Ahogy a művészetek általában, a színház már régóta valamiféle Biblia Pauperum képzetét kelti bennem; olyan, mint az olvasni nem tudó emberek számára készült képes Biblia. A színpadi szerző pedig egy világi prédikátor, aki népszerű formában terjeszti a kor eszméit, hogy a színházat elsősorban látogató középosztály különösebb fejtörés nélkül megértse, miről van szó. A színház mindig is a népiskola szerepét töltötte be az ifjúság, a félműveltek és a nők számára, akik még megőrizték magukban azt a képességet, mely az önáltatáshoz szükséges, vagy ahhoz, hogy mások áltassák őket. Másképpen, hajlanak az illúziókra, képesek átadni magukat a szerzői szuggesztiónak. Minthogy a képzelettel áthatott kezdetleges, tökéletlen gondolkodás is reflexióvá, elemzéssé, vizsgálattá látszik fejlődni, napjainkban, úgy tűnik nekem, hogy a színház a valláshoz hasonlóan, megszűnőben van, mint egy kihalóban lévő forma, amelynek élvezetéhez már nélkülözzük a szükséges feltételeket. Ezt a sejtést támasztja alá a színház válsága, amely egész Európát érinti, valamint az a körülmény, hogy a dráma halott, ahogy jórészt a szépművészetek is, az olyan országok kultúrájában, mint Anglia és Németország, amelyek a kor legnagyobb gondolkodóit adták.

Más országokban úgy gondolták, hogy létre lehet hozni új drámát, ha a régi formát az új idők tartalmával töltik meg. De először is, mivel az új gondolatnak még nem volt ideje népszerűvé válni, hogy a közönség megértse, miről van szó, és mert a pártviszályok felszították a kedélyeket, a puszta, objektív élvezet szóba sem jöhetett. Belülről ellentmondás feszítette az embert, és kívül a tapsoló vagy fütyülő többség gyakorolt nyomást nyilvánosan a színháztermekben. Végül, mivel az új tartalomhoz még nem találtak ki új formát, az új bortól szétrepedtek a régi palackok.

Jelen drámával nem valamiféle újat próbáltam létrehozni – hiszen erre nem vagyunk képesek –, csupán egy modern formát akartam adni azon új követelményeknek megfelelően, amelyeket korunk embere támaszt a színházművészet iránt. Végül egy olyan témára esett a választásom, vagy hagytam magam vezérelni általa, amelyről elmondható, hogy kívül esik a napi pártviszályokon. Mivel a társadalmi felemelkedés és hanyatlás, a magasabb vagy alacsonyabb, a jobb vagy a rosszabb, a nő vagy a férfi problémája mindig is érdeklődésre tartott számot, és így lesz ez mindenkor. A témát az életből merítettem, évekkel ezelőtt hallottam róla, és mivel az eset mély benyomást gyakorolt rám, úgy találtam, alkalmas volna egy szomorújáték témájának, hiszen ma még az is szomorú hatást kelt, ha azt látjuk, hogy egy szerencsés körülmények közt élő egyén elbukik, még inkább, ha egy család kihal. De talán eljön majd az idő, amikorra olyan fejlettek és felvilágosultak leszünk, hogy közönyösen nézzük a mostani durva, cinikus, szívtelen színjátékot, melyet az élet kínál. S ezeket az érzelmeknek nevezett, alantasabb, megbízhatatlan, gondolkodó masinákat félre is tehetjük, mert fölöslegesek és károsak lesznek, amikorra az ítélőerőnk kifejlődik. Csakis a gyöngeségünk az oka, amiért a hősnő részvétet kelt bennünk, mivel nem tudunk ellenállni a félelemnek, hogy egyszer az ő sorsában kell osztoznunk. A különösen érzékeny néző azonban nem elégszik meg a részvéttel, és a jövő embere talán igényt tart néhány előremutató javaslatra, amivel orvosolhatjuk a rosszat, más szavakkal egy programot akar.

Abszolút rossz azonban nem létezik, hiszen ha az egyik család leáldozóban van, az a másiknak boldogság, mert fölemelkedhet. Az élet legnagyobb gyönyörűségét a felemelkedés és a bukás váltakozása jelenti, mivel a boldogság csakis e kettő összehasonlításában rejlik. És a program embere, aki orvosolni szeretné a szomorú körülményt (azt körülményt, hogy a ragadozó madár megeszi a galambot, és a tetű megeszi a ragadozó madarat), kérdezem én, min segít? Az élet nem egy olyan matematikailag kiszámítható ostobaság, hogy csak a nagyobb eheti meg a kisebbet, hanem ugyanolyan gyakran megesik, hogy a méh halálra csípi az oroszlánt, vagy legalábbis őrületbe kergeti.

Hogy a szomorújátékom szomorúságot ébreszt sokakban, az az ő hibájuk. Amikor olyan erősek leszünk, mint amilyenek az első francia forradalmárok voltak, akkor mindez jó és örömteli érzéssel tölt majd el bennünket. Mintha egy parkot látnánk, amelyet megtisztítottak az elkorhadt, elöregedett fáktól. A kivénhedt példányok régóta útjában álltak a többinek, amelyeknek ugyanolyan joguk van a kiteljesedéshez. Ez olyan érzést kelt, mintha egy gyógyíthatatlan beteget látnánk meghalni.

Nemrégiben a szememre vetették, hogy Az apa című drámám túl szomorú, mintha egyenesen azt kérnék számon a szomorújátékon, hogy vidám legyen. Életörömért kiáltanak álságosan az emberek, és a színházigazgatók bohózatokat rendelnek, mintha az életöröm abban állna, hogy meghibbanunk, és mindenki rángatózni kezd a vitustánctól és az idiotizmustól.   

Én az életörömömet az élet kegyetlen, nagy küzdelmeiben találom meg, az élvezetemet pedig a megismerésben, a tanulásban lelem. Ezért nem egy szokványos bukást választottam, viszont tanulságosat, más szavakkal kivételeset. Ez egy olyan nagy kivétel, amely erősíti a szabályt, és amely bizony sérteni fogja a banalitások kedvelőit. Aztán a következő dolog, amin fennakad az egyszerű elme, hogy a cselekményem indítéka nem egyszerű, és nem csak egyetlen szempont van. Egy esemény az életben – és ez meglehetősen új felfedezés – általában egy sor mélyen rejlő okból áll össze, de a néző legtöbbször azt választja, amelyik meglátása szerint a legegyértelműbb, vagy amelyik kevésbé ejt csorbát az ítélőképessége tisztességén. Itt egy öngyilkosságot követnek el. – Elhibázott üzleti ügyek! – szisszen fel a polgár. – Boldogtalan szerelem – mondják az asszonyok. –  Betegség! – sóhajt a beteg.

– Szertefoszlott remények! – így az élet hajótöröttje. De az is megeshet, hogy az ok mindenhol ott rejlik, vagy pedig sehol, mert az elhunyt maga rejtette el a fő indítékot, másra terelve a figyelmet, hogy jobb színben tüntesse fel majdani emlékét.

Julie kisasszony szomorú sorsát egy sor körülménnyel indokoltam meg: anyjának alapösztöneivel, apja helytelen nevelési módszerével, a hősnő saját természetével, a vőlegény szuggesztiójának engedő gyenge, degenerált aggyal, továbbá a Szent Iván-éj ünnepi hangulatával; az apa távollétével; a nő havi bajával, az állatok közelségével, a tánc felkavaró hatásával, a szürkülettel, a virágok bódító illatával és a véletlennel, amely mindkettejüket egy rejtett szobába űzi, és ott van még a férfi felajzott merészsége.

Hősnőmet nem ábrázoltam sem egyoldalúan fiziológiai, sem rögeszmésen pszichológiai szempontból. De nem is kizárólag az anyai örökséget hibáztatom, vagy a nő havi baját. Nem rovom fel az „erkölcstelenségét”, és nem prédikálok morálról.

Az okok sokrétűsége is a korszerűségemet bizonyítja. És ha ezt mások már előttem megtették, akkor azzal büszkélkedhetem, hogy nem vagyok egyedül az új felfedezésekre jellemző paradoxonjaimmal.

Ami a figurákat illeti, a jellemeimet meglehetősen jellem nélkülinek ábrázoltam, az alábbi okok miatt.

A jellem szó az idők során többrétegű jelentést nyert. Eredetileg nyilván azt jelentette, hogy van egy uralkodó vonás az ember lelkületében, és ugyanezt a szót használták a vérmérséklet jelentésében is. Azután a középosztály ezt a kifejezést az emberi automatára, az individuumra alkalmazta, amely egyszer és mindenkorra megállt az alakulásában, és alkalmazkodott egy bizonyos szerephez az életben, tehát nem fejlődött tovább. Ezeket jellemeknek nevezik. Aki pedig fejlődik; az élet folyóján hajózó ügyes navigátor, aki nem hajózik kifeszített vitorlákkal, hanem a szélirányra bízza a csónakot, jellem nélkülinek neveztetik. Pejoratív értelemben természetesen, mivel nehéz megragadni, nyilvántartásba venni és kontroll alatt tartani. A lélek szilárdságáról alkotott polgári fogalom meghódította a színpadot is, amelyet mindig is a polgárság uralt. A jellem eszerint egy rögzített és végleges figura, aki mindig az iszákos vagy a tréfamester vagy a szerencsétlen ember szerepében lehet. Ábrázolásához elég valami fogyatékosságot ráaggatni a testére, mint a sántaság vagy egy faláb, egy piros orr, és kell még egy jellemző szófordulatot adni a szájába.

A jellemábrázolásnak ez a módja még a nagy Molière-nél is jelen van. Harpagon csupán fösvény, jóllehet Harpagon lehetne fösvény, ugyanakkor kiváló pénzember, valamint remek apa és rendes polgár. Ami még kifogásolhatóbb, hogy hibája éppen a vejének és a lányának kedvez, akik örökölni fognak tőle. Ezért nem kellene kárhoztatniuk, csak egy kicsit várniuk, amíg megkapják az örökséget. Hát ezért nem hiszek az egyszerű színházi karakterekben.

Ahogy az írók sommás ítéleteiben sem, amelyeket az emberekről alkotnak, mint például: a buta, a vérszomjas, a féltékeny, a fösvény stb. Ez ellen a naturalisták fellebbeznének, mert ők tudják, milyen gazdag a lélek, s hogy a bűnnek van egy másik oldala, amely meglehetősen hasonlít az erényhez.

A szereplők mint modern karakterek változó korban élnek, egy hisztérikusan rohanó világban, az előző korszakhoz képest legalábbis. A régi és az új elegyének, bizonytalannak és szétszaggatottnak ábrázoltam őket. Egyébként azt sem tartom valószínűtlennek, hogy a modern eszmék az újságok, beszélgetések által már eljutottak az alacsonyabb rétegek közé, a cselédek világába.

A darabomban szereplő lelkek (karakterek) a múlt és a jelen kultúrájának konglomerátumai, könyvrészletek, újságfecnik, emberi töredékek, ünnepi ruhák letépett cafatjai, amelyekből rongyok lettek, egészen úgy, ahogy a lelkek is összegyűrődnek. Ezenkívül előálltam egy kis eredettörténettel is, amelyben a gyengébb ellopja és ismételgeti az erősebb szavait, és engedtem, hogy a szereplők egymástól vegyenek ötleteket, egymás szuggesztiójának engedjenek.

Julie kisasszony egy modern karakter, nem mintha félig-nők, férfigyűlölők ne léteztek volna minden időkben, hanem mert csak most fedezték föl, most lépett elő, és csapott zajt maga körül. Ez a magát előtérbe helyező félignő-típus a romlottság jelképe, amely most a hatalomért, rendjelekért, kitüntetésekért, diplomákért árulja magát, ahogyan egykor pénzért.

Nem jó fajtából való, mivel nem életképes, de sajnos képes magát reprodukálni, továbbadni a nyomorúságát, és mivel romlott férfiak látszólag öntudatlanul válogatnak néha közülük, így szaporodhatnak, szülhetnek bizonytalan neműeket, akiket aztán meggyötör az élet. De szerencsére letűnnek, mert nincsenek összhangban a valósággal: vagy az elnyomott ösztönök fékezhetetlen előtörése nyomán buknak el, vagy szertefoszlott reményeik miatt, amiért nem tudnak olyanok lenni, mint a férfiak. Tragikus típusról van szó, mert a természet ellen vívott kétségbeesett küzdelmet ábrázolja a színpadon, mintegy romantikus örökségként, amit most eltékozol a naturalizmus, mert az kizárólag boldogságot akar, és a boldogság az erőseknek és az életképeseknek való.

De Julie kisasszony még a régi harcos, nemesi fajtából maradt itt, amely most leáldozik, miközben az új idegrendszerrel-aggyal megáldott arisztokrata csillagzata felemelkedőben van. A hősnő a diszharmónia áldozata, melyet az anya bűne idézett elő a családban; ő a körülmények, a korszak eltévelyedésének és a saját gyönge alkatának áldozata. Ezek mind ugyanolyan súllyal esnek a latba, mint egykor a sors vagy a világrend.

A naturalisták eltörölték a bűnt Istennel együtt, de a bűncselekmény következményeit, a büntetést, a börtönt vagy az attól való félelmet nem lehet eltörölni, abból az egyszerű okból kifolyólag, mert továbbra is fennáll, ha van felmentés, ha nincs, mivel a sérelmet elszenvedők nem olyan jószándékúak, mint azok, akikkel nem bánt el az élet. 

Még ha az apa kényszerű okokból kénytelen lenne is lemondani a bosszúról, a lánya maga állna bosszút, ahogy a hősnőm is teszi, ezzel a veleszületett vagy szerzett becsületérzéssel, amely a felsőbb osztályok öröksége. Honnan ered? A barbárság korából, az indoeurópai őshazából, a középkor lovagjaitól. Létezik egy nagyon szép erény, ami mostanra már előnytelenné vált e fajta számára, a nemesember harakirije, a japánok belső lelkiismeret- törvénye, amely felkínálja az előkelő számára, hogy önként vágja fel a hasát, ha sértés éri. Ez egy nemesi privilégium, amely tovább él módosított változatában, a párbajban. Becsület nélkül ezért élhet Jean, és ezért nem élhet Julie kisasszony. Íme a szolga előnye az urával szemben, mert benne nincs meg ez az életveszélyes előítélet a becsülettel kapcsolatban. Ez megvan minden arisztokratában, kicsit is előkelőben vagy Don Quijotéban. Emiatt rokonszenvezünk az öngyilkossal, aki tisztességtelen dolgot követett el, így elvesztette a becsületét. És mi is vagyunk annyira arisztokraták, hogy szenvedjünk azt látva, hogy egy ilyen nagyság elbukik, jóllehet képes volna felállni és tisztességes cselekedetekkel jóvá tenni mindent.

Jean, a szolga egy új fajta alapítója, akinél már látszik az elkülönülés. Parasztgyerek létére leendő úrnak képezte ki magát. Könnyen tanul, már kifinomultak az érzékei (szaglása, ízlése, látása), ahogy a szépérzéke is. Felemelkedőben a csillagzata, és elég erőssé vált ahhoz, hogy ne sérüljön mások szolgálatától. Idegenné vált a környezete számára, amelyet megvet, mivel már maga mögött hagyta, s amelytől ugyanakkor fél és menekül, mivel itt ismerik a titkait, kifürkészik a szándékait, irigyen lesik a felemelkedését, és megelégedéssel néznék végig a bukását. Innen az ő kétértelmű és eldönthetetlen karaktere; bizonytalan abban, hogy rokonszenvet vagy gyűlöletet érezzen a fölötte állók iránt. Saját magát arisztokratának vallja, mivel magára szedte a jó társaság stílusát, és sima a modora, de legbelül durva. Ahogy a kabát is már elegánsan áll rajta, de nem mernénk megesküdni rá, hogy ő maga tiszta lenne alatta.

Tiszteli a kisasszonyt, miközben fél Kristintől, mivel az ismeri a veszélyes titkait. Eléggé érzéketlen, így nem engedi, hogy az éjszakai kaland megakadályozza a jövőbeni terveiben. De a szolga durvaságával és az úr részvétnélküliségével képes vért látni anélkül, hogy elsápadna, és megakadályozná a szerencsétlenséget. Emiatt jut ki sértetlenül a harcból, és végzi majd valószínűleg hotelszemélyzetként. És ha nem is lesz belőle román gróf, a fia feltehetőleg már tanulni fog, és talán végrehajtó lehet belőle.

Ez a szereplő egyébiránt fontos dolgokat árul el az alsóbb osztályok életfelfogásáról, már amikor igazat mond, amit nem túl gyakran tesz, mivel a sok beszéd előnyösebb számára, mint az igazság. Amikor Julie kisasszony fölveti azt a feltételezést, hogy az alsó osztályokban mindenki érzi az elnyomást, akkor ezzel Jean természetesen egyetért, mivel az a szándéka, hogy megnyerje a nő rokonszenvét, ám azonnal helyesbít, amikor belátja, hogy előnyösebb különválasztania magát a néptől.

Azon kívül, hogy Jean felfelé tör, fölötte áll Julie kisaszonynak, azért is, mert ő a férfi. Arisztokrata nemi értelemben, férfias erejénél fogva, valamint kifinomult érzékei és kezdeményezőkészsége által. Alávetettsége az aktuális társadalmi környezetből adódik, amelyben él, és amelyet majd valószínűleg a libériával együtt levethet magáról.

A férfi szolgai szelleme a gróf iránti tiszteletében (gondoljunk a csizmákra) és szinte vallásos áhítatában nyilvánul meg, de még inkább azért tartja nagyra a grófot, mert birtokolja azt a magas pozíciót, ahová ő maga tör, s ez a tisztelet még akkor is megmarad, amikor meghódította a lányát az úr házában, és látta, milyen üresség van a szép felszín alatt.

Magasztosabb értelemben vett szerelmi kapcsolat nem jöhet létre két ennyire különböző alkatú lélek között, ezért Julie kisasszonnyal fejezem ki a mentségként és védekezésként megköltött szerelmet, míg Jeanról sejtetem, hogy más társadalmi körülmények között képes volna a szerelemre.

Úgy vélem, a szerelem olyan, mint a jácint: sötétben gyökerezik, mielőtt dús virágot hajt. Itt egyszerre hajt ki, borul virágba, és emiatt hal el olyan gyorsan.

Végül Kristinről, aki egy női rabszolga, csupa függőség, tunyaság, szolgálatba állítva a tűzhely mellett. Dagad a vallástól és a moráltól, hogy tudjon mivel példálózni, és hogy meglegyenek a bűnbakjai. Templomba jár, azért, hogy a házi tolvajlásait könnyed, fürge mozdulattal Jézusra terhelje, és aztán újra elteljen ártatlansággal. Egyébként mellékszereplő, emiatt szándékosan elnagyolt, ahogy a lelkész és az orvos is az Az apa című drámában, mivel csak hétköznapi embereket akartam ábrázolni, olyanokat, mint amilyenek általában a vidéki lelkészek vagy orvosok. És hogy mellékszereplőim némelyike elvontnak tűnik, azért van, mert a hétköznapi emberek bizonyos értelemben a szakmájuk absztrakciói, vagyis nem függetlenek attól. A hivatásuk gyakorlása közben kizárólag az egyik oldalukról látjuk őket, és amíg a néző nem érzi szükségét annak, hogy több oldaláról is lássa a szereplőt, helyénvaló lehet az absztrakt ábrázolásom.