Volt réges-rég egy útvonalunk a Börzsönyben, amit egy barátommal úgy neveztünk: a goldmundi út. Ez az út Nagymarosról indult, és Törökmező érintésével Kóspallagig tartott. Hogy miért hívtuk így, arra viszonylag egyszerű a válasz. Azért, mert mindketten olvastuk Hermann Hesse Narziss és Goldmund című regényét, és a könyv elementáris hatással volt ránk. A húszas éveim elején olvastam, a barátom harminc felé járt. Akkor már évek óta rendszeresen jártuk a Börzsönyt, eltűntünk szem elől, amikor csak lehetett. Mert tényleg ez volt a lényeg, eltűnni szem elől, hogy lehetőleg senki se tudja, merre járunk épp. Semmi előre eltervezett nem volt ebben, egyszerűen csak annyi, hogy úgy éreztük, „valaki hí” (ahogy Weöres Sándor egyik versének címében áll). Ez a hívás volt valóságos, minden más csak duma és mellébeszélés, felesleges körök, hiábavalóság. Hogy ki az, aki „hí”, nem tudtuk, de nem is foglalkoztunk vele különösebben. Persze ez sem igaz így teljesen, mert folyton csak erről beszéltünk útközben. Erről, hogy mi ez a hívás, hogy mit akar tőlünk, akar-e egyáltalán bármit. Ez a hívás ott volt mindenhol, benne volt mindenben. Az erdőkből szólt, a patakokból, a völgyekből és a hegycsúcsokból, a táj minden egyes pontjából egyszerre áradt felénk. Legalábbis így éreztük. Mert talán közelebb áll az igazsághoz, hogy magunkban hallottuk, belül, a lelkünkben, ha le lehet írni még ezt a szót, hogy lélek.

Lassan nevetségessé válik minden, amiért más korokban nem kevesen szó nélkül odaadták az életüket. Hangos vagy halk körberöhögés a jutalma minden olyan szándéknak, „hevületnek”, amely az élet enyészpontján túlra kívánkozik. Most is, ahogy írom ezt, hallom a megáradt patak hangját a völgyből. Ebben a hangban is ott a hívás, ugyanúgy hallom, ahogy huszonöt évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy közben családapa lettem, megőszültem, a hajam megritkult és a fogaimban szaporodik az idegen anyag. Fennkölt, szentimentális mondatok, de egyáltalán nem függetlenek Hesse regényétől, ahogy akkori önmagunktól sem.

Vannak könyvek, amelyek nagyon mélyen eltalálják az olvasót. Elég sok jó könyvet olvastam életemben, de olyat, ami igazán mélyen és fájdalmasan eltalált volna, viszonylag keveset. A Narziss és Goldmund ezen kevés könyvek egyike. Szándékosan nem vettem kézbe újra azóta (akkoriban legalább háromszor olvastam), nem akartam, hogy bármi is felülírja azokat a régi élményeket. Mert az ember olyan, hogy azt gondolja, azóta többet tud, hogy az eltelt negyedszázad során megtapasztalt valamit, ami majd választ ad az akkori kérdéseire. Hát nem ad. Mert tapasztalatból ugyan akadt bőven, csak hát ezek a tapasztalatok semmivel sem vittek közelebb az úgynevezett nagy felismerésekhez. A kezdetek ártatlanságához, tisztaságához és határtalan lendületéhez képest minden későbbi tapasztalat, rutin és tudás érdektelen, csak arra jó, hogy az ember sorozatosan megtévessze magát. Csapongó írás ez, nézze el nekem az olvasó, de egyrészt semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bármiféle okosságot írjak e regény kapcsán, másrészt írás közben száraz fehér pezsgőt iszom, ami különben nem szokásom. Kreinbacher exta dry, méthode traditionelle – olvasom a címkén. Somlói szőlőből készült száraz pezsgő, igazán remek ital.

Méthode traditionelle, maradhatunk is ennél. Hagyományos módszer. Hermann Hesse bizonyos tekintetben hasonlít Hamvas Bélához. Mindkettejüknek stabil rajongótábora van Magyarországon, bár úgy tűnik, mintha e rajongás tetőpontján túl lennénk már. Hesse is, Hamvas is „ezoterikus” szerzők, ami azt jelenti, hogy műveik tárgya minden esetben túl van az irodalmon, mindketten olyan területre merészkednek, amely gyanússá teheti őket sokak szemében. Hamvasnak szinte minden művét olvastam korábban, ahogy Hessének is szinte minden magyarul megjelent könyvét. Egyiküket sem olvasom már régóta. A tavaszi karantén idején újrakezdtem az Üveggyöngyjátékot, de kétszáz oldal után abbahagytam. Hamvas Karneválját is csak részleteiben tudom újraolvasni, igaz, azok a részletek zseniálisak. Csak azért ezt a két könyvet említem, mert talán ezek az opus magnumok mindkettőjük esetében. Az olvasásnak azt a lázas örömét, a csodálkozásnak azt a szerelemhez hasonló izgalmát már nem kelti fel bennem egyik sem. Viszont emlékszem arra, amikor Hamvas a Karnevállal, Hesse pedig a Narziss és Goldmunddal keltette fel. A középkori történetek nálam eleve jó eséllyel indulnak. Sokszor éreztem már, hogy a lelki alkatomban, a lelkem szerkezetében van valami középkori, akármit is jelentsen ez. Egy középkori templomban ugyanúgy otthon tudom érezni magam, ahogy egy bükkös szálerdőben. Sehol másutt ezen az árnyékvilágon. Hildegard von Bingen művei semmiben sem különböznek számomra a csalogány nyáresti énekétől. A lélek középkori szerkezete azt is jelenti, hogy sokkal inkább a tudattalan képeinek bűvkörében élek, mint a rögvalóság ámokfutásában. Gyermekded állapot, nem vitatom, de nem én választottam. A Narziss és Goldmundban ezeknek a képeknek a fokozhatatlan jelenléte talált el, az, hogy a regény az első sorától az utolsóig olyan, mintha Hesse ezekből a tudattalanban lebegő képekből rendezett volna diavetítést. Nem szeretnék itt cselekményről, történetvezetésről vagy bármi efféléről írni, nem is lenne értelme, mert ennek a regénynek a titka mindenekelőtt az atmoszférájában rejtőzik. Hesse behúzott egy olyan világba, ahová mindig is vágyakoztam.

Az alapkérdés vagy alapkonfliktus, nevezetesen az, hogy a művész (Goldmund) vagy a szellemi, aszketikus ember (Narziss) útja vezet-e az „üdvözüléshez”, soha nem eldönthető. De nem is kell, hogy bárki eldöntse, úgysem lehet semmit eldönteni. Annak idején sokat beszéltünk arról a barátommal, hogy kettőnk közül vajon kicsoda Narziss, és kicsoda Goldmund. Ő hajlott arra, hogy én volnék Narziss, és ő lenne Goldmund. Ami nyilván nem volt így, bár mindkettőnk számára hízelgőnek tűnt, ahogy a fordítottja is az lett volna. Csak azt nem vettük észre, hogy egyikünk sem csinált még semmi olyasmit, ami a „művész” vagy a „szellemi ember” titulusára érdemessé tehetné. Bár persze akkoriban ezt nem így gondoltuk, mert a verseinkről mindketten úgy tartottuk, hogy itt bizony komoly darabok születtek. Holott gyenge utánzatoknál nem voltak többek. A regény világa viszont egy az egyben lefedte azt a világot, amelyben éltünk. A Börzsöny magaslatai, az Ipoly rétjei, a Duna zátonyai a szűnni nem akaró hívás univerzumában léteztek, a Narziss és Goldmund pedig olyannak tűnt, mintha ennek az univerzumnak a krónikája lett volna. A már emlegetett goldmundi út (hogy nem Narzissról lett elnevezve, az is beszédes), a maga ligeteivel, patak menti virágaival, öreg tölgyfáival, középkori romjaival (egy pálos kolostor kútja és egy Árpád-kori őrtorony is útba esett) a regény terébe helyeződött át, a táj nem különbözött a mondatoktól. Művészfélének gondoltuk magunkat, teltek a jegyzetfüzeteink, és fogalmunk sem volt arról, hogy mihez kezdjünk az életünkkel. Narziss vándorlásai, csavargásai, magányos vagy különféle nőkkel eltöltött éjszakái a csillagos ég alatt, ez volt az, amire mi is vágytunk. Hogy közben egyre mélyebbre csúsztunk a felnőttkorral sajnálatosan együtt járó élethazugságok és kényszerpályák spirálján, azt észrevettük ugyan, de igyekeztünk úgy tenni, mintha nem látnánk, amit látunk.

Az egészből ennyi év után némi túlzással – a sóvárgás maradt, a hívás nem múló emléke és jelenléte. De az megmaradt. Ahogy ezt írom, eszembe jutott, hogy van egy vers az Akutagava noteszéből című könyvemben, amely Hesse regényének csillagai alatt íródott. Idemásolom, mert most is úgy látom, hogy annál pontosabban úgysem tudnám megfogalmazni, miben is állt számomra a Narziss és Goldmund lényege.

Benne

Csak úgy képzeljük el, mondta a barátja, amikor
a patak folyását követő műút szélén sétáltak, csak úgy
képzeljük el, hogy itt sétálunk, hátizsák, esőkabát,
hálózsák és egyéb úti kellékek nélkül, nem lenne nálunk
egyáltalán semmi ezeken a ruhákon kívül, amelyek most
épp rajtunk vannak, itt sétálnánk bármiféle konkrét úti cél
vagy elképzelés nélkül, pusztán csak azért, mert itt sétálni
jó, az esték pedig előre nem látható helyszíneken érnének
bennünket, istálló, pajta, padlás, egy ismeretlen nő
ismeretlen illatú teste, vagy csak a csillagos éggel egyedül,
mindegy, mindegy lenne mindez, nem számítana, mint
a középkori hóráskönyvek illusztrációi, olyannak
képzelem, ahogy fölénk borulna, körbevenne minket
az a másféle idő, a virágok, a kövek, a fák, a házak,
az emberek a vándorló csillagképek keretében,
mint azokon a képeken, az egész lenne, és mi benne
lennénk, csak úgy sétálnánk vagy üldögélnénk
valahol, valahol benne, bármiféle konkrét úti cél vagy
elképzelés nélkül, benne, az egészben, ilyennek képzelem.