvnek, hanem egy vélhetően hamar a homályba vesző BBC-s rádiójátéknak szánták, és nem a rajongói igények patikamérlegen való méricskélésével készült, 

valami olyat adott az embereknek, amiről nem tudták, hogy szükségük van rá.

De mi ez a valami?

Adams mindig hangoztatta, hogy a könyveinek nincs mély mondanivalója, egyszerűen csak viccesek és kész. És egyébként is, ha már itt tartunk, mindenki olvassa inkább az Utoljára láthatót, mert Adams szerint abban vannak az igazán fontos dolgok. (Ebben a kötetben a szerző Mark Carwadine biológussal körbeutazza a világot, kihalóban lévő állatfajok utolsó példányai után kutatva. Adams a maga jellegzetes önironikus narrációjával tudósít a kalandokról. A kötetnek akkora hatása volt, hogy például az Új-Zélandon őshonos, kakapó nevű madárfaj konzervációs törekvései új lendületet kaptak tőle, és mára a faj helyzete sokkal jobb, mint a könyv születésekor.)

De mi is az Útikalauz, ha nem sci-fi paródia, és azt sem fogadjuk el, hogy „csak egy vicces könyv”, ahogy szerzője hivatkozik rá?

Sok oldalról és szempontból meg lehet válaszolni ezt a kérdést. 2022-ben, Douglas Adams születésének hetvenedik évfordulóján arra lehetünk leginkább kíváncsiak, mit adhat nekünk ez a könyv ma. 

Az „ötrészes trilógia” azzal indul, hogy a vogonok, egy idegen faj hiperűrsztrádát akar építeni, és a Föld pont útban van. A könyv első oldalain megsemmisül a Föld, főhősünk, Arthur Dent, a harmincas éveiben járó, teljesen átlagos angol srác pedig kikerül az űrbe, ahol két támpontja a haverja, akiről kiderül, hogy nem is Guildfordból, hanem egy távoli bolygóról származik, illetve az a bizonyos Galaxis útikalauz stopposoknak, ami leginkább egy galaktikus wikipédiára hasonlít. Ez a hasonlóság egyébként nem véletlen, hiszen

a Wikipédia ötletét éppen az Útikalauz adta,

 ami egyik legnyomósabb jele kultúrtörténeti hatásának.

Arthur világa egyetlen pillanat alatt alakul át, és egy teljesen új közegben kell valahogyan kiismernie magát, miközben a biztos pontok megszűnnek az életében. Ezzel a lelkiállapottal a huszonegyedik században, a klímaválság, a gazdasági recesszió, a Covid (és a legújabb rémálom, az orosz-ukrán háború) idején sajnos nem nehéz azonosulnunk. Arthur világának jól ismert szabályai felbolydultak, a jövője bizonytalan, és nehéz eldöntenie, mit tekinthet megbízható útjelzőnek, ugyanis ez a bizonyos Útikalauz mintha nem éppen objektív és tényeken alapuló forrásokból dolgozna.

Ha azt gondoljuk, hogy Adams regénye kiutat mutat mindebből a káoszból, akkor csalódnunk kell. Ez nem egy „hős útja”-történet, nem egy sikersztori. Mégis tud adni valamit, ami sokak számára vigasz lehet nehéz időkben – 

Adamshez özönlöttek a rajongói levelek arról, hány embert segített ki a depresszióból a könyv.

 A siker egyik összetevője nyilvánvalóan briliáns humora. Ez a humor nem öncélú, és nem puszta feszültséglevezető szelep. Adams nem rajtunk nevet, hanem velünk: mindannyian együtt vagyunk benne ebben az abszurd helyzetben, ahol egyetlen reményünk emberségünk, emberiességünk megőrzése. Arthur tudomása szerint ő az emberi faj egyedüli képviselője, és nagyon is emberként viszonyul számára idegen helyzetekhez és dilemmákhoz. Adams megmutatja emberi oldalunk esendőségét, humorát, kreativitását, kitartását, élni akarását.

Emellett már egy jó ideje úgy látom, az Útikalauz szerelmes levél az „átlagos élethez”. Arthur Dent valóban átlagos főhős. Menet közben sem derül ki róla, hogy ő a kiválasztott, vagy hogy rejtett szuperképességeivel majd megmenti a világot. Következetesen átlagos marad. Amikor elragadják a kalandok, visszavágyik a kutyasimogatós, újságolvasós unalmas vasárnap délutánokba. 

Amikor a sorozat egy későbbi részében egy idegen bolygóra kerül, rá kell döbbennie, hogy bár egy meglehetősen fejlett civilizációból származik, mégsem sajátított el olyan képességeket, amiket átadhatna egy idegen közösségnek. Mit sem tud az orvostudományról, a mérnöki teljesítményekről, és még a művészetekben sem különösebben tehetséges. 

Egy dologra képes: fantasztikus szendvicseket készíteni.

Ezt a tudását aztán kamatoztatja is ezen a bolygón. Emellett Arthurt ezen a bolygón látjuk a legboldogabbnak a Föld elhagyása után, mert itt teljesül be leginkább az átlagos élet iránti vágya.

A törölköző mellett talán a 42-es szám az, amit a legtöbben összekötnek ezzel a művel.

A 42 a történet szerint a válasz „az élet, a világmindenség, meg minden” legnagyobb kérdésére, amit egy szuperszámítógép számol ki évezredek során. Ezt a számot rengetegen elemezték már, összekötötték matematikai igazságokkal és buddhista tanokkal, mély értelmet próbálván felfedezni mögötte. Azonban, ha figyelünk Douglas Adams szavaira, a megoldás ennél sokkal egyszerűbb. Az élet, a világmindenség bonyolult, kaotikus, ijesztő, kapaszkodóktól mentes, és kívülről nem fogjuk megkapni a vágyott válaszokat a kérdéseinkre. A válasz a saját életünk, és az, hogy valahogyan megtaláljuk a saját helyünket ebben a kaotikus rendszerben. Akkor is, ha az egy fantasztikus szendvics elkészítése.

Az egyetlen érvényes válasz, amit ez a vicces űrkalandnak látszó, meghatározhatatlan, besorolhatatlan alkotás üzen számunkra: 

embernek maradni, akkor is, ha a világ darabjaira hullik körülöttünk.