A jövőbe látó ember és a disztópia otthonossága
Fotó: NLD
A jövőbe látó ember és a disztópia otthonossága

Az utópia a világ legunalmasabb műfaja. Monotonitásánál, kiszámíthatóságánál csak a használhatatlansága ordítóbb. Az emberiség semmit nem tanul belőle, és valójában másra sem való, mint arra, hogy a szerzője eldicsekedjen benne kiváló ötleteivel. Jó ötletei pedig bárkinek lehetnek. Valódi téttel attól a pillanattól fogva bírnak, amikor szóba jön a megvalósításuk. Ha pedig a megvalósításba hiba csúszik, már disztópiáról beszélünk. Ami, szemben az eszményi hely, a tökéletes jövő pusztító unalmával, a lehető legtökéletesebb téma, minden tekintetben. A disztópia látszólag valamiféle negativitás – de csak látszólag az.

Ironikus, hogy éppen a pozitív pszichológia pápájától, Martin Seligmantól származik a következő két állítás. Egyfelől, hogy a szorongás az emberiség alapvető beállítottsága, a kultúránk állapota, mely egyben az emberiség evolúciós előnye. A kultúrát a szorongó ember építette fel, avagy „a megfontolt neurotikusok továbbadták génjeiket”.[1] Másfelől Seligman mondja azt is, hogy az ember nem úgy van megtervezve, hogy a jelenben létezhessen. Gondolkodásunk az ő elgondolása szerint nem pusztán kultúraelméleti, filozófiai, de természettudományos alapokon is bizonyíthatóan folyamatosan a jövőben létezik, az eljövendőre irányul. Ennek szemléltetésére alkotta meg szerzőtársaival a homo prospectus, a „jövőbe látó ember” kifejezést. A New York Timesba John Tierney-vel közösen írt cikkükben jól követhetően levezetik, miért is van ez így. A jövőre fókuszáltság pszichológiájában a szerzők feltárják, hogy az ember a nap 24 órájában gyakorlatilag mást sem csinál, mint potenciális jövőképeket gyárt. Bár közhely, hogy múlt újrajátszása annak jobb megértését szolgálja, Seligmanék szerint ez inkább az átéltek folyamatos módosítgatása. Emellett pedig a múlton való rágódás a legbiztonságosabb jövőkép megtervezésének rendelődik alá, vagy épp fordítva: agyunk folyamatosan gyártja a jövőképeket, hogy felkészülhessen a dolgok kimenetelének legszélesebb skálájára. Ezt valóban hívhatjuk szorongásnak. Csakhogy ennek a folyamatnak nincs vége, a jövőképek, irányuljanak bármely pitiáner eseménysorra, szünet nélkül keletkeznek az agyunkban. Mondhatjuk tehát, hogy szünet nélkül szorongunk?

Mindebből még nem következik, hogy a jövő negativitása felszívódik és bagatellizálódik, sőt épp az ellenkezőjéről lehet szó. A hermeneutikán alapuló huszadik századi egzisztencializmus egyik alapgondolata, hogy a tapasztalat, amennyiben a világról alkotott képünk megdőlését jelenti, szükségszerűen negatív előjelű. Mindez nem jelenti azt, hogy a jövő megtapasztalásai kizárólag rosszak lennének. Heidegger egzisztencializmusának központi fogalma a „Sorge”, amit szokás szorongásnak fordítani, de többet jelent annál. Nem kizárólag a félelem vagy a félelem indukálta tervezés, hanem kísérlet a létezés legtágabban vett egzisztenciális körülményeinek, azaz saját magunknak a megértésére. Minél inkább próbáljuk megérteni magunkat a világban, annál inkább beteljesítjük a saját életünkből fakadó lehetőségeinket.

Talán a „szorongás” fogalmának felülbírálatára, jelentéskörének bővítésére van szükség, amennyiben a szorongás – evolúciós értelemben véve is – pozitív erő. A disztópia, vagyis a „rossz hely” pedig a lehető legotthonosabb vízió, amit egy író belakhat. A rossznál csak a még rosszabb, a „gonosz”, a „káros”, a „veszedelmes” kakotópia rosszabb – a Gépnarancs szerzője, Anthony Burgess szerint. A disz- fosztóképző azonban épp az a plusz, amire egy ilyen történet képes. Imádjuk a disztópiákat, melyek most könyvek, filmek és sorozatok formájában reneszánszukat élik.  

De vajon mennyiben szükséges módosítanunk a „rossz hely” dicséretét, és mennyiben beszélhetünk pozitív kontextusban a disztópiáról most, hogy egy „rossz helyen” élünk? Ugyanis a koronavírus-járvány mellett éppúgy fenyeget bennünket a klímakatasztrófa, mint a világszintű politikai-ideológiai összeomlás, az új, egyre nehezebben felismerhető hidegháborús tendenciák újjáéledésének réme miatt pedig joggal állítható, hogy a Föld jelenleg – rossz hely.

2020 tavaszán a járványintézkedések disztópikus valódiságában felmerült az a látszólag abszurd gondolat, hogy az eleve depresszióval és szorongással küzdők között sokan otthonosan érezhetik magukat a kialakult helyzetben, mert akinek ismerősek a járvány keltette érzések, azok könnyebben ellavíroznak az új, abnormális világrendben: számukra ez a normalitás.

Az író is főállású szorongó, így a disztópia az író számára utópia. Az elrontott világ képének központi gondolata kontrolláló apafiguraként, elnyomó erőként fenyegető jelenlétével készteti minőségi belső ellenállásra az agyakat. Megkonstruálja szorongásukat, aminek folyományaképpen újabb és újabb jövőképek születnek. A disztópia nem a jövő negatív képe, hanem a jelené. A valósággal ellentétes tónusú kép a fotográfiában a disztópia tökéletes analógiája, amennyiben az így létrejött kép a gép által érzékelt valóság egyidejű variánsa – negatív előjellel. A disztópia keltette víziót természetellenesnek érezzük, általa a kultúra nyugtalanító „rossz közérzete” uralkodik el rajtunk. De az utópia víziója még inkább természetellenes. És az utópia sokkal inkább politikai fogalom, mint irodalmi. Pont olyan, mint Jacques Derrida soha be nem teljesülő, jövőbeli demokráciafogalma: sosem érhetjük el a jelenben, de mindig kötelességünk törekedni rá.

Magától értetődő lenne a „van miért küzdeni” eszméjére fordítani a disztópia otthonosságának gondolatát, de ennél azért többről van szó. A disztópiáról mint irodalmi tematikáról. Arról, hogy szeretünk rossz képet festeni magunkról. És arról, hogy a disztópia értelmes műfaj. Értelme van, mert valamit a gondolkodásunk Seligman által is feltárt működésével babrál. Nem engedi meg a közömbösséget, ellenállásra, gondolkodásra késztet. Szorongó létezésünk legsajátabb, legpontosabb definícióját adja. Mi sem könnyebb, mint ezzel a dinamikával azonosulni.

Olyannyira, hogy bizonyíthatónak gondolom azt, hogy a legtöbb pályakezdő író százszor könnyebben kezd bele a saját maga koholta disztópiába, mint közvetlen környezetének szociografikus ábrázolásába. Az érem másik oldala itt az irodalmi fősodornak a spekulatív alműfajokkal szembeni folytonos gyanakvása és ellenállása.[2] Aligha tévedhet azonban nagyobbat a kánonképző mainstream, amikor ezt a megkülönböztetést a disztópia ellenében is megfogalmazza, mégpedig a referencialitás, a vízió valóságra vonatkoztathatóságának elégtelensége kapcsán. Mi sem vonatkozik ugyanis jobban a valóságra, mint az ember gondolkodásmódjának feltárása.

Jegyzetek:

[1] Martin Seligman: Amin változtathatsz és amin nem... Budapest, Akadémiai Kiadó, 2011. 79.

[2] Vö. Nemes Z. Márió: „Spekulatív hibridek. A magyar prózapoétika spekulatív mutációja a kétezertízes években”. Prae, 2020/4, 27–33.

Az esszé szerzőjéről
Makai Máté (1986)

Író, újságíró, rockzenész. Legutóbbi kötete: Koriolán dala (FISZ, 2016).