Idegen városokban legyalogolom a lábam. Magam sem értem, miért, de akármikor elvetődöm egy olyan városba, ahol még soha nem jártam, reggeltől estig gyalogolok, ha épp nincs más dolgom. Nemrég Brüsszelben jártam, és a programok közötti holtidőkben ismét csak a gyaloglás-szenvedélyemnek hódoltam. Ilyenkor nem megyek múzeumba, nem keresem fel az úgynevezett híres épületeket, legfeljebb ha az utamba kerülnek véletlenül. Járom az utcákat, azt sem tudom, hol vagyok, de valahogy mindig visszakeveredem a szállásomra. Az egyik ilyen brüsszeli, gyaloglós nap délutánján egy utca végében hatalmas, felállványozott épületet pillantottam meg. Megálltam, sokáig néztem. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Valahol láttam már ezt az épületet, fekete-fehérben láttam. Az emlékeimben is fekete-fehér képként élt. Nagy sokára, amikor már messze jártam onnan, eszembe jutott. W.G. Sebald Austerlitz című regényében láttam a képet. A brüsszeli Igazságügyi Palotáról készült fotót. Nem tudom, mikor készülhetett az a kép, de a tornya akkor is fel volt állványozva. Ormótlan, túlméretezett épület, az egykor Akasztófahegynek nevezett dombon áll.

Ezeken a végtelen sétákon az ember bizonyos értelemben kilép önmagából. A gyaloglás ritmusa a gondolkodás ritmusát átállítja a maga sajátos tempójára. Az egymásra csúszó képek egyre csak gyűlnek, de nem érzem azt, hogy bármiféle tanulságig elvezetnének. Valahogy úgy járkálok ezekben a városokban, mint Sebald – előre bocsátom: gyönyörű – regényének főhőse, Jacques Austerlitz. Azzal a különbséggel, hogy útközben nem készítek jegyzeteket különféle kávézókban és kocsmákban, nem gyűjtök adatokat és benyomásokat egy soha el nem készülő műhöz. Nincs tele a hátizsákom kéziratokkal és könyvekkel.

Sebald egyetlen „rendes” regénye a melankólia breviáriuma. Nem mintha a hosszabb elbeszélései vagy a prózaversei nem lennének úgyszintén azok. Kevés írót ismerek, aki ennyire a „szívemből beszél”, vagy nem is tudom, honnan. Olyan húrokat képes megpengetni bennem, hogy olykor magam is megrémülök. Ennyire nem lehetek közel hozzá. Holott ennyire közel vagyok. Csak ez a közelség sokszor inkább egy szakadékra emlékeztet. Sebald költői mélabúja az emlékezés és a pusztulás jegyében áll. A történelem permanens pusztítás, az egyes ember sorsa ebben a pusztítás-univerzumban nem lehet kétséges. Folyamatos menekülés, kétségbeesés, hosszú monológok egy kultúra füstölgő romjain. Időszerű, hogy finoman fogalmazzak. Abban az értelemben – szó szerinti értelemben – is időszerű, hogy az idő ebben a regényben úgyszólván főszerepet kap. Mindent átjár, olykor „visszahajlik”, máskor eltűnik, hogy a legváratlanabb pillanatokban ismét lesújtson. De ez az idő nem a kronométerek ideje, hanem a belső idő, ami egyszerre van és nincs. Minden folyamatosan múlik, miközben örökkévaló. Ez a feszültség adja Sebald írásainak mély melankóliáját. Hogy lehet az, hogy semmi sincs már, minden szertefoszlott és romba dőlt, miközben a belső időben most is létezik, múlhatatlanul? Ebbe bele lehet őrülni, és Sebaldnál bele is őrül mindenki. Vagy ha nem is őrül bele, legalábbis végez magával. Sebald az európai kultúra romjainak vándora, ahogy regényének főhőse, a holdkórosként bolyongó Austerlitz is az. Katonai hátizsákjával, szőke üstökével hol Londonban, hol Antwerpenben, hol Prágában bukkan fel. Keres valamit. Mi mást is kereshetne, mint önmagát, jelentsen ez bármit is. Mert mindez jelenthet már bármit, mert végül is semmit sem jelent. Austerlitz élete jó részét egyfajta amnéziában élte le. A múltjában gyökerező traumáit a lehető legmélyebbre ásta el. Ne tudjon róla. A szembesülés okozta fájdalommal képtelen lenne megbirkózni. Szülei az utolsó pillanatokban rakták fel egy vonatra, hogy az egyre démonibbá váló Harmadik Birodalomból kimenekítsék. Múlt nélkül, eredeti nevétől megfosztva bolyongta be Európa nagy részét a következő évtizedekben. Ennek a bolyongásnak néhány állomását idézi meg felejthetetlen jelenetekben a regény. Ebben a sebaldi bolyongásban delejes erő van, bánat és szépség, szomorúság és rezignáció. Az Austerlitz egyik felejthetetlen jelenetének helyszíne a walesi tengerpart egyik legszebb része, ahol hősünk eltöltött néhány szünidőt egyik osztálytársának házában. „Ma azt kívánom, mondta Austerlitz, bárcsak nyomtalanul eltűnhettem volna, abban a békében, ami ott örökké honolt”. Majd így folytatja – nem tudom megállni, hogy ne másoljam ide: „Odafentről a fák zöldellő dombságot idéző csúcsaira láttam, zömében cédrusokra és mandulafenyőkre, melyek a ház alatt vezető úttól lépdeltek alá a folyópart felé, a másik oldalon a hegymasszívum sötét gyűrődéseit láttam, és órák hosszat bámultam ki a napszakokkal és az időjárással örökké együtt változó Ír-tengerre. Hányszor, de hányszor álltam úgy ott a nyitott ablaknál, hogy egyetlen gondolatot sem voltam képes megfogalmazni e sosem ismétlődő színjáték láttán. Reggel a világ árnyékos felét mutatta odakint, a levegő szürkesége rétegesen rakódott a víz fölé. Délután sokszor gomolyfelhők kerekedtek a délnyugati látóhatáron, hófehér, egymásba nyomuló és egymás fölé növő hágók és meredek falak, melyek egyre magasabbra és magasabbra értek, olyan magasra, mondta Austerlitz, mint az Andok vagy a Karakorum csúcsai. Máskor a távolban záporok zúdultak alá, s befelé húzódtak a tengerről a szárazföld felé, akár a nehéz függönyök a színházban, őszi estéken pedig köd gomolygott a partra, megült a hegyoldalakon, és fölfelé kúszott a völgyben. Különösen azonban a derült nyári napokon olyan egyöntetű csillogás ömlött el az egész barmouthi öblön, hogy nem lehetett különbséget tenni homok és vízfelület, szárazföld és tenger, égbolt és föld között. A gyöngyszürke párában föloldódott minden alak és szín; nem volt több kontraszt, több fokozatosság, csak folyékony, fénytől lüktető átmenetek, egyetlen elmosódás, amiből mindössze a legmúlékonyabb jelenségek tűntek csak elő, és különös módon, erre pontosan emlékszem még, épp a jelenségek eme múlékonysága volt az, ami mintegy az örökkévalóság érzetét keltette bennem.”  

Hát így. Így érdemes búcsút venni egy kultúrától vagy visszaemlékezni egy hajdani kultúrára, ilyen nyelven, vállalva a pátosz vagy a „túlzott” költőiség bélyegét. Sokszor magam is úgy érzem, hogy egész életemben romok között jártam, olyan képekkel az elmémben, amelyek nagy részéről nem tudok számot adni. Az Austerlitz a vérben, agresszióban és ostobaságban elsüllyedt Európa páratlan szépségű emlékműve. Legalább ötször olvastam az elmúlt másfél évtizedben, de még mindig úgy érzem, hogy az első bekezdéseknél nem jutottam tovább.