Fiatalkori verseinek kötetét, írtam, illetve mondtam, azaz mondattam, olvastattam fel kollégával (Magyarósi Gizivel nyilván, ki mással), mert én magam nem lehettem ott, és bár nagyon is igazoltan, valami rettentő fontos külföldi könyvvásár miatt voltam távol, ráadásul erről végső soron még mindig, még 2012 őszén is ő tehetett (hiszen már 1976 novembere, vagyis európás pályafutásom kezdete óta köze volt szinte mindenhez, ami a munkám lett), én mégiscsak szégyelltem és bántam, hogy nem személyesen köszöntöm őt a PIM-ben a 85. születésnapján, szóval hogy ezt a szép könyvet, a kiadatlan verseit egybegyűjtő Sötéten, fénybent „a század első feléből” ajánlotta. Nem akkor, persze, hanem vagy negyven évvel később, amikor a kötet megjelent – folytattam –; és hol másutt, mint a Kossuth téri épület negyedik emeletén, a tizenhetes szobában. Mert hát az én emlékeimben annak a szobának (s a szobába öröktől fogva és mindétig bejáratos író-, költő-, fordító- vagy szerkesztőféle kollégáknak, szerzőknek és fordítóknak, vendégeknek, látogatóknak és sakkpartnereknek) a tulajdonképpeni házigazdája ő, írtam, mondattam, olvastattam fel 2012 őszén. A házigazdája tehát, akinek például én is a vendége lehettem csak, mert én sok évre nem a „latin”, hanem a „vegyes” szerkesztői szoba lakója lettem, ahol hétfőn és pénteken Karig Sári vorkutai kalandjait hallgathattam, és hosszabban csak szerdánként, Vas István kávéházias délutánjain időztem a tizenhetesben; de az az igazság, hogy „tulajdonképpen” vendégnek éreztem én ott magam még azután is, hogy László nyugdíjba ment, és (tőle megint csak semmiképpen sem függetlenül) én költöztem a helyére, az íróasztalához. És mégis – folytatódott a köszöntő –, mintha egyszerűen csak máshonnan üzente volna, hogy köszöni, ott is jól van. Egy másik világból, Babits és Szabó Lőrinc, Weöres és Jékely, Kormos, Fodor, Vas István és a többiek megszokott és magától értetődő és kézzelfogható társaságából.

Nem is tudom. Talán tényleg van – ha őt hallgatom (szintén vagy negyven éve már), ha őt figyelem, ha az ő szövegeit olvasom, akkor biztos vagyok benne, hogy van is – az a világ. Csak akkor nem úgy világ az, hogy lila gomolygás, és hanyatt esik és elájul benne az ember. Hanem úgy, mondjuk, ahogy szoba egy szoba: a berendezés pontos szavakkal, jól leírható, és tudni, honnan jön a fény. A tizenhetesben például – kanyarodtam vissza ehhez a biztos ponthoz, és őszintén szólva nem is tudom, miért nem jelen időben folytattam aztán már – az erkélyajtó üvegén át sütött, dőlt, özönlött be tavasztól őszig, a redőnyt sem ártott félig lehúzni délutánonként. És úgy legalább az Országház előtti csinnadratta is kevésbé hallatszott be az államfői fogadásokkor. De Pilinszky verseiben is – ahogy egy emlékezetes verselemzésében megjegyzi – „nagyon erős a megvilágítás”. Én azt tanultam tőle – néztem ki mintegy a félig lehúzott redőny résein át oda, ahonnan a fény jön, és eszembe kellett hogy jusson már megint: mekkora kár, hogy az egyetemi szemináriumán én annak rendje-módja szerint már épp nem lehettem a tanítványa –, hogy az egészet kell látni, de a közvetítőnek (legyen bár elemző, magyarázó, fordító, szerkesztő, vagy épp játékmester) nem az egésszel, és nem is a „rejtelmes, nagy energiájú részecskékkel”, hanem a praktikusan kezelhető részletekkel, a csinálással van dolga. Hogy a szakembernek az irodalom eszközei és szerszámai közt, a műhelyben (vagy az ő kedvenc hasonlatával szólva: a zsinórpadláson) kell kiismernie magát, ha maga is hasznos munkára vágyik. Az aztán, hogy ennek a munkának (a „tudatos szövegformálásnak”) a lényegét valahogy mégis azok a bizonyos rejtelmes részecskék adják, nem kérdés persze. De ez a titok az olvasóra – vagy a közvetítő olvasóénjére – tartozik. Dolgozni (játszani) csak a szavakkal lehet. Tisztelet a szavaknak.

És ezt is tőle tanultam: a szavak tiszteletét – fejeztem be akkor, tizenegy éve. Vagyis hát hozzátettem még, hogy múlik ugyan az idő, de őrajta hálistennek nem fog; és bár énrajtam („tanítvány létemre”!) bezzeg igen, szerencsére segít ráébrednem, hogy ez is egy század első fele, ahonnan magától értetődő még és még felköszönteni őt a születésnapjain. És valahogy tényleg az járt csak a fejemben, hogy mennyire magától értetődő ez.

Utoljára valamikor tavaly jártam nála. Jó erőben volt még, de nem sziporkázott, ahogy szokta pedig mindig is az ő kedvenc évszázadában, kedvetlennek láttam. Megkérdeztem, hogyan tölti a napjait, mit csinál. Semmit, felelte tárgyilagosan, én pedig vonakodtam hinni neki. Pedig ugyanezt mondja aztán a talán legutolsó interjújában is. Hogy nem csinál már semmit, befejezte; hogy amit megírnia adatott, az ott van már mind azokon a polcokon, ni.

Egy szó mint száz: valójában senki sem él itt örökké, hát persze. De én most hadd gondoljak mégis a tizenhetes szobára, ott a Kossuth téri épület negyedik emeletén. Hogy besüt a nap, ő a házigazda, és én a vendége lehetek.