1. Az ihlető forrás

Dante Alighieri költészetének megértéséhez nagyon fontos ezt a kérdést tisztázni. Lényeges kiemelni azt, hogy a hatalmas kutatási anyagban nagyon értékes megközelítések, hasznos adatok vannak. Akadnak olyanok is, amelyek az Isteni színjáték és az olasz néprajz kapcsolatát vizsgálják, de olyanok is vannak, amelyeknek a középpontjában más kérdés szerepel, de a részek tárgyalásakor a népi gyökerekre is hivatkoznak a szerzők.

Vizsgálódásunkat parttalanná tenné az a megközelítés, amelyben Dante minden ősi forrására rá akarnánk világítani. Réges-régi szimbólumok, bibliai vonatkozások ugyanúgy sorakozhatnának, mint Ovidius Átváltozások című művének szereplői. Az eposz elején az út, az erdő, az eltévelyedés, a három vadállat olyan ősi elem, amely nagyon fontos a néprajz számára is, de jelen van az emberiség egész gondolkodásában.

Dante A köznyelvi ékesszólásról című alkotásában tüzetesen megvizsgálta az egyes nyelvjárásokat. A különböző hangok társulása, aránya, előfordulása alapján ítélte meg a zenei hatást. Célja az volt, hogy a legmegfelőbb nyelvi elemeket találja meg tervezett nagy műve számára.  

A munkadalok, a kultikus énekek a lét folytonosságát szolgálták. Mágikus emlékeket idéz fel az az ismétlés, amellyel Vergilius válaszol Cháron és Minos fenyegetőzésére. Dél-olasz területeken a görög és a latin néprajz is keveredhetett, nem beszélve arról, hogy ott a görög mitológia több eleme is jelen van a népi hagyományban. Dante korában ez még inkább meghatározhatta az akkor élők gondolkodását. 

Az olasz nyelv a latin nyelvjárásokból alakult ki. Az olasz néprajz is a hajdani latin néprajzból származik. Átjárhatóság folyamatosan volt. Ám a különbség, eltérés is megvan – még napjainkban is. A déli elzárt területek falvai rengeteg pogány elemet őriznek.

Dante az azonosulás, átélés rendkívüli mestere volt. Indulata, szenvedélye lehet saját adottsága, de ihletet nyerhetett az olasz népdalokból is. Tudatos költőként írja le látomása sok részletét, de olykor az olasz népdalok féktelen szenvedélye is áthatja.

Miközben túlvilági látomást ír le, az olasz siratók féktelen indulatát is megidézi. Egy sokak által most is jól ismert olasz népdal első strófáját idézem: „Befestettél feketére. / Meghaltál, jutok zord végre. / Arcomra hull hajam tépve; / hullok, testem a tested érje! / Befestettél feketére.” Az énekben az asszony búcsúzik el így az urától. A hajtépésnek valóságos hagyománya volt, erre a jelenségre figyelt fel Kodály Zoltán is. A magyar népzene című könyvében olvashatjuk a következőket: „Néhol, különösen déli népeknél a siratás a fájdalom oly heves kitörésével jár, hogy nem sokkal különbözhetik az ősember féktelen gyászától.” Nagy zeneszerzőnk Giulio Farának L’anima musicale d’Italia című 1920-ban megjelent művére hivatkozik, és megjegyzi, hogy különösen ilyen a korzikai „vendettára” lázító sirató.

Nem véletlen, hogy egy régi történet szerint Danténak az alakja, megjelenése a pokoljárás emlékét idézte fel azokban az asszonyokban, akik megpillantották őt. Szerintük az úti élmény nyomot hagyott a költő testén is.

2. A mozgás, a tánc

A beszédet, éneket, szavalatot kísérő mozdulatok különböző népek esetében erősen eltérnek. A barlangrajzok táncos alakjai több tízezer év emlékét, szimbólumait idézik fel. Oly időből szólnak hozzánk, amelyből érthető, megfejthető írásjelek nem maradtak fenn a számunkra. A kéztartás, a test egész rendje árulkodik arról, hogy a néptánc bizonyos elemei hallatlan nagy messzeségbe vezetnek vissza. Ezért nagyon fontos témánk szempontjából az a jelenség, hogy Dante születése előtt négy évvel, 1261-ben tiltották meg a katolikus templomokban a táncot. A test mozdulatai evilági szerepet is kaphattak, de a tánc által az egész test is kifejezhette a misztikus felemelkedést.

Ezért van oly nagy szerepe a táncnak a Paradicsom huszonnegyedik énekében. Dante a hitről vall Szent Péter előtt. Mindent elmond, amit lényegesnek tart, és megtanulhatott a hitről, de az apostolfejedelemnek ez nem elég. Ő arra kíváncsi, ami a szerzett tudáson túl van. Vallomásának terhét, súlyát érzi Dante. A táncos csoportok szépsége érezteti a költővel tehetetlenségét. A teljesség visszaadása szavakkal itt már lehetetlen, de a tánc ábrázolása, bemutatása pótolja a hiányt. Arnaldo Fortini Dante e la danza című tanulmányában kiemeli a hármas szám szerepét a táncosok rendjében.

Ebben a tanulmányban olvashatunk arról a táncos jelenetről, amely Dante és Odüsszeusz találkozását kíséri. A bűn és bűnhődés szigorát Dante enyhíti azzal, hogy először csak kis lángokat jelenít meg. Később derül ki, hogy azokban a csalók rejtőznek. A tudás nagyszerű fény. Mindenféleképpen az, de erkölcs nélkül rosszra lehet felhasználni. Ember voltunknak viszont erény által lesz igazi ékessége:

Vegyétek észbe, mi bennetek a lényeg,
nem éltek-e éppúgy, miként az állat,
ha nincs tudás, és nincsenek erények.

(Pokol, XXVI., 118-120., A szerző fordítása)

Dante kora után több mint fél évezred múlt el, mikorra kialakult a népművészet tudománya. Itt azért kell ezt a tényt kiemelni, mert könnyen eltéved az ember, ha a mai látásból indul ki. Ám az új és új rendszerező összegezésre vállalkozó tudományágak épp a múlt pilléreire építik jelenkori kutatásukat. Innen képtelenség mindent a távoli időbe vetíteni, de ugyanúgy tévedés azt hinni, hogy ami most kikristályosodott formában áll előttünk, annak nyúlnak vissza régre a gyökerei. Koltay-Kastner Jenő épp a fenti jelenetet tartotta alkalmasnak arra, hogy Dante és a néprajz kapcsolatát vizsgáljuk. Itt egy rituális tűztánc mozzanatai sejlenek fel.

A nappalok és éjjelek a népi képzeletet is megragadták. Paolo Toschi állította össze – gondozta „A néprajz, hagyományok, élet és népművészet” (Il folclore, tradizioni, vita e arte popolare) című könyvet. A hajnali ima idejét az óra jelezte. A szerzetesek közösen fohászkodtak. Ez volt a „mattinata”. Ugyanez a szó jelölte hajdan a szerelmi vallomás idejét. A szerelmes ifjú zeneszó kíséretével vonult szíve hölgyéhez. Ebből az ősi szokásból lett idővel a „serenata” (esti zene). Toschi a szép és tiszta párhuzamban nem csak azt látta meg, hogy a szerelemben is megvan az imához méltó lelki szépség, erő, hanem felismerésével azt is megmutatta, hogy Dantéban legelvontabb látomása közben is jelen van a földi világ:

Mint óra hívja az alvók figyelmét,
hogy az Isten jegyese napra keljen,
szerelemesének vallja meg szerelemét,

egyik kerék másiknak megfeleljen,
oly édes hangon csendül döndölése;
e csapatot szerelemmel betelten

így láttam: körtánc, lelkek röpülése,
a hang a mozgás olvadt szép özönbe,
hogy édessége nem jut ily egészre,

csak ahol lelünk az örök örömre.

(Paradicsom, X., 139-148., A szerző fordítása)   

3. A keserves sors és a fény

Nincs sanyarúbb az alamizsnakenyérnél. Ez a magyar közmondás Dante sorsát juttatja az ember eszébe. Nem nehéz arra gondolnom, hogy vannak, akik felidézik magukban Cacciaguida végzetes szavait:

Majd megtudod, mily sós kenyér a másé;
s föl- és lemenni, mily kínos az ösvény,
keserves lépcső az idegen házé!

(Paradicsom, XVII., 58-60., Babits Mihály fordítása)

A száműzetés keservét a sós, idegen kenyér fejezi ki. Giovanni Bronzini ennek a dantei fordulatnak a változatait gyűjtötte össze. Popolarità dei proverbi de la ’Divina Commedia című tanulmányában több olyan dantei szállóigét mutat be, amelyek idők folyamán folklorizálódtak. Az eredeti alak szavait pontosan nem őrizték meg, azok közmondássá váltak. A költő sorai közül a sós kenyér és a száműzött sorsát kifejező szavak vésődtek a legmélyebben az olasz nép emlékezetébe. Cacciaguida a következőre kéri kései leszármazottját:

Ne hódolj a hazugság szellemének:
akinek viszket, az csak hadd vakarja!
és minden látást mondjon el az ének!

(Paradicsom, XVII., 127-129., Babits Mihály fordítása)

A másik idézett terzina utolsó sora „e lascia pur grattar dov’è la rogna” ( ami a magyar fordításban középen helyezkedik el: akinek viszket, az csak hadd vakarja!) olasz közmondásban is szerepel. Lehet, hogy ezt a költő vette át népétől. Itt a kölcsönösség lehetőségét akarom kiemelni, ugyanis az átjárhatóság lehetősége fennáll.

A napnak arany színe van. Az arany nem rozsdásodik. Ősi felfogás szerint az örök  szimbóluma. A fehér, a piros és a fekete szín az olasz, a magyar és a török néprajzban egyformán, azonos módon az élet három nagy átmenetére utal: a fehér a gyermeki ártatlanságra, a piros a szerelemre, a nászt követő termékenységre, a fekete a halálra. Dante korában még a városiak is viselték a fehér gyászruhát. A halálnak kettős színe van. A fekete szín a test halál utáni szörnyű állapotát fejezi ki. A gyász fehér színe a lélek megtisztulására utal, az újjászületésnek, a feltámadásnak a reményét fejezi ki.

A Paradicsom komoly teológiai, filozófiai ismereteket igényel, de mennyire emberi, hogy ott, ahol az első üdvözültek megjelennek, máris a „gyöngy-fehér” tűnik elénk, mégpedig úgy, hogy a korabeli divat is jelen van. Ebben az időben a hölgyek szerettek fehér gyöngyöt viselni. Ebből az következett, hogy igyekeztek fehérebbeknek látszani, mint a férfiak. A fehér színnek ez a kultusza az olasz néprajzban is jelen van. A legismertebb olasz népmesék egyike A csúnya szaracénlány. Ez az átváltozás művészi bemutatásának ritka gyöngyszeme. Az átmenet három színének ritka szerepe van benne. Roberto Leydi népdalgyűjteményében olyan esküvői éneket mutat be, amely eredetileg munkadal volt. Ezt idézi a reggeli izgalom. A népdalban szereplő lány azért mossa oly nagy buzgalommal az arcát, mert a rizsföldön nagyon leégett, citromszínű lett az arca, és a szappanozástól várja, hogy visszanyerje fehér színét. A népdal hat versszakából az elsőt idézem:              

Készen állnak már a kocsik
Cortelazzo, Venezia (Veneto)

Felkelek ma kilenc órakor.
Mint a citrom, olyan az arcom:
szappanozom, és víz alá tartom,
hogy leplezzem a szomorú kínt.

(A szerző fordítása)

A fehér szín kultusza, a nőiességre is utal, a hold sápadt, fakó színére.

A nagy mű rendkívül szép szerelmi jelenete, Francesca és Paolo története, tragédiája, bűnhődése sok szempontból lírai, és ebben szerepe van annak, hogy a túlvilági találkozást földi emlékek, képek, hasonlatok teszik rokonszenvessé. Az emberhez nagyon közel álló, kedves madarak jelennek meg előttünk.

Petőfi, Arany és Tompa madárképeiről Herman Ottó bizonyította, hogy azok a magyar néprajz rendjébe illenek bele. Népünk számára az ember közelében élő, a mindennapokban szinte társként velünk együtt lélegző madarak a rokonszenvesek. A rejtőzködők nem. A búbosbanka fél az embertől, elbújik előle, ha teheti, ezért megvetik, és büdösbankaként emlegetik. Az olasz szemlélet számára is hasonló az említett rokonszenv vagy elutasítás. Nem véletlen, hogy a XVI. század előtti időből kódexben maradt meg A kellemetlenkedő kicsi fecske című népdal.

„Csillagfényben harmatcsepp rebben” – hirdeti az egyik olasz közmondás. Dante remekében az olasz nép lelke ragyog fel, és abban jelen van a nagy mű visszfénye.