Austerlitz koporsója (Sebald városai)
Austerlitz koporsója (Sebald városai)

Sebald regényeiben a tér nem helyszín, hanem téma. Bizonyos túlzással megállapíthatjuk, hogy nem is lát egységes tereket, a legkevésbé városokat, csupán egyes kiemelt részletek érdeklik, egy-egy város helyett egy-egy épület, erődítmény, különös funkciókkal megvert vagy kitüntetett emberi alkotás – nem a nevezetesség, hanem egészen más szempontok szerint köti le a figyelmét az adott objektum. Bármilyen hangsúlyos szerepet játszanak is ezek az épületek, a lényeg mindig egy-egy emberhez, vagy embercsoporthoz köthető történet, amely bensőleg világít rá az adott műben betöltött szerepére.

A legfontosabb Sebald-regény ebből a szempontból mindenképp az Austerlitz, amely csak az író halála után, 2002-ben jelent meg, és egészen más szerkesztési, regényírási technikát alkalmaz, mint a nevét akkor már világszerte ismertté tevő előző művei. Némileg csalódást is keltett a korábbi regényeit ismerők körében, mert itt visszatér a klasszikus nagyepikai művek hagyományaihoz, és egyetlen zárt konstrukciót teremt, lemond az eddig preferált csapongó, sok témát, kultúrtörténeti különösséget (sokszor rejtett összefüggésekkel) egymás mellé állító laza szerkesztésről. Ez a műve már a huszadik század nagyregényeivel rokon, és bár anyagában nem kevésbé gazdag és szerteágazó, mint a kilencvenes években megjelent prózái, de a regény középponti figurája meghatározó szerepet tölt be, a sorsa köré font fikció zárt struktúrája pedig kis túlzással a detektívregények alaposságával csiszolja össze, kerekíti egységessé a történetet.

Sebald korábbi köteteit úgy is jellemezhetnénk, mint egy-egy novelláskötetet, ahol az egyes fejezetek mindig többé-kevésbé egy bizonyos történelmi vagy kultúrtörténeti témát választanak, narrátoruk pedig ezt körüljárva, hatalmas anyagot bedolgozva, néha különös események nyomába szegődik. Ebből a szempontból talán a legegységesebb és legolvasmányosabb műve a Kivándoroltak, amelyikben az Európából az Újvilágba áttelepültek sorsát követi nyomon, mintegy kissé megelőlegezve életművének legfontosabb tematikáját, az idegenség, a száműzöttek, az üldözöttek iránti nagyfokú empátiáját, ami majd éppen az utolsó regényében éri el a csúcspontját. Első megjelent szépirodalmi művében, a Szédület. Érzésben (1990) is efféle rejtett motívumokkal dolgozik, amikor Stendhal és Kafka írói világát idézi meg, középpontba állítva a szerelmet, és Kafka novellájának, a Gracchus, a vadásznak rejtélyes alakját, kiteljesítve korán elhagyott szülőfalujába tett kései látogatásával.

De témánk szempontjából az utolsó regénye érdemel elsődleges figyelmet, amelyben valóságos helyszínek felidézésével, a főhős, Austerlitz sorsán keresztül járja körül a múlt század európai történelmének egy kivételesen tragikus időszakát. Német íróként életműve örökösen megidézett problematikája a hitleri korszak barbársága és megsemmisítésre ítélt zsidók egyéni sorsa – az Austerlitzben az emlékezetmechanizmus bonyolult működését próbálja leképezni egy kisgyerekként szüleitől elszakított, a vészkorszak poklából kimenekített tudós férfi sorsán keresztül. A regényben kiemelt szerepet játszik a véletlen: a regény írója és főhőse időről időre Európa különböző nagyvárosaiban találkoznak, a múlt nélküli angol férfi pedig folytonos vallomásaival ostromolja az erre nagyon is nyitott írót.

Találkozásaik helyszíne mindig egy-egy különös, nem szokványos funkciójú épület, és érdeklődésük is egyezik ebben a tekintetben: mintha csak valamiféle mélyebb, titokzatos szellemiséget hordoznának ezek az ellentmondásos terek. Igazából a regény jelentős részében nem is az emberek állnak az elbeszélés középpontjában, hanem ezek a monumentális építmények. A két abszolút központi figura pedig olyan rokonlélek, akik különböző megfontolásból, de nagyon is belső, lelki szükségletből időznek ezeknek az épületeknek a bűvkörében. Austerlitz épülettörténész, az író pedig valamiféle kényszer hatása alatt érdeklődik ezek után a kivételezett emberi alkotások iránt. Az első ilyen helyszín az antwerpeni állatkert éjszakai életmódot folytató állatainak bemutatását szolgáló Nocturama. Ezt követi a város pályaudvarának szintén monumentális váróterme, ahol először találkoznak a hatvanas évek közepén, majd a brüsszeli Igazságügyi Palota. (A Szaturnusz gyűrűi Joseph Conrad életét megidéző fejezetében hosszan tárgyalja Belgium kései gyarmatosító törekvéseit, melyek eredménye sokmillió kongói bennszülött meggyilkolása révén az ország gyors és látványos meggazdagodása.) Ezek mind funkciójukhoz mérten eltúlzott méreteikkel, hatalmas, ki nem használt tereikkel lesznek számukra az emberi alkotás pazarló mániákusságának jelképeivé. De ezeknél is súlyosabb és értelmetlenebb művek az Európa-szerte épült különböző védművek és erődök, amelyek sokszor századokon át épültek, de mire elkészültek, már lényegében el is avultak, hiszen a haditechnika még gyorsabb fejlődése megfosztotta őket eredeti funkciójuktól. A regény hosszan, ám mindig kellő szemléletességgel, az emberi nagyot akarás példáiként mutatja be ezeket az épületeket. Ugyanakkor már itt érezhető, hogy ezek a méretükhöz képest kevéssé kihasznált terek mintha valamiféle eredendő bűnt hordoznának magukban, s itt nem is kell a Harmadik Birodalom gigantikus emlékműveire, felvonulási tereire gondolni. Elég, ha szemrevételezzük a tudós Austerlitz előadásában, hogy a következő századokban ezek az erődítmények börtönökként, századukban pedig sokszor koncentrációs táborokként szolgáltak, ahol emberek százezrei pusztultak el.

Az eddig gyanútlan olvasó egyrészt szívesen elfogadja ezeket a tudományos fejtegetéseket, másrészt rengeteg új ismerettel lesz gazdagabb, de még alig sejti, hogy a két főhős sorsa milyen irányba is mozdul el. Csak lassan bontakozik ki a valóságos történet, Austerlitz életének különös és fájdalmas gyermekkora. A londoni Liverpool pályaudvar egy átalakításra ítélt várótermébe téved be tudós hősünk, aki legkülönfélébb apró részletekből hirtelen mintegy egész életét meghatározó felismerésre jut. Egy véletlenül meghallott rádióadásból tudja meg, hogy 1939-ben, a megszállás előtti napokban zsidó gyerekek ezreit menekítették Prágából Nagy-Britanniába. S most hirtelen előjönnek az elnyomott, kényszeresen elfojtott emléktöredékei, szinte látja magát a váróterem padján kis hátizsákjával, egész életére kiható zavarodottságával. Mint ahogy azt is kideríti, hogy a pályaudvar helyén a korábbi századokban elmegyógyintézet működött, és a talajmunkák során az itt elhalálozott emberek százait temették el.

A város, mint funkcionális egység, ahol a különböző korokban a legkülönfélébb embertelenségek kapcsolódtak a civilizációnak mondott fejlődést demonstrálandó, most pokollá válik Austerlitz számára, és a bűnök porondjaként mutatja magát. Újabb és újabb felfedezések révén fokozatosan talál vissza gyerekkorába, számtalan szenvedésen túlesve és halállal kapcsolatos megrögzött érdeklődését megértve: most esik le neki, miért csodálta már gyermekkorában az egykor Darwinnal kapcsolatot tartó barátja családjának preparált állatait, mindenféle dobozokban őrzött éjszakai pillangó tetem-gyűjteményét. A regény, mint eddig is érzékelhető volt, mozaikszerűen építkezik, az egyes elemek csak később nyerik el igazi értelmüket. Így a már korábban tárgyalt erődítményeknek is különös szerepe lesz Austerlitz családjának felkutatása során. Előbb csak a megmaradt lakójegyzékek alapján megtalált szülői ház emlékének megelevenedése, a lépcsőház íve, a vaskorlátok díszei ébresztenek a főhősben mély otthonosság-érzést a számára teljesen idegen Prágában, majd kiderül, a ház egy újabb emléktestet is őriz számára, Verát, aki fiatal lányként pesztrája volt, hogy aztán a szülők eltűntével egy életen keresztül őrizze a család emlékét. A ráismerés tragikus fájdalmán túl Austerlitz fontos információkhoz jut szülei sorsát illetően – ezek pedig összekapcsolódnak a tér kegyetlen történetével. A tizennyolcadik században épített terezíni erődítményből – amely a többi európai védműhöz hasonlóan sosem volt idegen támadások célpontja: előbb a Habsburg Birodalom egyik katonai objektuma volt, majd börtön – a német megszállás alatt belga és holland testvér-építményeihez hasonlóan koncentrációs tábor lesz (a legnagyobb csehszlovák tábor), ahová a Nagy-Britanniába menekített kisfiú édesanyja is került.

A gyökértelen, családjuktól elszakított, közösség által többször kivetett emberek sorsa különösen tragikus, még ha egzisztenciálisan meg is kapják mindazt, ami hozzásegítené őket a társadalomban való helyük megtalálásához. Mindez nem lesz már fontos Austerlitz számára. Miután bejárja a ma is kaszárnyaként lepusztult Terezín városát, ahol az eleven élet nyomait a kilencvenes években is alig lehet felfedezni, s ahol még nagyon sok részlet az egykori táborra emlékeztet, megtalálja az abszolút nulla pontot, ahol az édesanyja, az egykori színésznő bizonyossággal élete utolsó éveit töltötte, megvilágosodik számára egész eddigi kutatásának értelme, és ugyanakkor tökéletesen elveszíti a hamis éntudatát, hogy most már csak egyetlen cél lebegjen a szeme előtt, felkutatni a 1939-ben Párizsba menekült apa nyomait is, hogy aztán tökéletesen odaadja magát irracionális életcéljainak, s ezzel lemondjon minden e világi kötődéséről. Austerlitz felszámolja eddigi életét, egzisztenciáját, az íróra hagyja londoni házát, a több ezer fényképből álló gyűjteményét, és konok eltökéltséggel megindul a Pireneusok felé. Délre, ahol apja életének utolsó nyomait sejti.

Sebald, vagy az író alteregója további feladatának érzi, hogy feltárja még azokat a holland és litván erődítményeket, amelyek a terezínihez hasonló funkciót kaptak, s melyek mintegy a már eltűnt Austerlitz koporsójaként magába zárják egy többre hivatott ember minden hagyatékát, és több mint fél évszázaddal a család és egy közösség tragédiája után újabb és újabb áldozatokat követelnek maguknak.  

Az esszé szerzőjéről
Sántha József (1954)

Irodalomkritikus, író. Legutóbbi kötete: A húgom operája (Kalligram, 2016)