1796 januárjában egy baráti családnál vendégeskedő huszonegy éves fiatal lány így számol be az esti mulatságról nővéréhez írt levelében:

„Abban a szép hosszú levélben, amit éppen az imént kaptam tőled, annyira összeszidsz, hogy szinte félek bevallani, hogyan viselkedtünk ír barátommal. A legerkölcstelenebb és legfelháborítóbb dolgokra gondolj, amennyiben együtt táncoltunk, és utána együtt ültünk le pihenni. Most már csak egyszer lesz alkalmam így magamra vonni a figyelmet, mert pár nappal péntek után, amikor végül mégis megtartják a táncos összejövetelt Ashe-ben, elutazik.”

A szóban forgó ír fiatalembert, Thomas Lefroyt gondos rokonai az említett bál után rögtön diszkréten hazaküldték – később egyébként tekintélyes karriert futott be, Írország főbírájaként halt meg 1859-ben. Ma a történészeken kívül aligha tudnának róla sokan, ha az a bizonyos ifjú hölgy, akivel azon a bálon az illendőnél többet táncolt, történetesen nem írt volna hat olyan regényt, amely a tizenkilencedik század vége óta az angol irodalom klasszikusának számít. Az írót övező kultusznak köszönhetően született megszámlálhatatlan és roppant vegyes minőségű filmes és szöveges interpretációban ő a nagy Jane Austen titokzatos, ifjúkori szerelme. Így lett egy tizennyolcadik századi, egy este talán a szokottnál kissé többet táncoló és beszélő ifjúból kétszáz évvel később film- és regényszereplő.

Jane Austen alakjára és műveire egyaránt kiterjed az említett kultusz. Regényeit mindenféle nyelven újra kiadják, hollywoodi vagy BBC-filmadaptációk készülnek belőlük kedvelt filmcsillagok szereplésével, profi és dilettáns írók írnak hozzájuk folytatásokat. Az írónő személye, magánélete is élénken foglalkoztatja a rajongókat, számos történet íródott, film készült Jane Austen életéről, amelyek kivétel nélkül a titokban tartott, beteljesületlen szerelem kérdésére összpontosítanak, gyakran mellőzve mindazt a tényanyagot, amelyet a szerző életéről valóban tudni lehet. A számos on- és offline fellelhető Jane Austen-klub és -olvasókör, az utazási irodák Steventonba és Bathba vezetett Austen-emléktúrái vagy az arcképével díszített tárgyakat és az idézeteit tartalmazó füzetkéket, könyvjelzőket, naptárakat stb. árusító boltok kínálata mind arról tanúskodik, amit az Austen-kultuszt bő húsz ével ezelőtt elemző Carole Houlihan Flynn így fogalmazott meg: 

„Austen kulturális fétis, őt szeretni vagy gyűlölni olyan tipikus jelentésekkel bír, amelyeknek semmi köze a műveihez.

Számos, egymásnak ellentmondó érdek öndefiníciójában játszik elemi szerepet, egyformán fontosnak tartják a kifinomult eszképisták és a keményfejű realisták, az erkölcs szigorú őrei és a játékosan amorális színpadiasság hívei, az elitisták és demokraták, a lázadók és a konvencionálisak, a hozzáértők és az egyszerű olvasók.”[1]

Ez a hangos siker elfeledteti azt a tényt, hogy 

Jane Austen a saját korában messze nem bizonyult ennyire ismert, sikeres írónak.

Az 1817-ben bekövetkezett halálát követő fél évszázad során könyveit kevesen ismerték, az írónőről pedig alig lehetett tudni valamit. Voltak rajongói, többek közt Walter Scott, de mind életének eseményeiről, mind a regényeiről nagyjából megfeledkeztek, nem jelentettek példát és ihletforrást a tizenkilencedik század során egyre energikusabban jelentkező angol regényírónők számára. Ma érzékelhető népszerűsége csak a tizenkilencedik század vége felé indult. Első lelkes rajongói még nem régensherceg-kori ruhákban olvasóklubot szervező, szuvenírvásárló vagy fanfiction-író, jellemzően nőnemű olvasók voltak, hanem egy viszonylag zárt, zömében férfi irodalomtudósokból, professzorokból, a könyvszakma képviselőiből álló kör. A húszas években Austen munkássága fontos szerepet kapott a biblioterápia kialakulásában: regényei állítólag a legnépszerűbbek voltak az angol tábori kórházak könyvtáraiban, terápiás céllal olvastatták őket az akkoriban shell-shocknak, vagyis harctéri idegsokknak, neurózisnak nevezett poszttraumás tünetegyüttestől szenvedő páciensekkel. Állítólag 

Churchill is azt mondta, hogy a második világháború megnyerésében két dolog segítette: Jane Austen regényei és a penicillin.

Rudyard Kipling, aki maga is nagy tisztelője volt Austennek, egy 1923-ban írt novellájában, a The Janeitesben egy cockney borbély francia fronton szerzett élményeit meséli el, akinek életét egy Austen-rajongókból összeálló titkos társaság menti meg. Jobban mondva Jane-rajongókból – a hardcore Austen-fanok számára ugyanis nincs teljes szerzői név: ők bizalmasan csak keresztnevet használnak, amint a What would Jane do? – Mit tenne/mondana/ tanácsolna stb. Jane?-típusú Austen-idézetgyűjtemények sora is jelez. E titkos társaság tagjai Austen-regényekből vett kódolt üzenetekkel kommunikálnak egymással, a fegyvereket is regényszereplőkről nevezik el – a nagyágyú például Lady Catherine de Bourgh. Velük ellentétben Kipling narrátora szemében az Austen-regények holmi furcsa, régi világban játszódó érthetetlen történetek: „Nem kalandosak és nem is piszkosak, még csak nem is nevezhetőek érdekesnek: csupa tizenhét év körüli leányzó (akkoriban korán kezdték, én mondom), aki nem tudja, kihez menjen feleségül, és bálok, kártyapartik, piknikek meg fiatalemberek, akik belovagolnak Londonba egy hajvágásért és beretválásért. Akkoriban beletelt egy egész napba, ha az ember egy rendes borbélyhoz akart eljutni.”[2]

Kipling derék borbélyának összefoglalása az Austen-regények világáról (és annak a humora, hogy professzionális érdeklődéssel az Emma egy meglehetősen mellékes epizódját jegyzi meg csupán) ezúttal egybecseng a nála esztétikailag jóval képzettebb Szerb Antal véleményével, aki A világirodalom történetében az Austen-regényeket úgy foglalja össze, hogy azok tele vannak ifjú hölgyekkel, akiknek már nagyon férjhez kellene menniük, és titokzatos fiatalemberekkel, akiknek titokzatossága abban áll, hogy nem óhajtják elvenni az illető hölgyeket.

Nincs abban semmi meglepő, hogy egy népszerű szerzőnek vannak hardcore rajongói, ahogy művelt és kevésbé művelt értetlenek is feltűnnek. Nemrég (még nem a szomszédunkban zajló háború, hanem „csak” egy világjárvány viszontagságai közül átmenetileg elhúzódva) egy munka során végigolvastam Jane Austen hat regényét. Olyan mondatokat, szövegrészeket kerestem bennük, amelyek a konkrét regénykontextustól függetlenül frissnek, mainak tűnnek, esetleg alapot kínálnak a továbbgondolásra. Első hallásra meglepőnek tűnik, de a legszellemesebb, legfrissebb, mondjuk így, „leginkább mai” mondatok rendszerint nem a főszereplők szájából hangzanak el, hanem többnyire azok a mellékszereplők mondják ki őket, akik aztán a regény során pórul járnak. A mansfieldi kastély hősnője, Fanny Price például szépen beszél a természetben való pihenés gyönyörűségéről, meg az állhatatos jellemről, de vetélytársnője, a szellemes, felvágott nyelvű Mary Crawford az, aki olyanokat mond, hogy „az önzést ugyebár mindig meg kell bocsátani, hiszen annak gyógyítására nincs remény”, vagy „az emberi természetnek több tanításra van szüksége, mint amennyit a heti egy prédikáció nyújthat”. Igaz, nem minden Austen-hősnő olyan csöndes és erényes, mint Fanny Price vagy a Meggyőző érvek Anne Eliotja, vannak köztük jóval élénkebb, szellemesebb, makacsabb szereplők is, akik nem fukarkodnak az észrevételeikkel. Talán a legjobb példa erre az Emma címadó hősnője, aki valósággal ontja a szerelemről, házasságról való szellemes és jól idézhető állításokat. Csakhogy (és itt visszatérhetünk a regény kontextusába) Emmának pont ezek az állításai, illetve a mögöttük húzódó önfejűség az, amely miatt végül kudarcot vall, megszégyenül, és jó útra tér hűséges családi barátjuk, az őt a regény alatt kitartóan bíráló Mr. Knightley oldalán. Aki mai szemmel nézve sajátosan viszonyul szerelméhez: az érzelem soha nem homályosítja el ítélőképességét, nem idealizálja szerelme tárgyát. Az egyetlen ember, aki szereti Emmát, éppen az, aki a hibáit is látja, szóvá teszi, és mindegyre azok kijavítására ösztönzi. 

Igazán szeretni Austennél annyi, mint figyelmes, nyitott szemmel nézni a másikat.

Ezzel az állítással talán közelebb kerülünk annak a megfejtéséhez is, hogyan tud kétszáz évvel a megírásuk után az Austen-regények olvasása egyféle traumaoldó, emancipáló, kortárs nehézségeken felülemelkedni segítő tevékenységgé válni. Mert nem csak az első világháborús veteránok és második világháborús államférfiak olvasták így ezeket a regényeket, vannak erre frissebb példák is. Austen olvasása és tanítása segíthet túlélni a kétezres évek elején a bombázott Bagdadban (Talking About Jane Austen in Baghdad), vagy kiszabadulni egy rendkívül korlátozó helyzetből (lásd Deborah Feldman Unortodoxát).

Segíthet ebben a regények időkezelése is: a mi időérzékelésünk felől olvasva Austen regényeinek ideje lassú és nyugalmas: egy bekezdésen belül hetek tudnak eltelni, miközben 

a hősnek „van ideje” tisztába jönni érzéseivel, elengedni és meggyászolni, átgondolni és újraértelmezni.

Cselekvési körük jóval behatároltabb, de ezen a téren talán szabadabbak.

A másik magyarázat pedig az, hogy Austen nem romantikus: nem fekete-fehérben gondolkodik, nem az ellentétben, hanem az egyensúlyban hisz, abban, hogy a világ rendje minduntalan kibillen, majd visszazökken a helyére. Austennél ugyanis rend van, és ez nem annyira a teázószalon berendezésében, hanem leginkább az érzelmek ábrázolásában érhető tetten.

A szerelem ebben a világban nem magánügy, hanem egy közösség ügye, hiszen a párválasztás, a házasság kérdése meghatározó a gazdasági kapcsolatrendszerek alakításában. Ugyanakkor a szereplők, történjen bármi, sosem tévelyegnek elveszetten az érzelmeik viharában, mert itt a szerelem etikai keretek közt értelmeződik: szeretni valakit annyi, mint a közös, a teljes közösség által elfogadott etikai kódhoz mérve szeretni.

A másik ember értéke nem az eredetisége, az egyedisége, mint ma, hanem az, ahogyan kiáll a közösség értékei mellett, ahogy beleilleszkedik a közösség értékrendjébe.

Mai szemmel olvasva az ember hajlamos arra gondolni, hogy mindez jól hangzik ugyan, de az az erény és jellem, amelyet az akadályokat sikerrel vevő Austen-hősnők mindig tanúsítanak (akik pedig nem rendelkeznek vele, azok mindig elbuknak) netán csupán a patriarchális rend kontrollszavai volnának. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy 

éppen ez a rend az, amely valamiféle szuverenitást is ad a hősnőinek.

Anne, Elizabeth, Fanny, Elinor vagy bármelyik Austen-hősnő bizonyos lehet abban, hogy nem egy adott ember értékeli őket: belső értékük épphogy nem a vágyott férfi tekintetén múlik, hanem abból a képességükből fakad, hogy képesek felismerni saját koruk kvázi-objektív morális imperatívuszait, és ezek értelmében cselekednek. Így pedig Fanny Price nem teszetosza nebáncsvirág, hanem jellem, míg Mary Crawford, aki nem képes elítélni, hogy bátyja viszonyt kezdett egy férjes asszonnyal, nem az. Lizzy Bennet az, a gőgös Lady Catherine de Bourgh, a savanyú Miss Bingley vagy az üresfejű Lydia Bennet nem az.

Nem annyira a személyes, érzelmi validáció, mint inkább a közösségi viselkedés normáinak való megfelelés biztosítja a jellemet: egy nő értéke tehát nem kérőjének szavaiból, vele való viselkedéséből fakad. Ugyanakkor minden pontosan be is van árazva: egy adott hölgy hozománya, egy adott úr jövedelme és az emberek társadalmi állása közkézen forgó információ. Ebben a világban vajmi kevés a magánügy, a regénycselekmények magját biztosító udvarlás pedig végképp nem az. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a közösség, amely figyelemmel kíséri, és mindvégig mediálja a mai világban már szigorúan magánügynek számító folyamatokat, nem annyira a nő, mint inkább a férfi viselkedését követi árgus szemmel. Az udvarlás Austennél voltaképpen egy hosszú és alapos tesztperiódus, amelyben a legutolsó pletykás szomszédasszonyig mindenki szerepet játszik. Austen világában az emberi viszonyok számos jól strukturált, láthatatlan, de mindenki által ismert szabályt követnek – az udvarlás meg végképp. Pontos, és a közösség minden egyes tagja számára egyértelmű szemiotikával bír az, hogy ki mikor fogadja a köszönést, mikor illik valakit meglátogatni, milyen jelentése van annak, ki kivel és mennyi ideig táncol, beszélget, sétál.

Ebben a jól szervezett világban az érzelmek követik, és nem megelőzik a tetteket és nyilatkozatokat

 – nem feltétlenül kiváltó okai, inkább következményei azoknak.

Mai szemmel ezt a rengeteg gondosan kodifikált szabályt naivan akadálynak képzeljük, de jó, ha nem tévesztjük szem elől, hogy mindez pontos jelzőrendszerként, irányításként is szolgálhat. Austen hőseinek és hősnőinek nem kell szorongva margarétaszirmokat tépdesniük, eltűnődve azon, hogy szeret vagy nem szeret: ez a jól strukturált kódrendszer eszköze annak, hogy elűzze az érzelmi bizonytalanság keltette szorongást.

Ugyanilyen pontosan kodifikált az ember társadalomban betöltött szerepe: lehet sikerrel haladni és kiemelkedni egy pályán (mint pl. Wentworth kapitány), vagy ostobán elszórni a hajdani vagyont és csupán a megmaradt ranggal vigasztalódni (mint Ellioték). Az, hogy ki milyen társadalmi osztályhoz tartozik, és ez milyen életpályákat tesz számára lehetővé, ebben a premodern világban még meglehetősen kőbe vésett, akárcsak az a szabály, hogy a férjezett húg közelebb ülhet az asztalfőhöz, és nagyobb ranggal rendelkezik, mint a nála idősebb, de nem férjnél levő nővére.

Az a mód, ahogy az Értelem és érzelem egyik hősnője, Elinor viselkedik, csak egy utólagos értelmezés szerint a hűvös értelem szavának követése a szenvedélyes érzelemmel szemben. Elinor egyszerűen tizennyolcadik századi értelemben jellemes ifjú hölgy, aki a szerelemnek ezt a ritualizált viszonyrendszerét követi, amelyben erős érzelmeket csakis a megfelelő jelzések, viselkedési szakaszok letudása után fejez ki az ember.

Eva Illouz Why love hurts[3] című munkájában, amelyben egyébként többek közt éppen Austen regényein keresztül jellemzi a premodern társadalom szerelemmel, udvarlással kapcsolatos viszonyulásmódjait és szokásvilágát, rámutat, hogy mindez ellentétben áll a modern, érzelmi autenticitás elvével. Azok a szereplők, akik a cselekmény során többnyire pórul járnak, de a mai olvasó számára a legszellemesebb, és gyakran leginkább azonosulásra késztető mondatokat mondják, a tűzrőlpattant Mary Crawfordtól a gyakran érzéketlen bunkóként viselkedő John Thorpe-ig, már egy új világ előhírnökei, amelyben a korábbi, egyszerre korlátozó és nyugalmat adó konszenzus a világ és a szív dolgairól már repedezni látszik.

Mert ahhoz, hogy például az udvarlás szabályait érintő közmegegyezés működjön, az kell, hogy mindenki ismerje és kövesse ugyanazt a jelzésrendszert. Ennek egyik, roppant triviális példája az, hogy egy férfi nem fordíthat megkülönböztetett figyelmet egyetlen nőre, hacsak nem akarja feleségül venni. A vonzó rosszfiú Willoughby érzései Marianne Dashwood iránt ugyan hitelesek, de nem az a fontos, hogy szereti-e a lányt, vagy sem, hanem az, hogy a viselkedése mást sugall, mint a szándékai, ami a közösen vallott morális kód súlyos megsértése.

Térjünk vissza hát egy kicsit a szöveg elején idézett levélrészlethez! Az imént felvázoltak alapján Austen bizony egy kis kódsértésről, határfeszegetésről számol be a nővérének: egy apró, átmeneti résről, amelyen át a modern, a miénkhez már közelebb álló világ fénye szűrődik be. Egy kicsi szenvedély, amiről akár azt is hihetnénk, hogy hiányzik az austeni regényvilágból, holott benne van, csak nem a szó mai értelmében. Ott az érzelmek intenzitását éppen az adja, hogy mélyen gyökereznek az érdekek és a józan ész világában, mintegy azok validálják minden szenvedély létjogosultságát.

Austen regényvilágában benne van az a tudás, hogy noha jellemes embereket is érhet csalódás, számukra megnyugvást nyújthat az, hogy önmaguk és a közösség szemében megfelelő, etikus módon járnak el, és így viselik a csapásokat. Ez és a közösségi interakciók szabályozottságából fakadó kiszámíthatóság teszi Jane Austen regényeit olyan vigasztalóvá a szorongatott helyzetben lévők számára. A jó nem elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig büntetését, hanem önmagában hordja azt. Ebben hinni csak egy regényolvasás idejéig is, ha nem is felemelő, de átmenetileg valóban megnyugtató érzés lehet. 

*

Jegyzetek:

[1] Carole Houlihan Flynn: „Jane Austen’s Letters”. In: The Cambridge Companion to Jane Austen. Ed. Edward Copland – Juliet McMaster. Cambridge, Cambridge University Press, 1997. (Saját fordítás – V. J.)

[2] Saját fordítás – V. J.

[3] Eva Illouz: Why love hurts. Cambridge, Polity, 2012.