„A szív nem dobog már, az emlékek kopognak.”
Miloš Crnjanski

I.

A Tisza-parton meditáltunk a kutyámmal, ember nem volt a közelben. Épp kezdett alkonyodni, rozsdás színek jelentek meg az égalján. Ő a kora tavaszt meditálta – láttam a fekete orrocskáján –, sokkal érzékenyebben, mint én. Nem szoktuk zavarni egymás köreit Ilyen meditációk vagy egyszerűen csak tűnődések közben föltárul a négy elem, a föld, a víz, a levegő és a fény. Mindegyik mozog és csillog, kapcsolatban vannak egymással. Maga a feltárulás is mozgás, és nem fejeződik be, csak váratlanul vége szakad, és ismét közönségessé válik minden.

A víz – ha nyitva van a szemem – csodálatosnak mondható színekben és formákban játszik, a levegő szinte tapintható, vastag, különféle minőségeket hordoz, a föld a tenyeremet kéri, hogy megsimogassam; a fény a maga különleges árnyalatait fedi fel, ő, a fény is látszik: nem csak megvilágít, hanem ő maga látszik A hangok, neszek részletei is kibontakoznak. . Különleges kvalitásra tesz szert az idő, érezni a meglétét. Az ötödik elem. Nem mindig sikerül elmélyedni a meditációban, nem tudom pontosan, , hogy ez min múlik, alighanem az egész személyiségem jobb-rosszabb állapotán és a fényviszonyokon Azon a kora tavaszi napon viszont, az alkonyat kezdetén, miközben áttetsző vörhenyes színek jelentek meg az égalján, ismét megtörtént a négy elem megébredése a tudatomban. A levegő különleges minősége ilyenkor mintha valamilyen rejtett húrokon játszana. Vagy úgy érzékelem a levegőt, mint a kutya. A víz formákat alkot és bont, nagyon plasztikus és autonóm, teli van élettel. Azt is megsúgja nekem, hogy ő az életadó, ő, a szennyezett, az izmos. A fény pedig alkonyat közeledtén megható, mert a közelgő „gyászfolyamatot”, az elsötétülést is magában hordozza már. Nem tudom, mennyi ideig szoktak tartani az ilyen élmények, amelyeket nem lehet szándékosan előidézni

A távolban, úgy, hogy csak a fekete sziluetteket láttam, mielőtt leültem volna, egy szerelmespár enyelgett. A szemlélődés hatására elfeledkeztem róluk, de miután felálltam, és leporoltam magam, megütötte a fülem a távoli nevetésük. Érzékenyebb voltam a szokásosnál, és élesen hallottam ezt a csengést. Azonnal bevillant a gondolat, az eszme, hogy ez bizony szerelemi nevetés – így csak és kizárólag a szerelmesek kacagnak: felszabadultan, bele a vakvilágba, mintha nem lenne a világon senki más, csak ők ketten, közben ők is élvezik a levegőt, az alkonyt, a Tiszát. Ez a gyöngyöző nevetés kettejük párbeszéde, de az egész világnak szól, a fáknak, a folyónak, a gátnak. Egymásnak kacagnak, ez az ajándékuk egymásnak, és kikacagják a világot, de minden gúny vagy irónia nélkül; fölülemelkedtek a társadalmon, egy más világban élnek, ahol otthonos a szabad kacaj meg a bolondság.

Biztos voltam benne abban a percben, hogy a szerelmesek nevetése teljesen egyedülálló és egy másik világról ad hírt nekem, akinek véletlenül a fülébe jutott. Nem bánták volna, ha látták volna, hogy hallom, mert ez a kacagás egymásnak és mindenkinek szól. Tényleg ez a fölszabadultság a legkiáltóbb benne, merengtem, a hirtelen fölszökő szabadság; hogy nincs az a gond, baj, gravitációs erő, hűvösség és piszok, ami ezt akadályozhatná. Ahogy én örömömet leltem a levegőben, a víz játszadozó formáiban, a homok, a föld tapintásában, úgy lelik ők örömüket egymásban: egymás számára ők a teljes világ. Egyike a másikának. Volt valami gömbölyűség a nevetésükben, amit az előbb a „gyöngyözés” szóval illettem, és a kettejük nevetése, a férfi és női göcögés és fölszökő dallam itt is, ott is találkozott, mint a zeneműben a szólamok.

Sötét sziluettek voltak a távolban, és nem is merészeltem volna őket megzavarni a tekintetemmel sem, nemhogy a lépteimmel, ehelyett hirtelenjében visszaemlékeztem arra, amikor én magam is átéltem ilyen szerelmi érzést. És minden bizonnyal az volt az életemben a legszebb, a legemelkedettebb: a szerelmes kacagás, a felnyíló  száj, mely visszhangra és önmagára talál, és a két hanghatás nem egymás követi, hanem összeölelkezik. A szemek meg föl-föltekintenek.

A teljes függőségben megélt függetlenség, az újvilág-érzet – hogy is írja József Attila az Iszonyatban: mint „mikor istenek születtek” –, az oktalan szabadságérzet volt benne a legjobb –, noha rabjai voltunk egymásnak. (Később, mikor kihűlt az élmény, lehetett civódva és enyelegve, olykor drámaian és veszekedve méricskélni, hogy melyikünk inkább rab, és melyikünk kevésbé.) Az ilyen kacaj a gyerekek, a kamaszok és a szerelmesek zenéje. Lehet egészen halk, és lehet harsány, kitörő is, valamit – alighanem az örömöt – világgá kiáltó. Arra gondoltam ott a kutyámmal a Tisza-parton, hogy ennek a nevetésnek az élménye, illetve esetemben az emléke az evilági létezés lekottázhatatlan, derűs kvintesszenciája. Sötét, fekete kvintesszencia is van, ámde akkor, az alkonyat kezdetén, amikor halvány rozsdás-bíbor színek kezdtek tündökölni az égen, nem ezzel foglalkoztam. Hanem a lánggal, a diadallal, amit az ilyen kacagó hangok hírül adnak egymásnak és a semminek, jobban mondva az illatos levegőnek, a folyónak és a megtépázott erdőnek: a nagyvilágnak.

II.

A várakozás jutott csakhamar eszembe. Amikor én ilyen szerelmes voltam, évtizedekkel ezelőtt, mint ezek ketten itt a távolban, sokat vártam. Akkoriban egy faluban éltem, ahol nemhogy telefon nem volt, de csapvíz sem, és a hosszú, nyolcórás áramszünetek idején (Jugoszlávia, nyolcvanas évek, restrikció) petróleumlámpa mellett írtam és olvastam a sparhelt tüzes melegében. A szerelmemmel postán keresztül tartottuk a kapcsolatot. Egy levél Jugoszláviából Magyarországra egy hétig utazott. Nap mint nap a postás várása jelentette a földöntúli izgalmat. És a postás jött. Fémesen kattant-pattant a postaláda fedele. Már a borítékon a kézírás a szeretetet jelentette. Egyszeri enigma a bélyeg, a pecsét s a boríték formája, minősége. Béléses-e, vagy közönséges, azaz volt-e rákészülés, levélírói ceremónia, vagy gyorsan jelzett vissza? Ha telefonon akartunk beszélni, akkor sürgönyt kaptam Budapestről, hogy ekkor és ekkor legyek ott a falu postahivatalában, mert fel fog hívni a postai telefonfülkében. Levélben és táviratban értesítettük egymást, hogy mikor, hol, mely határmenti helységben találkozunk, ahova én autostoppal utaztam, ő meg busszal vagy vonattal. A távirat jellegzetes sötétzöld borítékban érkezett, rajta egy ablak. „2 koeruel mohacson a cseleben”, ilyen szövegek jöttek-mentek.

A várakozás a postásra azt jelentette, hogy délelőtt minden zajra fülelni kell. Ha ugat a kutya, és ha kattan az ajtó lévő postaláda vasa, akkor jött valami. Ha megáll a postás, és bejön, s a kutya még jobban ugat, akkor távirat érkezett. A sürgöny olyan volt, mint most az sms, csak persze hosszabb időn át ért ide vagy oda. A levelek pedig teljesen másképp íródtak, mint ma az e-mailek. Fontos volt a levélpapír, hogy milyen, hogy van összehajtogatva, jelentősége volt annak is, hogy kézzel vagy mechanikus írógéppel írtuk-e a levelet (általában kézzel). A levélírás a petróleumlámpa fényében nem romantika volt, hanem szükség. Nehéz volt kanócot szerezni. Az aktus eleve elmélyülést kívánt, átszellemülést és a szerelmi érzés kontrollját, ami, ha elmaradt, félreértésekre kerülhetett sor. A postára menés, gyalog vagy biciklivel, szintúgy a rítus izgalmas része volt: most küldöm el a visszavonhatatlant! Lehet, hogy tönkreteszem vele a szerelmet, lehet, hogy megdöbbentem őt, elriasztom, vagy még jobban magamhoz vonzom. A postáig az út tíz perc, addig még gondolkodni lehet, hogy igen, vagy nem, föladjam, vagy mégse. Budapest, Múzeum utca 3, én ezt írtam mindig a borítékra, és alighanem így szerettem meg Budapestet. A címzéssel élvezhető volt a szeretett személy teljes neve és a város, az utca, melyet a léptei fölavatnak számomra. A „Budapest” szónak mitikus jelentése lett így, és ez fordítva is igaz volt. A „Bezdán” szónak is mitikus jelentése lett az ő számára. Újvár utca 7.  

Az ilyen levélírás ceremónia volt, amire időt kellett szánni és meg kellett adni a módját; máskor viszont a hányavetiségével tüntetett. Gyorsan írok, mert mielőbb találkozni akarok veled. Lassan, elmélkedve, gondosan, különleges levélpapíron írok, párnázott borítékba csúsztatom a levelem, mert végül is ráérek, levélírás közben legalább együtt vagyunk. Azt a fajta gyöngybetűs kézírást csak akkortájt gyakoroltam, azóta elveszítettem. Az ő kézírása monstranciává vált számomra, a kézírás nagyon gyorsan elkezdte „tartalmazni” az ő, és csakis az ő összetéveszthetetlen személyét. Nagy vonzása volt a kézírásnak, mintha csak érintetted volna a távoli másikat, mintha megfogtad volna a kezét. Jelentése volt a kézírásnak, az a sajátos vonalvezetés a golyóstollal – amit a Vajdaságban „örökírónak” neveztünk – az ő volt, az ő szellemalakja és megtestesülése. Ő már meghalt, de a mai napig az örökírónak ez a legsajátosabb hullámvonala az ő legmarkánsabb szimbóluma. Ebből a szerelemből egy gyermek is született később, és a lányunk az apja halála utáni kilencedik évben, harminchárom éves korában rátetováltatta a karjára ezt a kézírást.

A szerelem első jelei/jegyei a kézzel írt szavak voltak, madárlátta szavak, amelyek nagy távot tettek meg, mire elérkeztek Budapestről Bezdánba, alig fakulva, és csak anyagilag gyűrődve egy kicsit. De ők a lélek jegyei voltak. Olykor csalódást keltettek a futólagosságuk miatt, máskor, ellenkezőleg, valami múlhatatlant közöltek. Nem akarok misztifikálni. A szerelem a házasság kalandos évtizedei során megrongálódott, felszívódott,  de a nyoma és az ideája, a platóni ideája megmaradt. A szerelem a szépségben való nemzés és szülés, fejből tudom, és az emlékeim megpecsételik ezt az igazságot, amit asszony mondott, Diotima.

A sürgönyök annak jelei voltak, hogy az érzések és érzelmességek most majd átváltanak valóságba, most következik az igazságpróba. Ebben egyetértés volt köztük, hogy az igazságpróbát minden körülmények között meg akarjuk ejteni többször, lesz, ami lesz. És ezek az igazságpróbák majdnem mindig sikerültek. Olyankor nevetgéltünk, nevettünk és hahotáztunk. Voltaképpen minden akadály – hó, női bajok, utazási nehézségek, félreértések, egymás elkerülése, várakozások, fagyoskodások a buszmegállókban és a pályaudvarokon, a hotelszobák ridegsége, talponállók, restik, a silány borok hatása, szegénységünk –, minden meghaladható volt, és meg is haladtuk. Nevettünk.

Sokkal, de sokkal többről volt szó, mintsem arról, hogy mikor és hol fekszünk le, és hogy sikerül a kényes szex. A várakozás beteljesülése vagy be nem teljesülése forgott kockán. Hogy eljutunk-e ahhoz a nevetéshez, amit harmincöt évvel később a Tisza-parton hallottam meg. Ha nem lett volna ez a nevetés, akkor a szerelmünk elfulladt volna. De volt idő, amikor még tudtunk nevetni mindenen, azon is, ha rosszul keresztezték egymást a táviratok, ha megszakadt a vonal a postán, és hiába vártam, hiába várt rám valahol másutt vagy más időpontban. Várakoztunk a restikben és a szocreál presszókban, néha hiába. A nyélbe nem ütött találkozások miatti kétségbeesés, az elmúlt. Újabb levelek és sürgönyök következtek, amelyek újra felcsigázták a várakozást.

III.

Vannak olyan emlékek vagy inkább emlékcsokrok, amelyeket tényleg muszáj megőrizni. Ezek sokkal többet adnak a fényképeknél, az évfordulóknál meg a tárgyi emlékeknél. A fontos emlékcsokrok esetében amúgy sem szeret emléktárgyakhoz folyamodni az ember, mert tudja, hogy nem fogja tudni megszólaltatni őket, nem fogja tudni lefújni róluk a port, szétmállanak a keze érintésétől. Kerényi Károly írta, hogy „Erós az emlékezésnek és a feledésnek egyaránt csodálatos készségéből, a kettő egyesüléséből származik”, nem lehet erőltetni sem az egyiket, sem a másikat; és feledni is tudni kell, a kocsmák zsivaját és a franciaágyak csendjét; belepi a szemet az öregség pókhálója, és örökre elgurulnak a szemgolyók.

Számomra a szerelem emlékét Platón őrzi, Platónt pedig Kerényi Károly, Telegdi Zsigmond, Kövendi Dénes és Kocziszky Éva. Arra az Erószra gondolok, aki a koldusasszony Penia és a tékozló, részeg Poros gyermeke volt, akik által a szegénység, az ínség, a hiány, a kérés, meg a pazarlás, a flegmatikusság, a felelőtlenség, a mámor tudása találkoznak. Vagy a „széltojásra”, amit a széltől megtermékenyített éjszaka tojt, s melyből kibontakozott a szárnyas gyermek. Az istenek és emberek közt közvetítő daimónra, akit oly könnyű félrehallani, félreérteni, és akinek, legalábbis Szókratész szerint, a figyelmeztetése többet jelent, semmint a biztatása. Pont én, a megihletett, voltam az, aki az előbbire nem ügyelt. A szerepek egyébként, hogy melyikünk „Penia” és melyikünk „Poros”, melyikünk a józan, és melyikünk a részeg, úton-útfélen váltakoztak, vagy épp azt se tudtuk, ki a férfi, ki a lány, netán két férfi vagy két nő szereti s marja itt egymást – a gyermek azonban így is szépen gömbölyödött.

A szerelem emléke fájdalmas, írja Platón a Phaidroszban, mert felidézi magát a szerelmet, a szerelmet mint formát, amelyet a vágyakozó a szeretett személy távolléte miatt a jelenben nem élvezhet, „de a szépre emlékezve örvendezik is”. Már maga a szerelem is visszaemlékezés, tehát ha a jelenben nincs szerelem, akkor a visszaemlékezésre emlékezünk vissza, „az akkor szemlélt szent dolgokra” tárul fel a lelki szemünk. A születésünkkor elszenvedett amnéziát a szerelem megtörténése oszlatja el, következésképp az erre való emlékezésben az is tudatosodhat, hogy mire emlékeztünk vissza akkor, amikor szerelembe esvén, Diotima szavával: felemelkedtünk.

Ha az első visszaemlékezés, ami akkor történt, amikor megismerkedtünk, görög szóval maniához vezetett, akkor a visszaemlékezésre való visszaemlékezés melankóliával színezett. Emlékszem-e vajon, hogy mire emlékeztem vissza akkor? Az azóta is nélkülözött, sajátos fókuszálásra emlékszem, ami talán a fohászkodáshoz hasonlítható, és arra, hogy mindent őtőle tanultam meg (az anamnézis megismerés): a különféle madarak és a fák, magyarországi városok, sosem látott francia katedrálisok nevét, és visszaemlékeztem a gyermekkori részletlátásra: egy kavics, egy bogár, egy csigaház, egy arabeszk csodálatos mivoltának a megérzésére. Ő ismerte például a csillagképeket, és megmutatta nekem őket. Mondjuk, a téli „ékszerdobozt”, amit ma is az ő szemével látok Kerényi úgy magyarázza, hogy „az anamnésis az egész physis, a világmindenség belső rokonságán alapul: mindent, ami csak létezik, a rokonság kötelékei tartanak össze”.

Az íráson kívül egy tárgyi nyoma volt – csak volt – ennek, és az emléktárgyra is csak emlékszem immár: éggömböt kaptam tőle ajándékba. Az éggömb olyan, mint a homorú égbolt domborúvá váló kifordítása – a Fölgolyó helyett „éggolyót” modellez, rajta a csillagokkal, és forgatni lehet, mint a glóbuszt. Különös inverzió. Az ég, Föld gyanánt. Úgy kell vele játszani, mintha a gömbön belül helyezkednél el, és ami most domború, az homorúan borulna föléd. Nagy volt a golyóbis, a könyvespolc tetejére került, évtizedeken át porosodott, aztán letört a lába, a talpa, nekitámasztottam a szoba sarkának, fönt sötétkéklett. Végül adódott egy olyan kézmozdulat, mely kirakta a lomba. Lomtalanítás áldozata lett az éggömbünk.

Örök kérdés, hogy egy költözködés, pakolás, lomtalanítás során mit dobjunk ki, és mit őrizzünk meg mégis. Ráadásul a művelet rendszerint kapkodva, fáradtan és nagyon gyakorlatiasan megy végbe. Egy éggömb nem fér be sehova, nincs az a doboz. Emlékszem azonban rá pontosan, a rárakódott porszemeket is meg tudnám számlálni. Papírból volt a felszíne. És a Hold, az nem volt rajta, nem emlékszem a Holdra.

De miért pont most? Miért ilyen hirtelen történt Erósz föltámadása? Összefüggéseket keresek: a nevezetes lakoma a kutatások szerint januárban vagy februárban esett meg; „hosszúak voltak akkoriban az éjszakák”, ahogy Arisztodémosz mondja. Ő pedig, aki elhozta akkor a görög Erószt, kilenc éve halt meg. A Menónban Pindaroszt idézik a beszélgetők:
          „Mert akiknek Persephoné megbűnhődöttnek látja már
          régi bűnét, a fönti napra a kilencedik évben azoknak
          lelkét újra föladja...” (Kerényi Grácia fordítása)

Játszva ugrom át évtizedeket és évezredeket. Annak idején erre tanított a szerelem. Érzékelem a körforgást, Ében, a közös fekete kutyánk például egy fehér kutya képében van most jelen, akit Bodzának hívnak. A fehér a kutya fekete tekintete van most rajtam éjjel és nappal. Éber, de sosem zavar meditáció közben, hiszen ő is azt teszi. Szimatolja az ébredező füveket, úszik a vízben, és hempereg a homokban, fut a gáton – azt hiszem, kerek számára a világ. Erósz a Lakoma szerint (Arisztodémosznak mesélte Erüximchos, akinek Pauszaniász mesélte valamikor, náluk is telnek az évek) mindenben ott van, minden élőlény testében és a föld növényeiben is.

Jegyzetek:

Platón válogatott művei. Budapest, Európa, 1983.

Betegh Gábor – Böröczki Tamás (szerk.): A formák és a tudás. Tanulmányok Platón metafizikájáról és ismeretelméletéről. Budapest, Gondolat, 2007.

Kerényi Károly: Az égei ünnep. Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 1995.

Steiger Kornél: Tanulmányok az antik görög filozófiáról. Budapest, Gondolat, 2010.