Még Jugoszláviában kezdte meg szólókarrierjét, 1982-ben, Slobodan Milošević hatalomra kerülése előtt. Gyakorlatilag azonnal hatalmas népszerűségre tett szert, amely megmaradt a Szerbiára és Montenegróra zsugorodott ország idején, és azóta is töretlen az egykori Jugoszlávia minden tagköztársaságában. Halála után pedig mintha újjáéledt volna pár napra az egykori délszláv nagyállam, az utódállamokat eggyé kovácsolta a gyász és a nosztalgia. Az ő dalai szóltak napokig minden rádióállomáson – Szerbiában, Boszniában, Horvátországban, Montenegróban, Macedóniában és Szlovéniában is.

Balašević elsősorban szerelmi költészetéről híres. Ha társadalmi kérdéseket feszeget, azt is szerelembe ágyazva teszi, és jellemzően édesbús, örökké beteljesületlen, vágyakozó szerelemről énekel. Az opuszban szereplő lányok sokféle habitusúak és különféle nemzetiségűek, és mindegyikhez kötődik egy-egy sztori, hiszen Balašević szinte minden dala tulajdonképpen egy-egy történet, számos hangulatelemmel, sokszínű földrajzi, kulturális és gasztronómiai háttérrel. Jelen írásomban mégsem Balašević szerelmi lírájával, hanem a politikai költészetével foglalkozom, amelynek mentén végigkövethető a térség újabb kori történelme, Josip Broz Titótól Aleksandar Vučićig. Természetesen, mint már utaltam rá, Balašević esetében nagyon nem választható el éles határvonallal a politikai és a szerelmi költészet, viszont az egyértelműen társadalomkritikai célzattal született szövegei mellett a szerelmi költészetébe ágyazott apró utalásokkal is politikai üzeneteket közvetít. Az üzenete pedig mindig pozitív: a békéről, a toleranciáról, a kulturális és nemzeti sokszínűség szeretetéről szól. A kontextus és a csomagolás viszont sokat változott az idők folyamán, ezt szeretném bemutatni a most következő dalrészletekkel.

Karrierje kezdetén, 1981-ben, a Rani mraz újvidéki popegyüttes tagjaként írta a Tri put sam video Tita (Háromszor láttam Titót) című dalt, közvetlenül Josip Broz Tito halála után. A szöveg a nagy vezér iránti rajongás jegyében íródott, a fiatal költő a szocializmus korában kívánatos módon erősíti ezzel a dallal Tito személyi kultuszát. A jugoszláv eszméért való lelkesedés azonban nem átmeneti elem Balašević költészetében, sőt, fontos, szerves része marad annak.

U školskim danima / Már rég, az iskolapadban

o njemu su nas učili sve, / róla mindent megtanultam

al' život nam objasnio tek, / de csak az élet mutatott rá

to kakav je čovek Broz. / milyen ember is Broz.

Bio sam momak već, / Már nagyfiú voltam

kroz muziku sam tražio reč, / a zenében kerestem magam

pred jedan koncert prostruja vest / mikor egy koncert előtt azt hallottam

da doći će možda on. / hogy talán ő is eljön.

 

I ja sam stajao malen s gitarom, / És ott álltam én, meg a gitárom

predamnom sve, / előttem a mindenség

moje detinjstvo, sloboda, mir, / a gyerekkorom, a szabadság és béke

bratstvo, jedinstvo, / a testvériség-egység

predamnom on, / és ott volt ő előttem

nasmejan, večan. / mosolyogva, örökkévalón.

I ja sam video Tita Maršala, / És megláttam Tito Marsallt

legendu tu, slobodotvorca, / a legendás szabadsághőst

čoveka tog, druga i borca, / ezt az embert, ki harcos és bajtárs

tada sam ja video Tita drugi put. / ekkor láttam Titót másodszor.

(...)

I ja sam video visoke peći, / És láttam a nagyolvasztókat                      

Fabrike dim, široke njive / a füstölgő gyárkéményeket, termőföldeket                                      

Gradove što slobodni žive / városokat s benne szabad szíveket

Decu i mir, i jato ptica… / gyermekeket, békét, madarak röptét.

(...)

I opet sam video Tita Maršala, / És újra megláttam Tito Marsallt

Legendu tu – slobodotvorca / a legendás szabadsághőst

Čoveka tog, druga i borca / ezt az embert, ki harcos és bajtárs

Opet sam svud video Tita.” / újra Titót láttam mindenütt.

(Tri put sam video Tita, 1981.)

Újvidéken született és élt, ízig-vérig vajdasági volt, de szerették Belgrádban is. És nemkülönben magukénak érezték a bosnyákok, hiszen ő volt az első olyan szerbiai énekes, aki nem félt attól, hogy közvetlenül a háború után éppen „a legsűrűjében”, a szerb haderő által éveken át ostrom alatt tartott Szarajevóban koncertezzen. “Én vagyok az utolsó ember, akinek szégyenkeznie kell, s mégis rettenetesen szégyellem magam.” – mondta Balašević 1998-ban megrendezett koncertjén, Bosznia fővárosában. Libabőrös érzés visszanézni, ahogyan akkor és ott, a szarajevói tömeg egy emberként énekli vele: „Samo da rata ne bude” (vagyis: Csak háború ne legyen).

(A délszláv háborúban 1992-től 1996-ig ostromolták a szerbek Szarajevót. Az ostrom alatt kb. 12 ezer ember halt meg.) A szarajevóiak az énekes halála estéjén a korábbi koncertjei helyszínén, a Skenderija sportközpont előtti platón gyülekeztek és emlékeztek.

Tisztelői a horvát fővárosban is gyertyát gyújtottak és cirill betűs feliratot („Bećarac”) helyeztek el Balašević emlékére a zágrábi Ilica utcában, és elénekelték a Stih na asfaltu (Verssor az aszfalton) című dalát. (A bećaracnak egyébként semmi köze a magyar betyárdalhoz: egy Szlavóniából származó népi dalformáról van szó, amely Vajdaságban is elterjedt. Tízszótagú, párban álló, rímes, felelgetős verssorok alkotják. Tematikailag: humoros, szatirikus dal, gyakran gúnyvers. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, Közép-Szerbiában bećaracnak nevezik a sült paprikából, paradicsomból és hagymából készített egytálételt is. A Horvátországban cirill betűvel írt üzenet egyébként azért hordoz megkülönböztető jelleget, mert a horvátok a latin betűs írásmódot használják, a cirill Szerbiában használatos.)

Da mi je još jedared proći Ilicom / Bárha végigmehetnék még egyszer az Ilicán

Pa da bećarac našvrljam ćirilicom. / leírnék egy bećaracot cirill betűkkel az utcán

Teško da bi drugi mogli rešiti taj hijeroglif, / nehezen tudná bárki is megfejteni ezt a hieroglifát

Al bi Neko znao da sam tu… / de Valaki tudná, hogy itt vagyok...

Cipelice jedne bele zastale bi i prevele / Egy fehér cipőcske megtorpanna s lefordítaná

Stih na asfaltu / az aszfaltra írt verssorom.

 

Jednom ću u baladu da se prerušim / Balladának álcázom magam majd egyszer

U refren što se tamo još zapevuši…  / egy refrénnek, amit ott még gyakran dúdolnak.

(…)

Lagano se bore nanose / Ráncok gyűrik lassan az arcom

Malo šta je još po starom / semmi se olyan már, mint volt

Al’ okice moje šokice, / de a sokác babám szép szeme

Mađijaju istim žarom. / úgy parázslik most is, mint régen.

(Stih na asfaltu, 2000.)

Horvátországot idézi az Oprosti mi, Katrin (1978, Bocsáss meg, Katrin) című dal is, melyet Balašević szintén még a Rani mraz zenekarban írt. Költészetében már ekkor megjelent a teljes egykori Jugoszlávia, testközelbe kerülnek a tagállamok, tájegységek, városok.

Na stanici u Puli pod vrelim suncem leta /A pulai pályaudvaron a perzselő nyári napon

Sam čekao autobus i svirao gitaru / Vártam a buszt és játszottam a gitáron

Tad sela je kraj mene i pitala dal smeta / Ekkor odaült mellém, megkérdezte, zavar-e

I znam li dobar hotel u Rovinju il Vrsaru / És tudok-e jó hotelt Rovinjban vagy Vrsaron

 

Oprosti mi Katrin možda nisam bio fin / Bocsáss meg nekem, Katrin, talán nem voltam szelíd

Mada si mi bila draga / Pedig kedves voltál nekem

Oprosti mi Katrin sve je sada samo dim  / Bocsáss meg nekem, Katrin, füstbe ment ez is megint

Našoj ljubavi ni traga” / Szerelmünk elhamvadt régen

(Oprosti mi, Katrin, 1978.)

Balaševićre a vajdasági magyarok is meleg érzelmekkel gondolnak. Bár ő maga szerényen azt állította, hogy kevéssé ismeri nyelvünket, azért viszonylag jól társalgott magyarul, és több szerelmes balladája is magyar vonatkozású – ráadásul éppen azokban az években írta és énekelte őket, amikor a régió szerte elharapózó nacionalizmus már a magyarok ellen is fordult Vajdaságban. A Slabo divanim mađarski c. dal tartalmaz egy magyar szövegbetétet is, és nem mellékesen a magyar cigányzene elemeiből építkezik:

Slabo divanim mađarski / Nem nagyon tudok magyarul

Nešto malo / Szépkeveset

I to s greškom / És azt is hibásan

Tecno govorim rukama / Folyékonyan beszélek a kezemmel

I perfektno se služim smeškom / És tökéletesen használom a mosolyom

Ali mađarski ne umem / De magyarul nem tudok

Daj nauči me 'leba ti  / Taníts meg kérlek

Nisam mog'o da pomislim / Soha nem álmodtam

Da će mi tol'ko trebati / Hogy ennyire kell majd

(...)

Slabo poznajem Szent Tomazs, / Nem nagyon ismerem Szenttamást

ali stignem do tvoje kuće. / de azt tudom, hogy te hol laksz.

Tiho zazvečkam šibicom, / Megzörgetem halkan a gyufásdobozt

sve se ponadam: možda čućeš. / s úgy remélem: tán meghallasz.

Ali pendžeri miruju, / De nem mozdulnak az ablakszárnyak

a te firange čipkane / és az a csipkefüggöny is

samo vatru potpiruju / csak a tüzem szítja

tvojom ručicom pipkane. / hiszen a te kacsód rezzenti.

(…)

A hold a felhők mögé rejtőzött               

Két csillag csak az égen

Mint a szemed,

Mint a gyöngyharmatka

A tja, ne znam kako se kaže đurđevak  / Ejh, nem tudom, hogy mondják a gyöngyvirágot

(…)

Ma gdi ćeš naći boljeg momka za te novce? / Ugyan hol találsz jobb pasit ennyi pénzért?

Da ste mi sretni on i ti, ja ću se o’ma’ skloniti, / Légy hát boldog ővele, félreállok egykettőre

al’ me na svilen gajtan veži kao zvonce /  de köss magadra selyemzsinórral, mint egy csengőt

i samo cimni kad poželiš – ja ću ti zazvoniti. / és csak bökj meg, ha akarsz – én majd csöngetek neked.

(Slabo divanim mađarski, 1991.)

A Devojka sa čardaš nogama c. dal is a magyar zene hangzásvilágára épül, s a hegedűszólót, akárcsak a Slabo divanim mađarski esetében, a vajdasági (bácsföldvári) világhírű prímás, Schön Ignác előadásában hallhatjuk:

Ko srna me je gledala / Mint egy őzike, úgy nézett rám 

Žalosnom pesmom sluđena / elgondolkodott egy szomorú nótán

Čije si, pile pirgavo / kié vagy te, pelyhes kis csibém

Što nisi meni suđena. / a végzet miért nem nekem szánt.

 

Hej, pusti kose pune polena / Engedd hát szét virágporos szép hajad

Ajde, baš u inat babarogama / a boszorkák meg hadd bosszankodjanak

Opla, digni suknju iznad kolena / hopplá, libbentsd a térded fölé a szoknyád

Znam da kriješ čardaš u tim lepim nogama. / tudom, csárdás rejlik a két szép lábadban.

(Devojka sa “čardaš” nogama, 1989.)

1986-ban írta a sokat vitatott Ne lomite mi bagrenje című dalát, amelyet a közéletben az abban az időben igencsak kiéleződött koszovói konfliktussal kötnek össze sokan. Bár maga Balašević soha nem erősítette meg és nem is cáfolta egyértelműen, hogy valóban az elűzött koszovói szerbek sorsa ihlette-e ezeket a sorokat, mégis emiatt az értelmezés miatt és a belőle következő „nagyszerb” szemlélet negatív konnotációi miatt mondták le Balašević ljubljanai koncertjét 1989-ben.

Ne lomite mi bagrenje / Ne törjétek ki az akácfáimat

Bez njih će me vetrovi oduvati / Nélkülük a szelek elfújnak

Pustite ih, moraju mi čuvati / Ne bántsátok őket, őrzik

Jednu tajnu zlatnu kao dukati / Egy titkomat, mely drágább az aranynál

Ne lomite mi bagrenje / Ne törjétek ki az akácfáimat

Pod njima sam je ljubio / Alattuk csókoltam őt

O, zar moram da vam ponovim? / Ó, hát hányszor kell még mondanom?

Okanite se njih / Hagyjátok őket

Jer sve ću da vas polomim!” / Mert különben én törlek szét titeket!

(Ne lomite mi bagrenje, 1986.)

Tudatosan és határozottan elhatárolódott a napi politikától, az N1 Televízió 360 stepeni műsorának (2018. március 29-én) például így nyilatkozott erről: “Pozitív energiát szeretnék terjeszteni, bárhová is megyek, kizárom a mindennapok témáit, az aktuális eseményeket, noha afféle hippi-életérzésnek tűnik ez még nekem is, nagy butaságnak. (…) Úgy érzem magam, mint aki abszolút hiábavaló munkát végez, és akit végül hordóba tesznek és letaszítanak egy szikláról.”

Sokak szerint szerelmes balladái a legszebbek, de a kritikus években (a délszláv háború előtt, közben és után) megrendezett koncertjein szemmel láthatóan a politikai témájú dalai váltottak ki erősebb érzelmeket. Ha tagadta is, költészete társadalmilag elkötelezett, politikai költészet. Dalai irodalmi értékén túl ez köti össze a Nobel-díjas Bob Dylannal, s ezen belül is mindenekelőtt a háborúellenessége. Az egyik legemlékezetesebb ilyen dala a Samo da rata ne bude (Csak háború ne legyen), amely több évvel a délszláv háború kitörése előtt, 1987-ben született. A refrént gyerekkórus kíséri, a kórusban az újvidéki árvaház pártfogoltjai és a Đorde Natošević Általános Iskola diákjai énekelnek.

Pijani momci prolaze duž naše tihe ulice / Részeg fiúk ballagnak a mi csendes utcánkban

Oni u vojsku polaze, prate ih tužne curice / Katonának mennek, szomorú lánykák vonulnak utánuk

Brinu ih slutnje sulude / Baljós sejtelmek gyötrik őket

Da rata ne bude / Csak háború ne legyen

(…)

Znaš šta, neka mora sve potope / Inkább öntsenek el mindent a tengerek

Nek se glečeri rasture, / Robbanjanak szét a gleccserek

Večni snegovi otope / Olvadjanak el az örökkévaló hórétegek

Pa šta, neka kiše ne prestaju / Na és? Essen az eső szüntelen

Neka gromovi polude / Dörögjön az ég őrülten

Samo rata da ne bude  / Csak háború ne legyen

(…)

Samo da rata ne bude / Csak háború ne legyen

Ludila među ljudima / Tébolyban szenvedő emberek

Veliki nude zablude / A hatalmasok gyarlóságokat hirdetnek

Plaše nas raznim čudima /Megtévesztenek, rémítenek

I svakoj bajci naude / Minden mesét leölnek

Nek rata ne bude / Csak háború ne legyen

(Samo da rata ne bude, 1987.)

 A dalt 2018-ban mesteri módon újította fel egy 550 montenegrói kisgyerekből álló kórussal a montenegrói származású, Szarajevóban élő karmester, Mehmed Bajraktarević, szülővárosában, Pljevljában. A produkciót 8 perces ováció követte, állva tapsolt mindenki. Sajátságos hommage Balašević előtt:

„Csak háború ne legyen” – a délszláv háború azonban mégis kitört, a 90-es években Balašević a mikrokörnyezetbe való visszavonulásról énekelt, a családi fészekről, mint az utolsó menedékről az erkölcsi züllöttség és a teljes társadalmi összeomlás közepette. (A vajdasági magyarok jól ismerik a Namćor c. dalában megjelenő „dizelások” (dizelaši) szó jelentését: egy sajátságos, az 1990-es évekre jellemző szubkultúráról van szó, azokra az agresszív imidzsű fiatalokra használták, akik sportosan öltözködtek, drága ruhában jártak (pl. Diesel márkanevű ruházati cikkekben), értékes mobiltelefonjuk s esetleg drága autójuk is volt, melyeket gyakran bűncselekmények elkövetéséhez is használtak.)

Ne volem / Nem szeretem

Džipađije, dizel, butikaše / A dzsippeseket, a „dizelásokat”, a plázacicákat

Restoteke, tamburaše / Az ócska diszkókat, a tamburásokat

Svaku pesmu bar za strofu skrate / Minden dalból lenyesnek legalább egy strófát 

Mater im / Az anyjuk mindenit

(…)

Ne volem / Nem szeretem

Izbore, televizor, plakate / A választásokat, a tévét, a plakátokat

Dosta, ako Boga znate / Elég legyen, az egek szerelmére

Ludnica je kanda otključana / Szélesre tárták a bolondokháza kapuját

Širom ostala, prover'te molim vas / Úgy is hagyták, nézzék már meg, kérem

 

Al' tebe volem, to je fakat / De téged szeretlek, itt nincs mese

Ti si mi ljubav jedina / Te vagy az én egyetlen szerelmem

Prodaću onu našu kućerdu na lakat / Eladom azt a nagy sarokházat

Pa nek' je stoput dedina / Ha százszor is a nagyapámé

Da kupim adicu od peska / Veszek belőle egy kis folyami szigetet

Na njoj šumarak nakrivljen / Rajta egy görbe kis erdőcskével

Da tebe di nas niko ne zna / S téged, oda, hol senki sem ismer

Sakrijem / Elrejtlek

(...)

Ne volem / Nem szeretem

Zatucane, gratis, kravataše / A korlátoltságot, a grátiszt, a nyakkendőket

Hipohondre što se plaše / A hipochondereket, akik attól félnek

Da dobiju rak od razmišljanja / Hogy rákot kapnak a gondolkodástól

(...)

I ne samo da ih ne volem / És nem pusztán nem szeretem őket

Nego malo ih se i gadim / Hanem kissé undorom is van tőlük

 

Al' tebe volem, to je fakat / De téged szeretlek, itt nincs mese

Ti si mi ljubav jedina / Te vagy az én egyetlen szerelmem

Prodaću onu našu kućerdu na lakat / Eladom azt a nagy sarokházat

Pa nek' je stoput dedina / Ha százszor is a nagyapámé

Da kupim čamac na dva vesla / Veszek belőle egy kétevezős csónakot

I onaj šešir rogozan / Meg egy jó szalmakalapot

Pa tebe, di nas niko ne zna / S téged, oda, hol senki sem ismer

Odvozam / Elviszlek

(Namćor, 1996.)

A koncertjein mindig szerény és közvetlen volt, egyszerű ruhában állt ki egy szál gitárral (Bob Dylan!) és majdnem annyit, esetenként még többet is beszélt a dalok között és közben, mint amennyit énekelt. Dalai (és a beszédei) mosolygósak, szelídek voltak, de a sztorizgatás mögött tetten érhető volt az agitációs szándék. (Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagykövete is volt.) Nyíltan szembe szállt a Milošević-rezsimmel, és nyílt propagandát folytatott a katonai sorozás ellen. Mint ahogyan egy sokszor idézett kommentelő írta az egyik közösségi oldalon: emiatt “gyűlölték a csetnikek és az usztasák, de szerették a szerbek és a horvátok”.

A 2000-es keltezésű Devedesete (Kilencvenes évek) c. lemezén még örült a rendszerváltásnak:

Mi smo bar imali stare gitare… / Nekünk legalább volt régi gitárunk...

poneki bedž na reverima… / egynéhány jelvény a hajtókánkon...

Glupo bi zvučalo >Je-Je!< / Hülyén hangozna a >Je-Je!<

uz sve ove dileje s revolverima / a sok revolveres idóta között.

Al zastavu šezdesetih / De a hatvanas évek zászlaját

vezle su gramofonske igle / gramofontűk tartották

I put od žute cigle / és a sárgaköves út

prostro se pred nas / előttünk volt s várt ránk.

(…)

Mi smo bar imali putovanja… / Nekünk legalább voltak utazásaink...

Perone, suze, cmakanja… / Peronjaink, könnyeink, puszilkodásaink...

Crveni pasoš bez mane / Tökéletes piros útlevelünk

što prolazi grane bez puno njakanja / ami gond nélkül átrepít a határokon.

Dnevnici osamdesetih / A nyolcvanas évek naplóit

švrljani su na jarke razglednice / tarka képeslapok hátuljára irkáltuk.

Svet je lice šminkao zbog nas / A világ miattunk sminkelte az arcát

(…)

Onda su došle devedesete, / És akkor jöttek a kilencvenes évek,

tužne i nesretne… fobične… / szomorú és boldogtalan... rettegéssel teli évek.

U udžbenike i u čitanke / A tankönyvekbe és az olvasókönyvekbe

ušle su bitange… obične… / csalók kerültek be... közönséges gazemberek...

Kasno je da se paniči… / Késő bánat

Dali smo šansu da se ludilo ozvaniči… / esélyt adtunk az őrületnek, mely valóra vált.

A sad smo prosto zgranuti? / Most mivégre a döbbenet?

(…)

Ma, jebite se, Devedesete, / Baszódjatok meg, kilencvenes évek

vas mogu jedino psovati / csak szitkozódni tudok már

Za vama niko nece žaliti / utánatok senki sem fog búsulni

niti vam stihove kovati / és verset sem írunk többé rólatok

Jednu ste mladost sludele, / egy egész nemzedéket kikészítettetek

budite sretne ako vam i strofu udele / örüljetek, ha csak egyetlen strófát kaptok

Pred crkvom pravih vrednosti / a valódi értékek templomában.

 

Ma, jebite se, Devedesete, / Baszódjatok meg, kilencvenes évek,

i vaša priča je gotova / a ti történeteteknek is vége

I dabogda se nikad ne sete / adja isten, hogy senki ne emlékezzen

svih ovih protuva i skotova / ezekre a szélhámosokra és barmokra

Kad zakon metlom zamane… / ha a törvény lesújt rá...

ili ih pusti da se međusobno tamane… / Vagy hagyd hogy kölcsönösen kiirtsák egymást...

Što ima svojih prednosti. / Aminek megvan a maga előnye.

(Devedesete, 2000.)

A Živeti slobodno (Szabadon élni) a rezsimellenes Ellenállás (Otpor) mozgalom és a 2000. évi választások utáni tüntetések himnuszává nőtte ki magát Szerbiában. Az egyre nagyobbra duzzadó tüntetéssorozat október 5-én végződött Slobodan Milošević lemondásával.

Dokle, bre, da nas voza / Hát meddig ámítson bennünket

zli čarobnjak iz Oza? / Óz, a gonosz varázsló?

Dokle taj glupi džoker: / Meddig marad a buta pojáca:

Ćuti, dobro je. / hallgass, jól van.

Ma, čitav plen da skupe, / Ha az egész zsákmányukat összegyűjtik

pa ne mogu da vas kupe / akkor sem tudnak megvásárolni titeket

Da vam mladost / akkor sem tudják az ifjúságotokat

kao sitan kusur odbroje... / aprópénzre váltani…

 

Živeti slobodno... / Szabadon élni…

svetom se oriti... / szárnyalni a világ felett…

Okićen perom sokola, / A sas tolla ékesít

za urok protiv okova / talizmán, a bilincs ellen

Živeti slobodno... / Szabadon élni…

pesmom pokoriti... / dallal győzni…

Tvoj steg na svakom gradu je / Ott lobog a zászlód minden városban

gde ti se neko raduje. / ahol valaki örül neked.

(Živeti slobodno, 2000.)

Ám utóbb csalódottan nyilatkozott a „változásról”. Az N1 hírtelevíziónak adott, már említett 2018-as interjúban így vallott erről: „Arra számítottam, hogy az új nemzedék megoldja a problémákat, új arcokra, közgazdászokra, szakértőkre számítottam, de csak annyi történt, hogy egy kicsit megkeveredtek a kártyák és továbbra is itt van mindenki a régiek közül.” Erről szólt az utolsó dalainak egyike, a Dno dna (Legalja), 2017-ben. Feltűnő a korábbi dalaira olyannyira jellemző életigenlés és derű hiánya. És feltűnő az is, hogy ez a dal egyáltalán nem pereg a rezsimhű állami rádióadókon.

Napiši, brate nešto i o Ovima / Írj, barátom, valamit Ezekről is

Znao si foru da se stih očeliči / te ismered a trükköt, amitől ütős lesz a verssor

Napiši nešto, makar sitnim slovima / írj valamit, ha kisbetűkkel is

Ne budi jaje, to na tebe ne liči; / ne legyél lanyha, hozd a formád;

Provali rimu za notornu laž, / Üss oda egy rímet, milyen a notórius hazudozás

za dubok uzdah posustalog sna / a mélyről felszakadt sóhaj egy fásult álom után

Rimu za tminu i tišinu na dnu dna. / a sötétség és a csend a mélység legalján.

Opleti, brale, i ne udaraj lament / Sződd a versed, barátom, ne lamentálj

Na taj smo fazon majmune i prizvali / hisz ezzel vonzottuk be ezeket a majmokat is

Smrada sa farme pustimo u parlament / büdös parasztot dugunk a parlamentbe

Onda se krstimo kad nešto izvali; / aztán szörnyülködünk, ha leégeti magát;

Otkad je sveta i veka i nas, / Amióta világ a világ

najveće protuve prigrabe vlast / hatalmon a legnagyobb idióták

Rasturi svatove pijani svat, / a részeg nászvendég szétbarmolja a nászt

bratija proglasi grabež za Krstaški rat. / barátom, keresztes háború van, kezdd meg a rablást.

Dno dna! / Legalja!

Al' sve je to već viđeno. / De már láttuk mindezt.

Dno dna! / Legalja!

Svi trpimo postiđeno. Dno dna! / Tűrünk, megszégyenülten. Legalja!

No, i spore sveće dogore i film se prekida. / De a lassan égő gyertyák is végig égnek, és szakad a film.

Dno dna! / Legalja!

Skupštinski 'leb bez motike; / Képviselőházi ingyenkenyér;

Dno dna! / Legalja!

(...)

(Dno dna, 2017.)

Balašević politikai költészete az 1970-es évek végén kezdődött, a titói korszak testvériség-egysége iránti rajongástól ívelt az 1990-es éveket megelőző háborúellenességig, majd a 2000. év eufóriáját követően az utóbbi 20 év leforgása alatt fokozatosan egyre keserűbb csalódottságba torkollt. Ha nem is ért célba politikai üzenete akkor, amikor erre a legnagyobb szükség volt, Balašević dalait minden réteg és minden nemzedék ismerte és ismeri, emléke pedig a kollektív identitás szerves részévé vált a balkáni régióban.