Noha a háborúkról mindenki tud, a részletekről, amelyekben a keserű lényeg rejlik, ha egy mód van rá, inkább nem szeretnénk hallani. Különösen, ha a pusztítás, a rossz, a botrány a „mi fiainkhoz” köthető – és hát ugyan melyik háborúban nem valakinek a fiai serénykednek? Ezért okozhat sóhajtozós, széles gesztusokkal kísért felháborodást a fejlett vizuális kultúrát dédelgető nyugati világban egy-egy kivédhetetlen, mert kimagyarázhatatlan képekkel is kísért jelzés My Laitól, mondjuk, Abu Ghraibig. Amelyek esetében az indulat ugyan vitán felül indokolt – az álságos meglepettség azonban felettébb visszás. Hiszen igazán nem kellett volna sok: elég lett volna alaposan elolvasni, amit az amerikai háborús írók krémje a témában összeírt az elmúlt 60-80 év során.

Nem azért fókuszálunk itt és most Amerika háborús részvételére és ennek irodalmi nyomára, mert ez kényelmesen, biztonságosan távol lenne tőlünk. Egyrészt, mint látni fogjuk, valójában nincsen távol – nem is lehet, hiszen éljünk bárhol, a háborúk sötét nyomai jól sejthetően még a DNS-láncunkon is tisztán kimutathatóak. Másfelől nekik nem adatott meg a luxus, hogy a második világháború után ne keveredjenek újra és újra fegyveres konfliktusokba a világ számos különböző pontján. Ha tetszik nekik, ha nem, frissen van tartva a tapasztalat – és talán ezért is olyan jól kigyakorolt a feldolgozási mód.

Persze a háborús traumákkal (és minden háború trauma, akár „győztes”, akár „vesztes”) foglalkozó, jelentősebb amerikai szerzőket alapvetően ugyanaz foglalkoztatja, mint Kertész Imrétől Tadeusz Borowskin át Jonathan Littellig oly sokakat a hozzánk földrajzilag feltétlenül közelebb eső véres övezetek megközelítésekor: hogyan lehet olyan nyelvet és elbeszélői pozíciót találni, amellyel és ahonnan elkerülhető a hazugságba keveredés megbocsáthatatlan hibája? Az igaz és a valódi ugyanis – aki háborúk közelébe keveredik, mindennél jobban megérti ezt – élet-halál kérdés. De ki az, aki egyáltalán veheti magának a bátorságot, hogy szólásra jelentkezzen?

Az önismeretünk szempontjából megkerülhetetlen szövegeket jegyző amerikai háborús szerzők, Ernest Hemingway, Norman Mailer, James Jones vagy az itt tárgyalandó Tim O’Brien sorsának vizsgálatakor könnyű lenne afelé hajlani, hogy alapvetően azok, akik személyesen, a maguk teljes érzéki valóságában is megtapasztalták az ágyútüzet, a repeszek zaját vagy a hadikórházszagot. Vagyis a veteránok. A magyar olvasónak azonban ekkor rögvest eszébe juthat egy abszolút esszenciálisnak elismert háborús vízió, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről, amelynek szerzője, Szomory Dezső egyetlen napot sem töltött frontvonalak közelében. Ez a tény pedig mindjárt ráirányíthatja a figyelmünket azokra a kérdésekre, amelyek Tim O’Brient, a (vietnami) háború egyik legnagyobb angol nyelvű íróját oly vadul ingerlik. Vajon csak az lehet igaz háborús elbeszélés, amelyik ténylegesen megtörtént eseményeket tárgyal? Hová, milyen feladatkörre sorozható be a háború során az emberi képzelet? Nem lövünk alaposan mellé, ha célkeresztünket, bármily stabil kézzel is, de mindig csak a kemény tényekre irányítjuk? Vagy megfordítva a dolgot: szabad-e vadul fabulálnunk, amikor éppen a vériszamós rögvaló terepén masírozunk?

Az 1946-ban Amerika középső vidékén született O’Brien 1968-ban, politikatudományi diplomája megszerzése után kapta kézbe a behívót, és a szokásos egyéves turnusban, 1969-től 1970-ig szolgált Vietnamban. Az ott megélteket előbb egy memoárban (If I Die in a Combat Zone, Box Me Up and Ship Me Home, 1973), majd a műfaji besorolhatóság szempontjából is bonyolultabb művekben, maradjunk annyiban: különféle prózákban dolgozta fel. Magyarul egyetlen műve, A katona legszebb álma[1] című regény hozzáférhető. Ennél is radikálisabb könyve, gyanítható főműve, az 1990-ben megjelent The Things They Carried című kisprózakötet nálunk egészében még lefordításra vár – négy szöveget azonban már közölt belőle magyarul különböző számaiban a Nagyvilág.

Szerencsénkre, mert ezek egyikében, az esszé és az autofikció között csúszkáló Miről ismerszik meg az igaz háborús történetben[2] fekete-fehéren megkapjuk O’Brien markáns művészi krédóját:

„Az igaz háborús történetnek soha sincs erkölcsi tartalma. Nem nevelő hatású, nem erényre buzdító, nem a helyes viselkedésnek szolgál mintájául, nem tartja vissza a férfiakat mindazon dolgoktól, amelyeket a férfiak mindenkor elkövetni szoktak. Ha egy ilyen történetnek erkölcsi tanulsága van, ne hidd el.”

Mindez azonban nem egyszerűen Mailer antiheroizmusát vagy Jones részletező naturalizmusát hozza magával, noha írásművészetében O’Brien nyilvánvalóan épít e (második világháborús eseményekre koncentráló) szerzők műveire. A maga talajáról azonban náluk is közelebb tud rugaszkodni a háborús (tudat)állapothoz, amelynek lényege, röviden, hogy bármi megtörténhet – de abban

a hüllőagy dominálta kábulatban, amelybe a katonák belemerülnek, ez egyúttal azt is magával vonja, hogy bármi meg is történhetett volna.

 Tim O’Brien nagy tette, hogy olvasóival elfogadtatja: a valószerűség szempontjából egy háborúban nincs különbség egy vízibivaly szadisztikus szétlövésének, egy rizsföld szagának vagy annak ábrázolása között, hogy egy zászlóalj egy dezertőrt (Cacciatót A katona legszebb álmában) követve kigyalogol Vietnamból, aztán Laoszon, Indián és Törökországon át végül eljut egészen Párizsig. Hogy ez csak az egyik katona, Paul Berlin agyában történik meg (jó részletesen, a szövegarányokat nézve talán túlságosan is részletesen elbeszélve), aki a sötét eget bámulja éjjeli őrhelyén, éppen úgy a háború tapasztalati igazságához tartozik, mint, mondjuk, az a könnyebben okadatolható, lefegyverző passzus a regényben, hogy milyen kényszermozdulatokat tesznek az egymás mellett rázkódó katonák egy hamarosan a csatamezőn landoló helikopterben.

Mind a kettő ugyanúgy megtörtént – vagy ugyanúgy nem történt meg. Mi a különbség – ezen a terepen, ahol a hallucinációk gyakran nagyon is valóságos (had)mozdulatokhoz vezetnek? De vajon ez utóbbiak elfogadhatóak-e minden egyes részletükben (és ha valamitől, hát a precízen elővezetett részletektől O’Brien igazán nem kímél meg minket) valóságosként? Az olvasónak O’Brien háborúvilágában szembesülnie kell vele, hogy nincs kulcs a kezében –nem az „igaz” és a „hamis”, hanem a „megtörtént” és a „lehetséges” szétválasztásához. Ehhez ugyanis mindenekelőtt ép ésszel elfogadható választ kellene tudnunk megfogalmazni a kérdésre, hogy ugyan mitől is fogadhatnák el nehezebben a menetelést Párizsig, mint azt, hogy egy 19 éves fiú, aki szakasztott olyan, mintha a bátyánk vagy az öcsénk lenne, leginkább pedig mi magunk a tükörben (késsel-villával eszik, nem bántja a kisebbet, sosem káromkodik a nagymama előtt) hidegvérrel fejbe lő egy másik emberi lényt az esőerdőben. Vagy ő kap fejlövést egy szülőcsatornaszerűen szűk alagútban.

„A háború iszonyatos; a háború jó hecc”

– olvasható a fentebb már idézett kulcsnovellában. O’Brien szerint ha valaki képes ezt a háborúk határain túlról olvasva, meglehet, eléggé feszélyező tételt így, mindkét elemével együtt, mintegy csomagban elfogadni, akkor megnyílik az út ahhoz, hogy igaz háborús történetet mesélhessen – vagy olvashasson, megérthessen, és közben megértsen valamit persze saját magáról is. Iszonyatos és jó hecc; jó hecc és iszonyatos – elválaszthatatlanul. Ennek elfogadása az író szerint az egyetlen erkölcsi parancs. Bensővé tételéhez pedig fel kell függeszteni minden egyéb esetleges, békeidőben, szobamelegben kiérlelt morális megfontolást, erkölcsi alapú ítélkezést – nemcsak a nyíltan és általában közhelyesen kimondottat, hanem azt a fajtát is, ami a nyelvhasználatba, a szemléletmódba szokott beépülni – lassan, de annál nehezebben eltávolítható módon. Ezt a munkát, ezt a felfüggesztési gyakorlatot O’Brien még azelőtt kíméletlenül elvégzi, hogy egy betűt is leírna, és aztán minden egyes pontos, éles és dísztelen mondatát ezzel a szemlélettel formálja készre – úgy a novellaszerű betéteket is sűrűn felmutató regényében, mint példásan tömör rövidprózáiban.

„Gyáva voltam. Elmentem a háborúba.” – Két mondat A Rainy folyón[3]című novellából, amelyben a behívólevél megérkezése utáni napokat világítja át. „Öljétek meg – mondta Paul Berlin, de minden rosszindulat nélkül.” „A rizskészleteket megsemmisítették, az alagutakat berobbantották, aztán sötétedésig kosaraztak.” – Mondatok a Katona-regényből. És egy fokozhatatlanul tömény fejezetnyitány ugyanonnan:

„Pederson cafatokban volt.”

Ezek vagyunk, ezt műveljük minden gonoszság és rosszindulat nélkül is, és ezeken kell keresztülmennünk – ezeken hajtjuk keresztül egymást. Kit nyugtatókkal, kit illegális drogokkal teletömve, kit úgyszólván tiszta fejjel, de mindenkit, kivétel nélkül – csakhogy már ebben az általam fogalmazott összegzésben is valahogy több a hamis pátosz, mint Tim O’Brien tényleges szövegvilágában, ahol mindenféle rákészülés, felvezetés, erőgyűjtés nélkül kapjuk sorban a fentiekhez hasonló, szikár tárgyszerűségükben döbbenetes mondatokat, amelyektől óriási, helikopterhangú feszültség vibrál a sorok között. Hiszen bármi megtörténhet – és legyünk nyugodtak felőle, meg is történik. Például, hogy nem történik semmi – és ez lesz aztán a legrosszabb az egész háború során.

Mondhatnánk persze minderre, hogy Tim O’Brien nem valamiféle általánosan érvényes emberi viselkedésmódot és elmeállapotot rajzol körül – hanem csupán olyat, amelyet egy kivételesen extrém eseménysor csalogat belőlünk elő. Valami ritkát tehát, atipikusat. Ehhez azonban erőnek erejével kellene elfelejtenünk a tényt, hogy bár a frontvonalak valóban ide-oda mozognak a történelem során, a háború mint fenomén mereven örök. Életveszélyes naivitás pedig éppen az ilyen felejtéshez kell – nem pedig annak elfogadásához, hogy Paul Berlin és katonatársai a Tra Bong folyó cseppjeivel a bakancsukon 1969-ben igenis végigmasíroztak végül a Champs-Élysées-n. Vagy legalább, hogy így is történhetett volna.

* 

Jegyzetek:

[1] Eredetiben: Going After Cacciato, 1978. Nálunk az Európa Könyvkiadó adta ki 1998-ban, Gy. Horváth László fordításában.

[2] Nagyvilág, 1995/5-6. Ford.: Gy. Horváth László.

[3] Nagyvilág, 1999/1-2. Ford.: Füzéki Eszter.