A 16. században a kora újkori Európa egyik legkegyetlenebb küzdelme nem a csatatereken zajlott, hanem a legváratlanabb helyen: a bibliai szövegek lapszéli jegyzeteiben. Számtalan kódexmásoló és teológus a maga módján értelmezte, mi is az igaz hit, és évszázadokon át írták tele a Biblia széleit megjegyzéseikkel, olykor teljesen bekeretezve velük a szent szöveget. A reformáció kezdetével a protestánsok mindamellett, hogy elítélték a katolikusok széljegyzeteit, létrehozták saját antikatolikus glosszáikat. Ez időnként olyan mértéket öltött, hogy közölték az olvasóval: néha figyelmen kívül lehet hagyni a „korrumpált” püspökök és uralkodók utasításait. 

A Szentírás szövegeinek margói ez idő alatt zavaros szófolyamra kezdtek hasonlítani, mely gyakran bekanyarodott a lap sarkán, és elárasztotta az oldal alját;

emiatt a Biblia teljességgel olvashatatlanná vált. Ez az egész oda vezetett, hogy 1538-ban az angol király, VIII. Henrik rendeletet adott ki, amelyben betiltott minden széljegyzetekkel ellátott Bibliát, kivéve azokat, amelyeket a király maga hitelesített. A megmaradt széljegyzeteket rendezni kellett, a király nyomdásza, Richard Jugge pedig elegáns megoldást talált erre: a kommentárok egy részét nem a margókon, hanem a lap alján helyezte el. Így bukkant fel az 1568-as Püspöki Bibliában a történelem első lábjegyzete.

A szerencsétlen angol nem tudta, hogy azzal, hogy teljesítette az uralkodó parancsát, kinyitotta Pandora szelencéjét. Akárcsak a penész, ami mindenhol ott van, a lábjegyzetek lassan, de biztosan ellepték a történeti munkák és tudományos értekezések alagsorait, egyre több és több helyet követelve maguknak a főszöveggel szemben. E folyamat tetőpontjának John Hodgson Northumberland történelme című munkáját tekinthetjük, amelyben az egyik, a település római falainak szentelt lábjegyzet 166 oldal. E példa – annak ellenére, hogy szélsőséges – kiválóan mutatja, milyen mély gyökeret eresztettek a lábjegyzetek a kutatók tudatában. Még Leopold von Ranke, a modern forrásalapú történetírás megalkotója is bevallotta, hogy korai munkáiban „igyekezett kerülni az igazi annotálást, de érezte, hogy a munka során az idézetek szükségszerűek egy kezdő író számára, aki utat kíván törni magának, és ki akarja érdemelni a bizalmat.”^[1] Néhány évszázaddal Ranke előtt az elkeseredett akadémikusok hasonló eljárást alkalmaztak, amely elkerülhetetlenül az irodalmi felfogás és nevetség tárgyává vált.

1743-ban megjelenik Gottlieb Rabener német író disszertációja Hinkmars von Repkow Noten Ohne Text címmel, amely kizárólag lábjegyzetekből áll.

 E munka az akkoriban elterjedt akadémiai munkák paródiájává vált; Rabener kigúnyolta a tudományos traktátumokban túlzott mértékben használt lábjegyzeteket, egyúttal kiemelte feleslegességüket. Rabener így ír paródiájában: „Az ember meg merne rá esküdni, hogy vannak olyanok, akik a tudományon kívül bármely más hivatásra alkalmasak; olyanok, akik maguk nem gondolkodnak, hanem klasszikus és más híres emberek munkáit magyarázzák; az ilyen emberek mivel válnak naggyá és rettegetté? Lábjegyzetekkel!”^[2].

A lábjegyzetek sokasága persze bosszantó lehet. Noël Coward angol dramaturg szerint lábjegyzetbe botlani olyan, mintha csengetésre lemennénk ajtót nyitni szerelmeskedés közben.^[3] Sok diák számára pedig a lábjegyzet valóságos rémálom: nem a kutatói készségek vagy az akadémiai becsületesség meglétének ellenőrzése ez, mint inkább a szívósság próbára tétele, na meg türelemjáték. A lábjegyzet évszázadokon át olyan segédeszköz volt, amely alapvetően a felhasznált források bemutatására szolgált, meg néha talán arra, hogy az ember csipkelődjön az opponenseivel.^[4] Ugyanakkor ez az első ránézésre aprócska részlet idővel minőségében teljesen más szerepet kapott, amely korábban nem ismert hatalmat és mélységet rejtett magában. 

A lábjegyzetek betették a lábukat a szépirodalomba, vagyis a műalkotás fikciójának részévé, elbeszélői módszerré váltak.

A szépirodalmi lábjegyzetekkel ellátott regények a 20. század második felében élik virágkorukat; körülbelül ugyanabban az időszakban, amikor a filozófia fő színterére a „világ mint szöveg” elképzelés kerül. És ha az egész világ szöveg, akkor valamely jellegzetes szöveget kommentálva és pontosítva a szerzők magát a valóságot kommentálják és pontosítják. Így tett Jevgenyij Popov orosz író is, aki úgy adta ki a szovjet ideológia, cenzúra és öncenzúra diktátumának feltételei szerint megírt korai elbeszélését, hogy ellátta azt saját megjegyzéseivel, amelyeket viszont már a Szovjetunió felbomlása után írt. A korai elbeszélés bővelkedik a szovjet propaganda elemeiben és szófordulataiban; mindenben, ami Popov szerint a „hivatalos” szovjet irodalom velejárója. A zöld zenészek igaz története című művében Popov analizálja saját korai opuszát, és a megjegyzések segítségével dekonstruálja a szovjet ideológiát, lerombolja a szovjet hatalmat támogató népről szóló mítoszt, amelyet a propaganda hozott létre. És ha a posztmodern egyik tézise az az elképzelés, hogy a szöveg nem a létező valóságot vetíti ki, hanem új valóságot teremt, akkor Popov a maga 888 lábjegyzetével nem csupán lerombolja a hazug valóságot, hanem megalkotja a számára elfogadhatót is.

A valóság jónéhány verziója ütközik össze Vladimir Nabokov Gyér világában is; abban a műalkotásban, amelyikben a megjegyzések alkalmazásának művészete eléri a tökéletességet. A regény tulajdonképpen két részből áll: John Shade professzor befejezetlen poémájából, valamint Shade kollégája, Charles Kinbote poémához írt terjedelmes kommentárjaiból. A poéma Shade lányának elvesztéséről szól, aki öngyilkosságot követett el; ugyanakkor Kinbote rögeszmésen úgy értelmezi a művet      mint a képzeletbeli ország, Zembla, valamint királya, Károly előtti költői tisztelgést; és a számos utalásból ítélve Károly maga Kinbote. A szerző, Shade halála után Kinbote megkaparintja a kéziratot, és kiadja, miután ellátta saját megjegyzéseivel és értelmezési változatával.^[5] Kinbote teljesen figyelmen kívül hagyja Shade szerzői elgondolását, és az előszóban azt állítja, hogy az ő kommentárjai nélkül a poéma szövegének egyszerűen nincs semmi emberi realitása, azt csakis az ő értelmezési módszere és megjegyzései kölcsönzik neki; 

az utolsó szó tehát mindig a kommentátoré.^[6]

A vájt fülű olvasó persze nem hisz Kinbote-nak; Kinbote Nabokov tipikus megbízhatatlan elbeszélője. Ugyanakkor érdekes az a tény, hogy a Gyér világban két valósággal – Shade és Kinbote valóságával – van dolgunk, amelyek közül az egyik igaz, a másik pedig vonzó. Nabokov regényének egyik sajátossága abban rejlik, hogy az őrült Kinbote változata és valósága sokkal rendezettebb és logikusabb, mint szerencsétlen Shade-é, amely véletlenek és töredékek összjátéka. A másik pedig abban áll, hogy a regény szövege többféleképpen is olvasható. Olvassuk-e végig először külön a poémát, és aztán térjünk át a kommentárokra? Vagy ugráljunk-e a szövegben a megjegyzésektől a poémáig, és vissza? Kinbote számos megjegyzése előre- vagy visszaküldi az olvasót a szöveg, vagy akár az Előszó egy másik megjegyzéséhez. Ezáltal pedig nem csupán a könyv hipertextuális szerkezete jön létre, de – a választástól függően – minden egyes olvasó a maga saját, egyedülálló szövegét olvassa, és eltérő érzéseket táplálhat a szereplők és az események iránt az együttérzéstől az ingerültségig.

Az olvasó szerepének ilyesfajta megváltoztatása az ún. nem-lineáris próza egyik legfőbb attribútuma; ezek azok a regények, amelyeket úgy is lehet^[7] olvasni, hogy nem az első oldaltól az utolsóig haladunk, hanem meghatározott sorrendben, vagy egyáltalán mindenféle rendezettség nélkül, bármelyik ponttól. E műalkotások a 20. század közepére érik el fénykorukat, és hagyományosan olyan nevekkel fonódnak össze, mint Jorge Luis Borges, Milorad Pavić, Italo Calvino és Julio Cortázar. Az efféle regények felépítése abszolút eltérő lehet; lehet szótárregény vagy keresztrejtvény-regény. Azokat, amelyekben lábjegyzeteket is használnak, kommentár-regényeknek nevezik. És 

e regények egyik fő feladata az, ami már a 16. századi teológusoké is volt: az igazság keresése.

1988-ban The Mezzanine címmel megjelenik Nicholson Baker amerikai író debütregénye. A cselekmény meglehetősen egyszerű: Howie, az irodai munkás új cipőfűzőt vesz, és a mozgólépcsőn visszafelé tart az irodájába, közben pedig mindenféle apróságon gondolkodik, olyasmiken, mint az ajtók kilincsei meg az apja nyakkendőjének színe. Howie csapnivaló elbeszélő: folyamatosan jelentéktelen részletek vonják el a figyelmét és elkanyarodik az elbeszélés fő csapásirányától, mégpedig terjedelmes lábjegyzetek formájában. Minden egyes lábjegyzet bővíti az amúgy is túlságosan részletes megfigyeléseit, az olvasó meg lábjegyzetről lábjegyzetre ugrál, miközben fokozatosan rájön, hogy Baker számára éppen ez a mozzanat az igazság keresésének kiindulópontja. Baker azt állítja, hogy 

a digresszió, vagyis az okfejtés menetétől való eltérés időnként az egyetlen módja annak, hogy végigvigyünk egy gondolatmenetet, a lábjegyzetek alkalmazása pedig az írásos digresszió egyetlen olyan formája, amelyet az évszázados könyvnyomtatás elismer.

Baker szerint az igazságot nem lehet megtalálni, ha lineárisan tekintünk a kérdésre, és folyamatosan, bekezdésről bekezdésre haladunk; az igazságot idézőjelek és csillagjelek védőburka fedi. A pontosítások és megjegyzések nélküli lineáris szöveg Baker számára túlságosan egyoldalú, ezért valószerűtlen, végeredményében hazug.

Hasonló elképzeléshez jut el Dmitrij Galkovszkij orosz író is: Végtelen zsákutca című regényéből hiányzik a megszokott értelemben vett cselekmény; a könyv 949, különböző terjedelmű megjegyzésből áll, amelyeket egy nem létező szöveghez írtak.^[8] A megjegyzések nem csupán lefedik a teljes orosz kultúrát, történelmet és irodalmat, de boncolgatják a szerző  alteregója, Ogyinokov^[9] bonyolult kapcsolatát az apjával^[10].

A megjegyzések egymásutánisága véletlenszerűnek tűnik, ez azonban nem így van: mindegyikben van valami kapocs egy vagy több másik megjegyzéshez, melyek aztán szintén több elágazó ösvényt kínálnak fel. E hivatkozások segítségével hipertextuális struktúra épül ki, amelyben vég nélkül barangolhat az ember, és ahogy a regény címe is sugallja, még így is előfordulhat, hogy nem jut el sehová. Ahogy Nabokov mondta, lopódzhatunk mi egyre közelebb és közelebb a valósághoz, de lehetetlen elég közel lopódznunk hozzá, mert a valóság lépcsőfokok, érzékelési szintek és búvóhelyek végtelen sora, éppen ezért érthetetlen és elérhetetlen. A Végtelen zsákutca a maga végtelen megjegyzéseivel Milorad Pavićot követi, aki szerint 

ha gondolataink az irodalmi nyelvhasználattal ellentétben egyáltalán nem lineárisak, az azt jelenti, hogy a műalkotásnak is nem-lineárisnak kell lennie.

Éppen ezért írja Ogyinokov, hogy „e könyv ismétlések és folyamatos »visszaemlékezések« láncolata: ha egyszerű szöveget írnék, már a 25. oldalon eljutnék a nyomdafestéket nem tűrő káromkodásig, az ötvenediken meg már megfulladnék dühömben, és nem bírnék tovább írni”. Ogyinokov valósága és gondolatainak léptéke valóban hatalmas, ez pedig arra bátorít minket, hogy pontosítsuk a híres tézist: 

a világ nem szöveg, hanem hiperszöveg.

A szerző lineáris szöveg helyett mozaikot hoz létre, amelynek minden töredéke önmagában is elegendő epizód vagy történet. Ahhoz, hogy meglássuk a teljes képet, hátra kell lépnünk. De még ha így teszünk is, a Végtelen zsákutcát nem lehet kiolvasni, épp úgy, ahogy nem lehet eljutni az igazságig; de ez azért nem jelenti azt, hogy ne kéne erre törekednünk.

A cenzúrával folytatott küzdelem, az igazság keresése, az emberi gondolkodás modellje és új valóságok létrehozása; a teljesség igénye nélküli lista arról, mire képes ez az aprócska részlet a szakavatott kezekben. Szóval legközelebb, amikor meglátnak egy lábjegyzetet a szövegben, adják meg neki a kellő tiszteletet. Végtére is, ahogyan azt szegény Charles Kinbote írta, mi az emberi élet, ha nem lábjegyzetek sora csupán egy hatalmas és homályos befejezetlen mesterműhöz?^[11]

*

Jegyzetek:

^[1] Anthony Grafton: The Footnote: A Curious History. Harvard UP, 1997. 64.

^[2] Gottlieb Wilhelm Rabener: Satiren. Bécs, 1765. 111.

^[3] A visszaút meg még rosszabb.

^[4] Például Pierre Bayle Történelmi és kritikai szótárát vagy Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történetét lábjegyzetek nélkül olvasni Bruce Anderson kifejezésével élve olyan, mint Mozartot hallgatni tizenhatodik nélkül.

^[5] Nabokov regényét 1962-ben adták ki, öt évvel Roland Barthes híres, a szerző haláláról szóló cikkének megjelenése előtt; a művészet, mint általában, megelőzi a való életet.

^[6] Ahogy most is engedelmeskedtek a kommentátor akaratának, és ismét áttértek a főszövegről a lábjegyzethez.

^[7] Időnként kell is.

^[8] Galkovszkij regényét több mint negyed évszázadon át semmilyen idegen nyelvre nem fordították le. Érthető: egy ilyen vállalkozáshoz nem elég kiválóan beszélni a nyelvet és alaposan ismerni az orosz kultúrát, de végtelen kitartásra és bátorságra is szükség van, hiszen a könyv több mint 700 oldal.

^[9] Beszélő név, az orosz ogyinok szó jelentése: magányos.

^[10] A Végtelen zsákutca nagy hatással volt Esterházy Péter Harmonia caelestis című aparegényére, melynek egyik fő témája szintén a generációk párbeszéde. Egy ponton Esterházy teljes egészében eloroz egy megjegyzést Galkovszkijtól mindenféle hivatkozás vagy lábjegyzet nélkül – csupán a passzus végén jegyzi meg, hogy az apja szempárja „végtelen zsákutca”.

^[11] És mi a lábjegyzet, teszi hozzá az esszé szerzője, ha nem vakmerő, mert eleve kudarcra ítélt terv a Mestermű befejezésére?