A mozgóképes storytelling korszerű formáiról, valamint egy vödör szarról
Fotó: imdb.com
A mozgóképes storytelling korszerű formáiról, valamint egy vödör szarról

A jelenleg aktív magyar operatőrök közül a Hollywoodban élő Rév Marcell a legkapósabb filmfényképész, legújabb munkája a maga teljességében júliusban vált elérhetővé, megosztó botránysorozatot forgatott. Rendhagyó módon most tehát nem irodalomról, hanem mozgóképről lesz szó ehelyt, de az érdeklődés alapja alapvetően az amerikai irodalomban mindmáig fontos helyet foglaló gonzo fenevad Hunter Stockton Thompson – rajta keresztül jutunk el legendásan közeli barátsága és alkotói együttműködése okán Johnny Depp kedves családjához. 

Igazságtalan művészet a hetedik, a film, a címek mellett a sztárok nevét jegyzi meg a hosszú távú memória, esetleg a rendezőét, olykor bizonyos producerekét, mint Louis B. Mayer vagy David O. Selznik, Darryl Zanuck, Harvey Weinstein (!), Andy Vajna (!), vagy éppen Föld Ottó. Pedig ott voltak/vannak a legendás operatőrök is, Gordon Willis, Roger Deakins, Darius Khondji, Janusz Kaminski, Dante Spinotti, Vittorio Storaro – legendás nevek, legendás történetek, legendás filmek és csak a példálózás végett ez a lista.

Magyarország filmoperatőr-nagyhatalom volt mindig, legalábbis szerette ekként látni magát – míg volt rendes filmes képzés ebben az országban. Eiben István és Hegyi Barnabás legendák egy olyan korból, amikor még átlag nyolc tekercsre forgott egy film, és a tekercsenkénti artisztotelészi hármasegység szinuszgörbéje szabta meg a filmdramaturgiát. Illés György iskolája a Főiskolán (a gleichschaltolás előtti SZFE-n) nemzetközileg is fontos műhelye volt az operatőrképzésnek, Gyuri bácsi – ahogy tanítványai hívták – arcot, formát adott a filmnek arcot, formát adó szakmának, az operatőrségnek. 1956-ban nagyformátumú tanítványai tipliztek a kádári árulás után: Kovács László és Zsigmond Vilmos Amerikában lettek nagyok, Jean Badal Franciaországban; hogy itt és most csak a világ filmkultúráját leginkább befolyásoló két országról beszéljek. A honi mesterek között olyanok voltak és vannak, mint a nemrég fájdalmasan elhunyt Ragályi Elemér; Tóth János Huszárik- vagy Kende János-, Jancsó Miklós-szeme. És rengeteg tehetség van még, a döntően Olaszországban dolgozó egykori Magyar Narancs-fotós Pohárnok Gergely, a Tarr Bélára szakosodott Medvigy Gábor, a képességes középgeneráció (Garas, Herbai, Fillenz, Nagy, Lukács, Buk), és természetesen mindig cseperednek újak. Rév Marcellt személyesen aligis ismerem, egyszer, egy napot dolgoztunk együtt Pataki Ági és Kovács Gábor producerek hegyvidéki házában, ahol a Buharov-fivérek (Igor & Iván) ott forgó filmjében (A velünk élő lelkek nagy része) volt apró szerepem – egy pink flamingót kellett simogatnom medenceparton, talán finom utalásként John Waters fenomenális „éjféli mozijára”; illetve válófélben lévő, épp elköltöző feleségem (szerepében: Kemenesi Judit) után dobtam a galériáról Karl Marx klasszikus, halinakötéses Tőkéjét (Szikra kiadás, Budapest, 1949), a balos asszony szélsőbalos világlátását erősen fitymáló arckifejezéssel. Az egészet csak azért mondom most itt el, hogy mutassam a szakmai alázatot: a Super8-asra forgó anarchofilmezés épp úgy belefért Rév Marcellnek, mint a Los Angeles-i nagyprodukciók.

Az 1984-es születésű Rév Marcell sok rövidfilm mellett dolgozott Mundruczó Kornéllal a Fehér Istenben és a Jupiter holdjában, Enyedi Ildikóval a Feleségem történetében – a hírek szerint augusztusban Szimler Bálinttal forgat Magyarországon – dolgozott a Balaton method c. életérzés-doksiban és kisfilmek garmadájában. Az HBO Euphoria c. sorozatával lett világszinten ismert, Emmy-díjas operatőr, valamint Miley Cyrus (524 millió megtekintés) és Dua Lipa (94 millió megtekintés) klippjeivel. Az „Euphoria alkotói” most a The Idol c. sorozattal bombázták június/júliusban a nézők agyát, és biztos, hogy sokan fogják még streamelni a nem túl távoli és a távolabbi jövőben egyaránt. A show biz színes és érdekes világa, Hollywood „Babylonja” régi téma a film és a popkultúra történetében, agyakat mozgat meg a kezdetektől, a szabados pre-code filmek világának bulvársajtóján át az erkölcsi fertő írásában lubickoló underground mozis Kenneth Angerig, és a legújabb „babilonos” akvizíciót főszereplő Margot Robbie-ig. A sorozat fogadtatása pocsék, már maga a produkció is hányatott volt, aztán lett az év leghevesebben gyűlölt sorozata; esélyes, hogy a majdani popkultúra-történet is komoly kudarcként emlékszik majd rá. A The Idol nehezen készült, Amy Seimetz rendező a forgatás dandárja után kiszállt, nyilván komoly titoktartási záradéka volt szerződésének, ezért csak sejteni lehet, mi volt a feszültség oka. Helyére az Euphoriából ismert Sam Levinson jött, Rév Marcell állandó alkotótársa, hogy neonfényű stilizációval kapcsolják össze a főszereplő bezárkózó világának talmi csillogását. Esetünkben adott egy énekesnő (Jocelyn), akinek nemrég halt meg az anyukája, válságos periódust él át épp, művészi válsággal fűszerezve. Anyukája egyébként – freudi-welles-i „rózsabimbó”! – egy hajkefével verte rendszeresen. Van egy barinője, szerényebb küllemű femino-Sancho Panza, és egy kisebb kommuna valahol a Mullholland Drive-Sherman Oaks-Beverly Hills háromszög egy upmarket birtokán. Ebben a helyzetben az interneten keringeni kezd egy fotó, Jocelyn látható rajta, ondóval az arcán. (Később a menedzsment egy része lemezborítót gondol csinálni a képből.) Aztán adott egy gusztustalan patkányfarkú frizurát viselő éjszakai vendéglátós vállalkozó, zeneiparba vágyó szektavezér, Tedros. Tedros neve és külleme alapján lehetne az etióp történelem legendája, Lalibela oroszlánja, Gondar gonosz hercege, Sába királynőjének ük-ük-ük-ük-a-tizenhatodikon-unokája; okádék egy alak. Tedrosnak is van állatkertje, köztük tehetséges, hajléktalan, de jóhangú énekesekkel, zenészekkel, akikkel betelepszik a Mullholland Drive-Sherman Oaks-Beverly Hills háromszög upmarket birtokára. Az upmarket birtok nappalijában Prince fotója lóg. Segítve a néző eligazodását, mintegy. A karakterbiblia további szereplői között Jocelynnak van egy zenei promoter brigádja, akik nem mindig eveznek az egy hajóban, de azért mégis. A tőkepénzes producer-promoter a hazai közéletből is ismerősen csengő nevű Finkelstein (a barátainak csak Fink; a Tarantino-kedvenc horrorrendező Eli Roth játssza), aztán a Jocelynhoz közelebb álló stáb, egy másik zsidó, Chaim (Hank Azaria) és egy 300 kilós afro-amerikai hölgy, a sokatmondó nevű Destiny (Da'Vine Joy Randolph), valamint a music industry és a show biz kígyóvermének igaz viperája, Nikki Katz (Jane Adams), aki képes bárkit mokkáskanál vízben is fojtogatni, valamint olyan meggyőző erővel eljátszani a totális lelkesedést egy húsz centi (kb. 8 inch) hosszúságú tőrrel a hátra tett kezében, hogy szem nem marad szárazon.

A címszerepet Lily Rose Depp játsza. Mivel kedvesédesapjával, a karibi kalózzal egy kézfogásnyira vagyok, követem a filmes karrierjét, idei, viharos válóperét Amber Hearddel, és persze kíváncsi vagyok a lányára is. Lily Rose Depp kicsit olyan, mint Kate Moss fiatalon, pedig az ő anyja Johnny Depp egy másik celebnője, a francia Vanessa Paradis. Lily Rose Depp 1999-es születésű, külleme alapján és nem meglepően a mama és a papa 50-50%-os keveréke, a sorozatban „mellbimbója hárompercenként szakítja át a szaruhártyánkat”, magas művészi színvonalon. Tedrost Abel Makkonen Tesfaye torontói születésű kanadai színész játssza, akit Weeknd néven ismer meg épp a világ –, ha slájmosan sármos vagy sármosan slájmos karaktert kéne választani, akkor sokan biztos őt választanák, ám én nem lennék közöttük. A 444.hu kritikájának címe precízen leírja munkásságát ebben a soriban: „Weeknd az összes erőszakos és bizarr gondolatát a nézők arcába ejakulálta, ők pedig halálra unták magukat”. Én nem lennék ilyen szigorú, a sorozat persze némileg unalmas azoknak, akik láttak már mozgóképet a szórakoztatóipar vad világáról, sablont tölt ki, de formailag korszerűen tölti ki, ami nagyban Rév Marcell érdeme. A látványvilág hozza a 2020-as éveket, pedig se Covidról, se Ukrajna elleni orosz agresszióról, se az AI-ról nincsen szó benne: minimalista architektúrán, szép testeken, magas fokozatú erotikus tartalmakon siklik a fény, a kamera befogadhatóan zaklatott, nem rángat, nem kaszál, mégis vibratív, sex&drugs&rock’n’roll a mának, tequila, vodka, kokain, szuffokatív szex, kígyóverem, áruláshalmaz és jó zene. Levinson melodrámai túlzások iránti hajlama – combok között, maszturbáció közben törött pohár, szembekötősdi és fojtogatósdi - viszont tényleg nevetségessé teszi az erőszakossá váló szex amúgy lúdvérces képsorait. A Kanye Westek és a Kardashianok Los Angelese ez, szexuálisan túlfűtött lokáción könnyes-bús Britney Spears-sztori, melyből megtudjuk, hogy LA-ben a kólában (kokainban) fentanil (kémiai ópiát) van, és minden őrületesen áramvonalas, mintha Pininfarina szélcsatornájában kísérletezték volna ki, Tokió az ezredfordulón, romlott és betegesen bizarr. A mentális romhalmaz popsztár és az abuzív suttyó szerelme, erotikus világa és művészi együttműködése bevált recept szerinti, ahogy Mészáros Juli írja az idézett dolgozatban: „Most mindenki képzelje el, milyen lenne, ha összekevernénk a Blonde-ot, a Csillag születiket, Britney életrajzi dokuját, egy bizarr szekta sztoriját, egy random incel nemi erőszakról szóló fantáziálását és egy másnapos zabkását. Pont olyan, mint az Idol. (...) Rév Marcell operatőri munkáját is nézhetjük, de a végére már ezek sem mentik meg az Idolt, (...) jól pofán csapnak minket minden percben valami meghökkentő, abszurd, bizarr, sokszor ijesztő látvánnyal egészen szép csomagolásban” – amire én azt mondom: kétféle filmből lehet tanulni: a nagyon jóból és a nagyon rosszból.

„Nem a kötözős szex és a meztelenség, hanem a gyarló, gyáva, kisszerű vagy egyenesen visszataszító figurák bő válogatása teszi viszonylag bátorrá a sorozatot. Különösnek tűnhet, de emiatt is szórakoztató, méghozzá a szatírák sötét humora révén. Az idol annak példázata, hogy a valóságtól elszakadt, külső kontrollt nem ismerő alakok törvényszerűen egyre mélyebbre ássák egymást az érzelmi sivatagba. Ebből az ördögi körből csak azok lehetnek képesek szabadulni, akik elhatározzák, hogy maguk is gazemberek lesznek. Ez nem egy különösebben mélyenszántó gondolat”, írja Kránicz Bence a 24.hu-n.

A streamelt sorozat korunk nagyregénye. 90%-ban futószalag-termék, és a június 4-én indult The Idol ebben az értelemben persze odatartozik; hogy trendsetting-e, az később dől el. Popkulturálisan talán fontos lehet, de a streamelt sorozatok dandárja lektűr, kivéve persze Lynch egregio maestrót és a Twin Peakset, melynek helye van a világ nagyregényei között. Amiért végignéztem, az Lily Rose Depp okán a laza kötődésem a hányatott életű Johnny Depphez, aki közel áll hozzám, már csak kedvencem, Hunter S. Thompson miatt is, és nem csak a Félelem és reszketés... (r.: Terry Gilliam, 1998) főszerepe, hanem a számára szerencsétlen – hisz itt találkozott Amber Hearddel, aki hazavágta – Rumnapló miatt is, és ebben a moziban nem is csak a főszerep jutott neki, de ő találta meg a rég elfelejtett ifjúkori kéziratot Hunter Thompson Woody Creek-i (Colorado állam, Sziklás-hegység) erődített ingatlanának pincéjében. Emiatt a Deppek közül Johnnyt nem csak a film, de az irodalmi gonzo világából sem lehet majd nélkülözni hosszú távon. Lily Rose esetében ez a nélkülözhetetlenség még erősen kétesélyes.

Igaz, ő még csak most 24.

 

Az esszé szerzőjéről
Vágvölgyi B. András (1959)

Író, újságíró, filmrendező.