Kiskoromban gyakran képzelegtem azon, milyen állat lennék. Hogyan változna meg a világ, a valóságképzetem, ha pl. kutyává változnék. Mivel lenne kevesebb, mivel több. Biztosan a szagok alapján viszonyulnék az emberhez, a másik állathoz, a növényekhez. Az orr lenne a megismerő szervem, ahogyan Hérakleitosz egyik töredéke állítja. Nem gyötörne semmi kétely, teljesen megbíznék az ösztöneimben. Nem kínlódnék a haláltudattal, a jelen volna számomra az öröklét. Hidegen hagyna az erkölcsi törvény. Mégsem léteznék teljesen a törvényen kívül. Az ösztönöm diktálná a szabályt, a létezés megkérdőjelezhetetlen igazát, hogy nekem is részem és szerepem van az elemek elmúlásában és visszatérésében. Ösztön, ez is egy olyan fogalom, amelyről állatként egyáltalán nem gondolkodnék. Lenni, én nélkül, pontosabban anélkül, hogy tudnék róla, hogy van énem, ha egyáltalán.

Kölyökként gyakran ereszkedtem négykézlábra, futottam, mint a kutyák, míg meg nem fájdult a térdem. A zsemleszínű keverék tacskónk, Snoopy először sandán nézett rám, hát ennek meg mi a baja, olvastam ki a szeméből. Majd azt hitte, játszom, kíváncsian szaglászott, de nem úgy, ahogyan a kutyák egymást, nem ment a fenekemhez, a nemi szervemhez, hanem az arcomat szimatolta. Nem sikerült átvernem, neki továbbra is ember maradtam. Játék: az állat játékra, vagyis bizonyos fokú kreativitásra képes lény. Sőt, zenei kreativitásra is. Nemrég olvastam, majd videón is láttam, hogy a gorillák táplálkozás közben énekelnek és szellentenek:

A művészet ezen a fokon nem a szenvedéstörténet médiuma, ahogyan ez az európai művészetekben gyakori, nem a testtel szembeni szellem manifesztációja, hanem a testi-szellemi teljesség kifejeződése. A gorillák éneke nem a humanista ideológia szerint zene, hanem a cage-i zajzene felfogásában: minden zene és semmi sem az. Nem a nyugat-európai zenetörténet harmóniaelvén, hanem a természet (ön)törvényén alapul, miszerint a fingás és a dallam között nincs különbség. A profán szent és fordítva.

Az emberi kultúra szempontjából ez fenyegető káosz. Az állat, a természet veszélyes, lebonthatja, indáival, gyökereivel fölforgathatja a kultúra fundamentumát, szétroppanthatja a hatalom intézményeit. Emiatt kell idomítani, betanítani, emberszerűvé tenni, az ember, pontosabban a tőke szolgálatába kényszeríteni. A kapitalizmus biopolitikai hierarchiájában ilyen szempontból nincs különbség a munkás ember és a munkás állat között. Ezt tükrözi a Pink Floyd – Orwell Állatfarm című kisregényére utaló – konceptuális lemeze, az Animals (1977). Az állatok az osztálykülönbségek allegóriái. Ugyanakkor az állat itt inkább tematikusan van jelen, a zenében itt-ott hallani állathangokat, de a zene nagy részben a hatvanas évek pszichedelikus bluesára épül. Az Animals elsősorban politikai konceptlemez, s csak másodsorban, vagy egyáltalán nem veti föl az ember-állat viszony zenei nyelvének kérdését.

Ahhoz, hogy az antropomorfizált állat-ábrázolás problémáját lássuk, le kell ásnunk az állat-reprezentáció kulturális metaforáinak alapjaihoz. Az állat ábrázolása sok esetben egybeesik a szolgáéval. Az emberállat hűségesen néz az emberember gazdájára, várja a táljába eső falatokat. Ám ez a hűség színjáték. Krasznahorkai László Állatvanbent című prózaversében az állat magasabb rendű lény az embernél, mert csupán eljátssza az alávetettséget: „egészen addig, amíg fel nem növök, amikor már nem kell többé a tálacskád, mert akkor leszakítom a füledet, mert akkor kitépem az orrodat, mert akkor kimarom a szemedet, és leszaggatom az álladat, szétmarcangolom én akkor a te egész fejedet, és minden évben megeszek tíz szüzet Athénból, és akkortól nem kell többé a vacsorád se lent, se fent. Kicsi gazdám, csak viccelek.” Az emberben lakó állat itt az elfojtott forradalom, a kizsákmányolással, illetve a metafizikus hatalommal szembeni lázadás, a racionalizmusból való kitörés ígérete, az irracionalizmus utópiája. Ez párhuzamba állítható a kanadai Skinny Puppy elektro-indusztriál zenekar törekvéseivel, akik több ízben tiltakoztak az állatokon végzett tudományos kísérletek ellen, így pl. Testure című számukban is. A videóklippet maga a zenekar rendezte, a horrorfilmes eszközöket működtető shock art világosan jelzi, nincs különbség állat-és emberkínzás között. Az emberre ugyanaz vár, mint a laboratóriumi állatra:  

A Krasznahorkai művében említtet vicc kapcsán fölmerül, van-e az állatnak humorérzéke? A háziasított kutyák, macskák, rágcsálók, madarak esetében beszélhetünk humorról, amennyiben az az étellel, a játékkal függ össze. A játék, illetve a humor karneváli jelenség, ahol fölcserélődnek a szerepek: a gazda állat, az állat pedig ember lehet egy ideig. A hegeli úr-szolga viszony játékos átalakuláson esik át, ám nem szűnik meg. Ennek a zenetörténetben jó példája Saint-Saëns Állatok farsangja című műve (Le carnaval des animaux, 1886), amely játékos módon, parodisztikusan idézi föl az állathangokat:

A zenei módszer itt hasonlít a barokk zeneszerzőkéhez, pl. Vivaldi Négy évszakjában vagy Biber Sonata representativa című művében is hallani állathangokat imitáló zenei nyelvet:

Ám a reneszánszban vagy a barokkban nem annyira paródia, mint inkább szelíd humor formájában, illetve az Isten által teremtett természeti idill allegóriájaként jelenik meg az állat. Saint-Saëns művét hallgatva persze az is fölmerülhet, nem pusztán az állatok, hanem az emberek által megszólaltatott hangszerek paródiáját is kapjuk. Ezáltal érvényesül a hegeli úr-szolga viszony felcserélődése: a szolga (hangszer, állat) parodizálja az urat (zenész, ember) és viszont. Ugyanakkor a zene tonális rendszere nem teszi lehetővé e függésen alapuló viszony radikális újraértékelését. Éppen emiatt Saint-Saëns paródiája – ismét hegeli fogalommal – megszüntetve megőrzi az ember-állat, vagyis az úr-szolga ideológiai előfeltevését. A paródia nyelve jellemzően a racionalizmus, a metareflexió fölényét tükrözi.

Ezt a fölényt éreztem én is magamban, amikor gyerekként helyre utasítottam a kutyámat. Ahogyan édesapám velem, úgy én az állatokkal bántam. Általános iskolai fiú osztálytársaim azzal kábítottak, hogy a kutya csak akkor válik szófogadóvá, ha a gazdája elveri. Különböző történeteket meséltek, mi mindent végez el a kutyájuk számukra (persze a történeteknek a fele sem volt igaz, mint amikor valaki azzal henceg, hány nőt fektetett le). Az osztálytársaim hatására egy fűzfavesszővel életemben először s utoljára, rásuhintottam a Snoopyra. A kutyaverés, akárcsak a szülői erőszak, hamis hatalmi mámort keltett. Ez a gyengeség jele volt. Félreértés azt hinni, hogy elállatiasodtam. Snoopy ugyanis sohasem harapott volna meg engem, még önvédelemből sem. És nem pusztán azért, mert esetleg attól tartott, hogy bántanám, vagy nem etetném tovább.   

A fölényérzet elsősorban a domesztikálás következménye, ami igazából a szolgásítás mechanizmusa: az úr fölénye a szolgájával szemben. A vadon élő állat máshogyan viszonyul az emberhez, mint a háziasított. Voltak azonban olyan állatok, akikkel szemben a háziasítás ellenére soha nem éreztem semmiféle fölényt.

Szinte naponta találkoztam lovakkal a szomszédom istállójában. Imádtam az istálló, a fénylő szalma szagát, a lovak és a tehenek ürülékének nyers, ám jóleső illatát. A lovak fenséges látványa, a csupa erő és szépség lenyűgözött, akárcsak a nyugalmuk. Valójában még nem találkoztam olyan kiegyensúlyozott emberrel, mint amilyenek azok a lovak voltak a szomszédom istállójában. Bármelyik pillanatban belém rúghattak volna, mégsem tették meg, a kezemből ették a szalmát, mintha befogadtak volna maguk közé. A középkori filozófus, Albertus Magnus bestiáriuma szerint a ló bánatában könnyezni is képes, amikor harcba viszik, mert az ellenség hulláját is cipelnie kell majd a hátán. Világos, a háború nem a ló gazdasági, hatalmi érdekeit szolgálja, a ló az emberi őrület elszenvedője.

Bartók Imre ekképpen fogja föl Rilke költészetében az állat-ember viszonyt: „Nem az a döntő, ahogyan az ember figyeli az állatot, hanem az, hogy e figyelmet megtöri egy felismerés, nevezetesen annak tudatosulása, hogy a hatalmi viszonyok az eredetihez képest fordítottak – valójában maga az állat az, aki az embert figyeli, szemrevételezi, és elhelyezi abban a mindenben és Nyitottban, amit mi nem látunk”. (Rilke. Ornamentika és halál) Ezt a Nyitottságot gyerekként leginkább a ló közelében sikerült átélnem. Míg a kutya játékos kis barátomként vagy testvéremként viselkedett velem, a ló inkább némán megfigyelt. Ugyanakkor sohasem lovagoltam igazán, és egészen biztos vagyok benne, hogy aki napi szinten él együtt a lóval, annak organikusabb a viszonya vele. Mikortól szolga és mikortól társ az állat az ember számára?

Amennyiben az állatot a testi létezéshez, vagyis a szellemmel szembeni lényként kezeljük, akkor nem lesz több az ember vágykielégítésének munkásánál. Az állatnak azonban meghatározott helye és szerepe van a természetben, akárcsak az embernek, és egyik sem fontosabb a másiknál. A gép megjelenése a piacon akár ezt a kölcsönösséget is szolgálhatta volna. Ehelyett a termelési viszonyokat, vagyis a szolgagyártást gyorsította föl. A gép mind az állat, mind az ember hibáinak (lassúság, lustaság, betegség, fizetés) meghaladására tett kísérlet. Jelenleg az állat-ember-gép az önmagát reprodukáló, önmagát folyamatosan tökéletesítő mesterséges intelligencia létrejöttét szolgálja. A digitális robotika a kapitalizmus utópiája – vö. Kubrick: Űrodüsszeia (1968) című filmjével, illetve a Terminator (1984 – 2019) vagy az Avatar (2009) című filmekkel. A poszthumán társadalom viszont ugyanarra tör, mint a kőkorszaki pap: a halhatatlanság nektárjára szomjazik. A poszthumán intelligencia is dacol a transzcendens (definiálhatatlan, megnevezhetetlen), örökkévaló teremtő léttel, a trónját követeli.    

Nem mindegy, milyen rítusban veszek részt. Nem mindegy, tisztában vagyok-e a következményekkel vagy sem. Nem mindegy, hogyan viszonyulok az állathoz. Persze ez nem azt jelenti, hogy képtelen vagyok pl. barokk-kori műveket hallgatni, vagy a későbbi korokét, Mozartot, Beethovent élvezni. Pusztán az állattal kapcsolatos, dualisztikus világképükkel nem tudok feltétlenül azonosulni.

Az atonalitással, a zaj zeneként való felfogásával, pl. Cage, Messiaen, Sáry László és mások experimentumaiban az állat nem a paródia, a gúny, vagy más szavakkal a megvetés és az elfojtás tárgya. Hanem a megfigyelésé (ezért is hivatkoznak olyan sokszor – a katolikus Messiaent leszámítva – a keleti meditációs technikákra). Ez a megfigyelés nem a felvilágosodás korának enciklopédikus tudására vágyik. Az egész helyett a részletek válnak fontosabbakká, inspiratívvá. A részletek pedig hol kaotikusnak ható, atonális fraktálokká, zajokká, hol tonális hangépítményekké állnak össze, hogy aztán ismét széttöredezzenek újabb és újabb mintázatokká, poliritmikus formákká:

Ezt a zenei elvet gondolja tovább az indusztriál, okkultista punk zene egyik meghatározó brit zenekara, a Coil – a „káosz mágia”, az új, posztmodern pogányság értelmében. Zenéjük kakofóniája a zajkontrollal szembeni lázadás (vö.: Jacques Attali: Bruits). Austin Osman Spare korántsem veszélytelen okkultista filozófiája, a „káosz mágia” az érzékek összezavarodását idézi elő, hallucinogén állapotokat. Akárcsak a brit underground zenében gyakran idézett Alister Crowley thelematikus mágiájában („magick”), a (perverz) szexualitásnak itt is nagy szerepe van a racionális szubjektum önkorlátozásainak, az elfojtások, a gátlások levetkőzése szempontjából. A cél az, hogy az elme megnyíljon a magasabb rendű szellemi lények parancsára („higher beings command”). A Coil zenéjében az állat ilyen megközelítésben a „káosz” médiuma. A humanista harmónia- és hierarchia-elvvel szemben itt a kiszámíthatatlan, a váratlan, a cut-up tudatállapotok, az esszencializmus helyett a mesterkéltséget, az elidegenítést érzékeltető hangminták fetisizációja kerül előtérbe. Érdemes figyelmesen végighallgatni az eredetileg 1983-ban megjelent zenekari kiáltványt az énekes és szövegíró John Balance szavalatában:

Az új pogányság okkultista indusztriál zenekarai szervesen következnek a ’60-as évek természetbarát hippi-kultúrájából, illetve az angol punk Thatcher- és kapitalizmusellenes hullámából. A vidéket kizsákmányoló urbanitás helyett a természet iránti hol romantikus, hol pedig ezoterikus nosztalgia hatja át munkásságukat. A félreértelmezett kereszténység, pontosabban az egyház ideológiájában a szabadjára engedett test erkölcsi romlással fenyeget, különösen a szexualitással kapcsolatos tabuk erősek, de a sort folytathatnánk a mágia, a démonizmus és a szellemhit kiátkozásával stb. Az indusztriál zenekarok okkultista irányzata emiatt gyakran keresztényellenes kitörési utakat keres. Ezt a zenét hallgatni nem veszélyes, ám a crowleyánus, spare-i mágikus praktikát gyakorolni már korántsem olyan ártatlan tevékenység. Nem egy ismerősöm teljesen elveszítette a józan eszét, tönkrement az élete, nem tud semmiféle különbséget tenni az imagináció, a hallucináció és a valós események közt. A Coil zenekar alapítója és énekese, John Balance ráadásul pszichoaktív szerekkel próbálta előidézni a természetfelettivel való kapcsolatot. Az énekes végül úgy halt meg, hogy részegen, drogos mámorban lezuhant a lépcsőről. Ahogyan a zenekar munkásságát értelmező képzőművész és teoretikus Kecskés Péter állítja: „A pszichedelikus szerek intenzív használata, összekötve a spareiánus mágia intenzív formáival könnyen megszállottságot idézhet elő [...]” (Apokalipszisművészet).

Néhány zenekar a nácizmus okkultizmusával is azonosul, szélsőséges formában Hitlert a természet pusztító princípiumának tartják. A brit Current 93 zenekar Hitler as Kalki című művében a zene hatásos, intenzív, ám éppen ezért problémás, mert átesztétizálja az emberi gonoszt (mára a zenekar éppen ellenkezőleg, a gnosztikus kereszténységgel azonosul, maga mögött hagyta a náci okkultizmust is). Nem véletlen az sem, hogy épp a nácibarát, sátánista polgárpukkasztó Crowley jelszavai fordulnak elő sokszor a zenekarok dalszövegeiben (pl.: „Love is the Law. Love under Will.”) Persze a fasizmus ikonográfiájának használata a punkban elsősorban provokáció, a Margaret Thatcher elitista centralizmusával való „túlazonosulás” (Žižek) radikális iróniája. Ám az okkultizmussal kacérkodó zenekarok esetében többről van szó. David Bowie is érdeklődött a nácizmus okkultista szimbolikája iránt, ez egyszerre volt provokáció, illetve a mágia irányi érzékenység. Ugyanakkor felületes lenne azt állítani, hogy emiatt minden punk, posztpunk és okkultista indusztriál zenekar náci lenne. Egy részük az (Julius Evola tradicionalizmusának, a kulturális elitizmus, a szociáldarwinizmus kritikátlan átvételével), ám nagy részük nem antiszemita hulladékot propagál. Ha közelebbről megnézzük, sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb viszony rajzolódik ki.

Az említett zenekarok a tabusított szexualitás miatt is provokálják a thatcheri, kereszténynek álcázott politikai irányzatot. Crowley nyomán Spare is a szexualitás fölszabadításával óhajtotta elérni a racionális elme korlátainak lebontását. És ebben nem pusztán a heteroszexuális, hanem mindenfajta nemi irányultság beletartozott (beteges elhajlásában a pedofília is, ám az hatalmi, zsarnoki viszony, amely nem a partnerek rituális fölszabadítását, hanem a másik feletti hatalomgyakorlás mániáját érvényesíti). Ilyen utat választott a homoszexualitást és a transzneműséget nyíltan vállaló, legendás Psychic TV, a Throbbing Gristle, illetve a Coil zenekar is. Érdemes meghallgatni a Throbbing Gristle Catholic Sex (1982) című számát. Eleinte dühös, zajos elektronika szól, majd a szintipopot parodizáló téma alatt pornográf filmek hangbejátszásai borzolják a hallgató kedélyét:

A szexualitás mindig is fontos komponense volt a lázadó generációknak. A szintén crowleyánus Led Zeppelin ugyancsak a szex, a mágia és a zene kapcsolatával játszik pl. a Whole Lotta Love (1969) című számában, különösen annak második, zajokkal, elmosódott hangokkal teli részében:

A Coil esetében a meleg szubkultúra emancipációja válik fontossá. Az egyik korai kiadványuk, a How To Destroy Angels (1984) című kislemezük programadó mondata: „ritual music for the accumulation of male sexual energy”. Meditatív, dark ambient rituális hangszerekkel (csengők, gong, pengék, láncok):

A szexuális erők rituális ébresztése az emberben lakozó állat kiszabadítása. A zenét nem a nyugati zene harmónia-elve, hanem a kiszámíthatatlan, a váratlan zajok, hangszőnyegek határozzák meg.

A rítus olyan hagyomány, amelyben az ember meghaladhatja saját határait. Vagy a benne elfojtott állatit, vagy a szellemi dimenziót idézi meg, vagy a kettőt együtt. A színházi rendező Peter Brook így értelmezi a színész maszkhasználatát: „Ám ha a hagyományos maszkot odateszi az arca elé, akkor egy fényévvel haladt előre, mert a maszk valami olyannak a vonzáskörébe helyezi, amit a színész képes megérteni, megteremteni azonban képtelen.” (A maszk – az álarcok alatt, Ford.: Dobos Mária). A tradicionális színházakban az embermaszkok lelki típusokat, az állatoké a természet erőit, eltorzított formájukban pedig a démoniakat képviselik.

A Coil felfogásában az ember állat („man is the animal”). Nem mimetikusan, vagyis hangutánzó módon idézik föl az állatot a zenében, hanem az egyházi dualisztikus ideológiát, a racionalizmust, a piacorientáltságot kiszolgáló zenei nyelvet széttöredező káosz-elv („chaos magic”) alapján:

A Coil állatzenéje csupa atmoszférikus intenzitás, akárcsak Deleuze és Guattari értelmezésében Kafka állatos történetei: „Állattá lenni, azaz pontosan mozgásba lendülni, szökésvonalat rajzolni, annak teljes pozitivitásával, átlépni a küszöbön, olyan intenzitásra tenni szert, amely már csak önmagában ér valamit, rálelni a tiszta intenzitások világára, amelyben a formák, de a jelentések, a jelölők és a jelöltek is felbomlanak, nem formált anyagot, deterritorizált áramlatokat, nem-jelentő jeleket keltve.” (Kafka. A kisebbségi irodalomért, Ford.: Karácsonyi Judit).

Radomir Konstantinović szerint az ember a test és a szimbólum között megfeszített lény: „Az ember testetlen, akárcsak a kultúrája, annak minden aspektusában, akárcsak a szellem. Csak az állatnak van teste. A test állati, és a tiszta állatiságot fejezi ki. A vidék filozófiájának íratlan törvénye szerint a test az állat sötét privilégiuma, a kultúra pedig az állat kultiválása, a bennünk lakozó állat megtörése, idomítása saját kezünkkel. [...] A természet a vidék tagadása, akárcsak a világ, éppenséggel a nyitottság elve révén. A természettel való érintkezés az irracionális nyitottsággal való érintkezés, amit ez a szellem nem tud racionalizálni.” (A vidék filozófiája, Ford.: Radics Viktória) Fontos, hogy Konstantinović filozófiájában nem a főváros-vidék lebutított megosztottsága a mérvadó. A porfészek szellemiség áthatja mind a fővárosi, mind a vidéki ember gondolkodását. A fővárosi ember testét ugyanúgy testetleníti a tőkés gépezet, mint a vidéken élőét. A dualista felfogáson alapuló vallás, politika, gazdaság és művészet ugyanezt a folyamatot szolgálja, helytől függetlenül: a test, a természet áruba bocsátását. A Coil zenekar „káosz mágiája”, zenei nyelve ilyen szempontból válik szubverzív rítussá, alkotássá. A mágikus zene testet ad az elfojtások által testetlenített embernek.

 Az említett zenei nyelvekhez képest egészen más utat jár be az experimentális, multimediális művész, Laurie Anderson. Számára ugyanúgy nem pusztán a mimetikus utánzás az állattal kapcsolatos zenei nyelv alapja, ám nem is a káosz előidézése az egyénben. Anderson a kommunikációt kutatja a zenével mint nonverbális eszközzel. Anderson sokat foglalkozott a különféle állatok viselkedésével, azok tapasztalatait próbálta beépíteni a kortárs zenei elemekből és a popból építkező muzsikájába. Anderson buddhista, eszerint az állatban lakozó személyiség korábban egy emberhez tartozhatott. Ez a filozófia jelenik meg a zeneszerzőnő kutyájáról szóló dokumentumfilmjében is, a Bulgakov regényét idéző Heart Of The Dogban (2015). Anderson Lolabelle kutyája képes volt a tappancsaival zongorázni, illetve festeni:

A filmzene egyik részlete épp az ember-állat viszonyra kérdez rá, kölcsönös a kommunikáció ember és állat között:

A független filmes fesztiválokat bejáró, díjakra jelölt film itt is megtekinthető.

 Anderson nem pusztán a kultúra intézményeiben mutatta be az állathoz való viszonyát. New York egyik legforgalmasabb városnegyedében, a Times Square-en 2016-ban tartott nyilvános koncertet kutyáknak és gazdáiknak a villogó, nyüzsgő városi díszletek között, téli hidegben:

A koncerten Anderson az általa készített és korábban is használt hegedűvel játszott („tape-bow violin”: lószőr helyett hangszalag, a hídon magnetofon-lejátszófej) alacsony frekvencián, amely nem ártalmas a kutyáknak. A koncert vége felé Anderson megkérte a gazdákat, hogy engedjék meg a kedvenceiknek, hogy ugassanak. Utána egy magas hangot játszott le a hegedűjén, majd megszólalt: „Mediums now, come on, let’s hear you!”. A koncertet figyelő kutyák pedig kórusban ugattak. Akárcsak a görög mitológiában Orpheusz, illetve a legenda szerint Szent Ferenc: a zene által Anderson is képes volt kommunikálni az állattal.

Magam is megtapasztaltam, hogy keverék tacskóim, Dezső és Zokni időnként fölfigyelnek a zenére, reagálnak rá. Kislányom fuvolázni tanul, Dezső pedig rendszerint vonyítással reagál a magas hangokra. Először nagyot derültünk, azt hittük, énekes akar lenni. Később megtudtuk, hogy a kutyáknak bántó a magas frekvencia, fájdalmat okoz nekik, ezért vonyítással próbálják elnyomni. Azóta Dezső ki van tessékelve a szobából, amikor a lányom gyakorol.

A kisebbik, Zokni két hónapos korában élénken figyelte Eötvös Péter egyik darabját, amely a sas siklórepülését érzékelteti, levitáló mozgására fókuszál:

Meglepődtem, hogy Zokni kutyaidővel mérve milyen hosszan, figyelmesen hallgatta a zenét. Sokkal nyitottabbnak bizonyult azoknál az embereknél, akik számára a kortárs művészet befogadhatatlan, érthetetlen. Zokni Eötvös művészetét nem művészetként (kultúra, alkotói koncepció stb.), hanem vonzó hangjelenésként élte át.

Zárásképpen egy anekdota: A Ramones nevű amerikai punk zenekar első koncertjén mindössze egy hajléktalan és kutyája volt a közönség. A kutya nem menekült el a zajtól, élénken figyelte a koncertet. Akárcsak a gyerekek, akik sok felnőtthöz képest nyitottabbak, kíváncsibbak a kortárs zenére, a szabad improvizációra, a különféle zenei irányzatokra, igen, a punkra is. Szociokulturális környezetünk, a nevelés és az oktatás azonban megfosztja a gyereket a kíváncsiságától, a kreativitásától, ideológiailag kilúgozza az ízlésvilágát, nem is csoda, hogy a popkultúra tele van gyors lejáratú zenei limonádéval. Lehet, hogy az állatoktól és a gyerekektől kell újra eltanulni, hogy a zene befogadásának és alkotásának feltétele a nyitottság és a játék?