A magyar olvasók számára ismeretlen mai izraeli szerző könyvét adja ki a Magvető Kiadó. Yishai Sarid krimiszerzőként indult első regényével (Hakirato sel szeren Erez, 2000, 2021). A belső elhárítás tisztjének megbízatásáról szóló, a második intifáda idején játszódó Limassol (2009) nemzetközi bestseller lett. Sarid ötödik regénye (Miflecet ha-zikkaron, 2017) a soára való emlékezés témáját járja körül. A magyar fordítás, „Az emlékezés szörnye”, talán nem előre tervezett kiadói szándékból, éppen a wannsee-i konferencia nyolcvanadik évfordulóján jelenik meg (1942-2022). 

A soára való emlékezés több magyarul is olvasható izraeli szerző regényének témája. Aharon Appelfeld életrajzi könyvében „Egy élet története” (Budapest: Park Kiadó, 2005, fordította Stöckl Judit; Szippur hajjim, 1999) a gyerekként való bujkálásról, és túlélőként az izraeli társadalomba való beilleszkedésről beszél. A holokauszt második generációjának képviselője, Amir Gutfreund „A mi holokausztunk” (Budapest: Európa, 2013; Soa selanu, 2000) című regényében két izraeli fiú nézőpontjából ír a soáról és annak kihatásáról a jelenre. David Grossman bár nem túlélők gyermeke, életkora mégis ehhez a generációhoz kapcsolja őt. Mumik című kisregényében (Ajjen erekh: ahava címmel megjelent könyvének első része, 1986) a kilenc éves Mumik nézőpontjából beszél a soa emlékének generációkon átívelő jelenlétéről az izraeli társadalomban („Lásd: Szerelem”, részlet, Pécsi Katalin, szerk., Itt nincsenek pillangók? Mai zsidó próza, Budapest: PolgART, 2000, 210-214.)  

„Az emlékezés szörnye” magyar nyelvű megjelenése azért fontos esemény, mert a magyar olvasó számára bepillantást enged a soa szerepére, és annak politikai súlyára a mai izraeli közgondolkodásban. A soára való emlékezés politikai tartalmát bemutató könyv az izraeli társadalom látleletét adja.

Izraelben az állami törvényben rögzített és a héber naptár szerint megállapított holokauszt-emléknap (Jom ha-soa, Niszán hónap 27) rítusainak medrében zajlik az emlékezés. Ilyen rítus a megemlékezés a Jad Vasemben az emlék- és gyásznap előestéjén, a televíziós csatornák esti holokausztfilmjének megnézése, vagy a másnap délelőtti két perces szirénahang, amely zúgása közben megáll az élet. Izraelben az emlékezés részeként a 16-17 éves középiskolások Auschwitzba utazhatnak csoportos úton, tanári és szülői kísérettel. A regény magyar megjelenésének idejére már nem maradt holokauszt-túlélő kísérője a csoportoknak.

„Az emlékezés szörnye” névtelen narrátora a lengyelországi emlékutakon résztvevő csoportok vezetőjeként megélt tapasztalatairól ír jelentést a Jad Vasem elnökének. A narrátor a valaha volt lengyelországi zsidó élet, illetve a zsidók tömeges kiirtásának helyszínein kalauzolja az izraeli középiskolásokat, akik a megsemmisítőtáborokban az izraeli zászlóba burkolózva éneklik a Hatikvát és mondják a kaddisra az áment, vagy éneklik szomorkás dalaikat a hotelban, ahol megszállnak. A regény narrátora távolságtartóan viszonyul az emlékezet rítusaihoz. De hogyan közelíthetünk a múlthoz, ha nem a rítuson keresztül? Előhívható-e a múlt, és ha igen, milyen áron? A narrátor saját története példázza, milyen veszélyekkel jár, ha letérünk az emlékezet praxisának előttünk már sokak által bejárt útjairól és a ritualizált emlékezés helyett individuális akcióba kezdünk. Ő emlékezés helyett újraéli a múltat, „az emlékezés igájába fogja magát”: feleségét és újszülött gyermekét hátrahagyva költözik Lengyelországba, hogy történelmi tanulmányai után a tömeggyilkosságok helyszíneit újra és újra bejárva meg is értse, mi történt bennük és hogyan. Ami az általa vezetett diák- és katonai csoportok résztvevői számára a múlt és az arra való emlékezés, az ő számára valóság, a szörnyű jelen; egyre beszűkülő tudatában az emlékezés rávetíti a múlt képeit a jelenre.

„Az életben maradottak története lábjegyzet, a valódi történet azoké, akiket azonnal megöltek”, mondatja Sarid a narrátorral. Így hát az igazság felderítéséhez nem elégedhetünk meg a túlélő emlékezők perspektívájával; az áldozatok és gyilkosaik perspektíváját kell magunkévá tennünk. A regény újra és újra szembeállítja a nem elbeszélhető, csak átélhető igazságot az emlékezők által kreált, hamis múlttal, amelyben például nem léteznek náci gyilkosok. A regény a végletekig elmegy a múlt előhívásának igyekezetében, ezt a célt szolgálják Sarid filmfelvétel élességű, kevés szavakkal láttató leírásai például a treblinkai hullákkal teli gödrökről vagy a krematóriumok tüzének táplálásáról.

Sarid az érzékekre támaszkodva teremti meg a narrátor belső világát, amelyben a természet illata és zaja, a madárcsicsergés hangjai összemossák a múltat és a jelent; csak a természetet kell figyelni, hogy megtörténjen most újra itt velünk, ami akkor megtörtént ugyanitt. A felismerés a narrátort éppen azoknak az auschwitzi új gázkamrák romjainál éri, amelyek „1944-ben épültek a Magyarországról érkező transzportok miatti rendkívüli nyomás kezelésére”, ő pontosan ugyanott áll, ahol a krematóriumok melletti vadvirágos réten pihentek a sonderesek a gázkamrák mellett, a transzportok közötti csöndben. A rét megvan, ahogyan a madarak és a vadvirágok is. A hamvakkal táplálkozó bogár, a természet körforgása, a felfoghatatlanul tömeges halál, amit a narrátor a tömeggyilkosság helyszínein és az auschwitzi rámpán újraél, mindennek az érzékeken keresztüli átélése vezet el addig a pontig, ahol megszűnnek a rítusok és véget ér az emlékezés: a múlt és jelen síkja összeér. A narrátort a rámpán körülveszik a deportált zsidók, hallja őket, nincsen akkor és most, nincsen történet, csak az igazság van, most rátalált arra, amit a könyvekben kutatott és a tömeggyilkosság helyszínein keresett, de innen már nincsen tovább, a végére a narrátor elméje megbomlik.

És hogy mi vezet el idáig? Yishai Sarid regényének gördülékeny, élőbeszédszerű nyelve és a könyv gyötrő és sokszor irritáló tartalma között ellentmondás feszül. A történet szűkszavú és rövid mellékszálai az áldozatokról, a túlélőkről és a gyilkosokról olyan kulcsfontosságú témákat érintenek, amelyeket hosszan ki lehetne bontani. Az izraeli nyilvánosságban a mai napig tabunak számító zsidó kollaborációról többször is szó van a könyvben. Miért nem lázadtak fel a zsidók? Az auschwitzi és treblinkai Sonderkommando tagjai végül ezt akkor tették, amikor a transzportok közelgő leállása miatt ők lettek volna a következő áldozatok, mondja a narrátor, aki kijelenti, hogy az ölés gépezetének működését az a korlátlan erő is segítette, amely a zsidó foglyok mindenáron a túlélésre játszó akaratából fakadt. És ha ez így van, akkor hogyan emlékezzünk az egykori Gross-Roseni kőfejtő kápójára? Hol jelöli ki a kollaboránsok helyét az emlékezés könyörtelensége? (A kápók és a „nácik segítőinek” üldözése és elhallgattatása Izraelben a második világháború után az izraeli nyilvánosságban máig nem tisztázott kérdések. Lásd a zsidók mentéséért a nácikkal üzletelő a magyar cionisták további sorsát Izraelben, és Kasztner meghurcolása mellett például munkatársai, Hansi és Joel Brand méltatlan fogadtatását).

A politikai kezdeményezésre a lengyelországi haláltáborba szervezett holokauszt-megemlékezésből az izraeli katonaság is kiveszi a részét, amikor miniszterelnöki utasításra kidolgozza az egyik megsemmisítőtábor lerohanását és „felszabadítását”. Az izraeli viszonyokat, és a katonaságnak az izraeli társadalomban való beágyazottságát ismerve ez nem hiteltelen fordulat, főleg az izraeli légierő a regényben is említett 2003-as erődemonstrációja után Auschwitz egén.

Izraeli kontextusban a soára való emlékezés célja megértetni a fiatalokkal, hogy a fennmaradásért vívott háborúban az ország védelme legitimálja az ölést. Az irgalom nélkül ölni tudás képességére pedig – a témát Sarid a következő regényében bontotta ki (Menaccahat, 2021, „Győztes”) – majd besorozott katonaként, 18 és 21 éves koruk között lesz szükségük.

Az izraeli konszenzus szerint Auschwitz tanulsága az, hogy Izraelnek erősnek kell lennie: a lengyelországi utak a katonai szolgálatra készítik föl az izraeli fiatalokat. Sarid értelmezésében a katonaság és a háborús készenlét az az ár, amit izraeliként fizetünk a jelenben azért, amiért a múltban kiirtottak bennünket. Izraelben a soára való emlékezést fegyverré kovácsolja a közös meggyőződés: az erős éli túl, a gyengét eltapossák. „Az emlékezés szörnye” narrátora nem kérdőjelezi meg ennek a gondolkodásnak az alapjait. A katonai megemlékezés rossz ízlést tükröző „emlékezet-gyártása” irritálja őt, de az eseményhez ő maga is hozzájárul szakértőként. Az izraeli értelmiségi lét alaphelyzete ez: Izraelben a mainstream értelmiség a politikai-katonai klientúra része, így eszébe sem jut, hogy a fennálló társadalmi rendet kritizálja, hiszen annak maga is haszonélvezője. Izraelben európai értelemben vett kritikai értelmiség nincsen. 

Izraelben a soa az emlékezés ritualizált formáin keresztül újraélt közös múlt. Ezzel szemben Magyarországon legtöbbször a zsidók ügye, nem felfogható, lezárt történet, tabusított tömeggyilkosság. Népirtás, nép nélkül. A könyv olvastán elgondolkodhatunk azon, van-e átjárás a két világ között, és hogyan alakíthatjuk úgy az életünket, hogy mind a két nézőpont helyet kapjon benne. Ha sikerül, gazdagabbak lettünk.