Ha az ember Korfura vetődik, a nevezetes Durrell családdal óhatatlanul megismerkedik. Vagy legalábbis olvas róluk ezt-azt. A család legismertebb tagját, Gerald Durrellt nyilván senkinek sem kell bemutatni. Gerald bátyja, Lawrence Durrell kevésbé volt híres, bár a „maga idejében” ismert írónak számított Európában. Aztán – az öccsével ellentétben – őt mintha elfelejtették volna. Fő művét, az Alexandriai négyest régóta kerülgettem. Antikváriumokban láttam olykor, de soha nem vettem meg. Aztán – közvetlenül azután, hogy hazakeveredtünk Korfuról – egy ingyen elvihető könyvhalomban bukkantam rá. Ezt égi jelnek vettem, vagy legalábbis valami olyasminek, amit a jungi pszichológia szinkronicitásnak nevez.

A korfui atmoszféra ismeretében ez a könyv is egész más árnyalatokat kap, noha Korfu közvetlenül nem jelenik meg benne, csak utalásokban. Mintha a Justine című első kötet elbeszélője ott írná meg a visszaemlékezéseit. Mert azért hozzá kell tennem, hogy a tetralógiának csak ezt az első részét olvastam. A négy kötet legsikerültebb darabjaként szokták emlegetni. Ezt egyelőre nem áll módomban eldönteni. Talán majd egyszer, ha a végére jutok.

A sziget egyik legismertebb attrakciójaként ismert Achilleion kertjében jutott eszembe Lawrence Durrell könyve, nem is tudom, miért. Az Achilleion eredetileg Erzsébet királyné egyik nyári rezidenciája volt. Ez a tragikus sorsú nő egyfajta búvóhelyként építtette, ahová elrejtőzhetett a csillapíthatatlan melankóliájával. Amire meg is volt minden oka. Amikor ott jártam, a parkot felhők borították, nemrég állt el az eső. A mélyből felhallatszott a Jón-tenger hullámverése, egyébként mély csend, csak a fenyőkről, a pálmákról és a citromfákról csöpögött a víz. Egyedül voltam a parkban, lemaradtam a családtól. A ködöt átjáró távoli hullámverést hallgatva mintha ennek a most már örökre itt lebegő bánatnak a közvetlen közelébe kerültem volna. Chagrin, ahogy a franciák mondják. Bánat. A szó a Justine című regényben is többször felbukkan.

A Justine szerelmi történet, bár ezzel igazán semmit nem mondtam. Mert ugyanígy egy város története is, amit nem lehet elválasztani a szereplők lelkétől. Alexandria ebben a regényben ugyanúgy élőlény, mint a férfiak és nők. Valamiféle rejtélyes organizmus, amely átjárja a benne élők tudatát, körülöttük van, bennük van, mindenhol ott van. Az elbeszélő már mindenen túlról visszanéz, és egy – valószínűleg korfui – tengerparti házban megírja az emlékeit. Egy szerelmi négyszög történetét. De ez sem egészen igaz. Mert Lawrence Durrell regénye annyiféle réteget rejt, hogy bajosan lehetne közülük egyet is kiemelni. Vagy talán a szerelem maga rejt ennyiféle réteget. Durrellnek sokszor felrótták, hogy mindent „áterotizál”, hogy mindent a szexus és a szerelmi vágy szűrőjén át szemlél. Hasonlóan D. H. Lawrence-hez vagy Henry Millerhez (aki bizonyos értelemben a mestere volt). Lehetséges, hogy jogosak ezek az észrevételek, de az is ugyanúgy lehetséges, hogy nem. Mert hát felesleges lenne tagadni, hogy az, amit szerelemnek nevezünk, alapvetően meghatározza az életünket. Persze kérdés, mi is a szerelem. Lehet-e a szerelemnek ilyen sokféle rétege, átjárhatja-e az életünk, a lényünk teljességét. Átjárhatja-e egy város életét. A Justine univerzumában mindent az érzéki kapcsolatrendszerek hatnak át, a történelmet éppúgy, mint a tengert vagy a különféle szellemi és metafizikai törekvéseket. Mindenki a maga életének hálójában vergődik, ahonnan nincs kiút, legfeljebb a halál, de az sem biztos. Mert a halál is csak inkább áthelyezi ezt a vergődést egy távolibb, absztrakt szintre, ahol már végképp átláthatatlan az egész. Justine varázslatos és tragikus alakja fekete lyukként szippant be mindent, ami az útjába kerül. De ennek a fekete lyuknak a mélyén valóban a semmi van, ezernyi élet fragmentumának súlytalan és áttetsző üledéke. Valami, amiből nem következik semmi, pontosabban csak a semmi következik. Egy démonoktól űzött nő, aki az úgynevezett műveltséget, egy civilizáció legnemesebb tradícióit is csak reménytelen menekülésének eszközeiként használja. De mivel azok nem arra valók, ámokfutásának kimenetele nem is lehet kérdéses.

Hogy egy regénynek mennyire nem a cselekménye lényeges, arra Lawrence Durrell könyve tökéletes példa. Mintha az idő valójában egy gömb lenne, amelynek a belsejében szűnni nem akaró villódzást és mozgást látni. A gömb felületén hol egy Kavafisz-vers jelenik meg, hol egy sikátor sötétsége, hol egy esős délután fényei, hol egy tengerparti kunyhó képe. Vagy bármi, ami pillanatokra felbukkan, majd feloldódik az állandó kavargásban, amelynek nincs vége, és nem tart sehová.

„Hiszen minden attól függ, hogyan értelmezzük a bennünket körülvevő csendet” – így szól a regény utolsó mondata. A Justine mélyén nagy csend van, de ehhez a csendhez életek sokaságának végtelen lármáján keresztül vezet út. Minden nyílt, és minden sodródik, senki sem tudja, hová tart. Nincs megoldás, hisz a probléma lényege sem merült fel, csak a kétségbeesés visszatérő érzete a lélek kavargásának holttereiben. Ez a könyv sokat tud erről. Az más kérdés, hogy mire megy vele, vagy hogy mi mire megyünk ezzel. De ez talán nem is kérdés. Nem kell feltenni azt a kérdést, hogy van-e értelme. Ahogy a Jón-tenger hullámverésének sincs értelme. Mióta hazajöttünk, sokszor eszembe jut, hogy ebben a pillanatban is csapkodja a sziklákat Pentati alatt, az olajfaligetek tövében.

A Justine a természeti tünemények elementáris céltalanságának jegyeit viseli, ettől felejthetetlen és megrendítő.