A holland Ian Buruma munkásságát legtöbben onnan ismerik, hogy a globálirodalmi zászlóshajóként, kultúrzsurnál-etalonként, sznobriadós kivetüléseként is ismerhető The New York Review of Books főszerkesztője volt évekig, távozásában a #metoo mozgalom lábra kapása is szerepet játszott; bár ő nem volt abuzátor, de szerkesztőként lehozta egy kanadai talk show host zaklatásügyi mosakodását. Sokáig a Bard College-ban tanított, az újságszerkesztés előtt Londonban élt és írt, előtte pedig évtizedekig Tokióban.
Bár soha nem találkoztam Burumával, már vagy huszonöt éve olyan, mintha mindig is ismertem volna. Ugyanis mikor 1997-ben másodszorra is Tokióba keveredtem, nekem is Donald Richie lett a mentorom, akárcsak neki, még huszonöt évvel korábban. Donald Richie-t a japán film és popkultúra doyenjének volt szokás tartani, egy nipponista Susan Sontagnak, aki a háború után a Pacific Stars&Stripes (csendes-óceáni vonatkozású amerikai katonaújság) filmkritikusaként érkezett 1946-ban a szigetországba, hogy aztán ott is haljon meg 2013-ban. Richie jelen volt Kurosawa velencei aranyoroszlános Rashomonjának (A vihar kapujában) forgatásán 1950-ben, ismerte Michiko császárnét és Mishimát, a magát Szent Sebestyénnek képzelő jobbos irodalmi dandyt, aki 1970-ben a japán védelmi erők egy ezredét foglyul ejtette, a Császári Hadsereg (II. vh.) egyenruhájában beszédet intézett hozzájuk egy parancsnoki erkélyről, majd rituális öngyilkosságot (sepukku) követett el.
Akit Donald Richie nem ismert, azt az adott időkeretben és Japánban nem is volt érdemes ismerni a kulturális fronton.
A hágai születésű (1951) Buruma holland ügyvéd apa, és német-zsidó eredetű brit anya gyermeke, az ismert amerikai filmrendező, John Schlesinger volt a nagybátyja; utóbbival beszélgetőkönyve is ismert.
Burumának Magyarországon két könyve jelent meg, japántárgyú alapismeretek könyve (A modern Japán 1853-1964), de nem ezzel vagyok most foglalkozandó. A Tokyo Romance c. esszéizáló önéletrajza viszont nemrég (2019) jelent meg angolul, mostanában jutott el hozzám és reveletív erejűnek tartom a magam részére. A fiatal holland bölcsész 1970 körül döntött úgy Amszterdamban, hogy székhelyét átteszi Tokióba, miután látta Terayama Shuji Tenjȏ Sajiki (Kakasülő) nevű underground színházi csoportjának néhány előadását, és ez arra csábította, hogy Japánba költözzön filmes tanulmányokat folytatni és csatlakozni a trupphoz. Aztán butȏval foglalkozott, a világháború után kialakult japán „táncszínházzal”, Ohno Kazuo és Hijikata Tatsumi társulataival. A „sötétség tánca” eksztatikus tánc, rizslisztben meghempergett, alulöltözött táncosok a nyugati avantgárd és a japán nȏ-színház hagyományait ötvözve mutatnak rá a létezés végvonaglás-jellegére. Buruma egy későbbi könyvében (The Missionary and the Libertine. Love and War in East and West) dichotómiát állított fel: milyen okból mennek a nyugati emberek Japánba – és általában a Távol-Keletre –, nos vagy nyugati eszmét, vallást, ipart, kereskedést és hitet terjeszteni áhító misszionáriusként, vagy pedig a Shangri-lát (bloodsex&magic + „örökélet, ingyensör”) űző-hajtó libertinusként.
Misszionáriusnak lenni nem csak egy póz, de kolonialista hitelvi ügynökösködés is,
míg hát a libertinusok, bár a név római, de már dionüszoszi talajba eresztik hedonista gyökereiket. Ian Buruma egyértelműen az utóbbi csoportba tartozónak tartja magát. Kíváncsi ember, a mindent is meg akarja ismerni, még ha tisztában is van vállalkozása lehetetlenségével. Témái változatosak. Írt esszékönyvet az anglomániáról, írt szociálpszichológiai oknyomozást két amszterdami gyilkosságról – a homoszexuális-szélsőjobboldali pártvezér, Pim Fortuyn haláláról (egy radikális állatvédő keze által az új évezred elején), és a levágott fülű festő szépfia, Theo Van Gogh filmrendező lemészárlásáról egy bevándorló marokkói iszlamista suhanc által (Murder in Amsterdam: The Death of Theo Van Gogh and the Limits of Tolerance) –, és persze leginkább kelet-ázsiai témákról.
Wages of Guilt (A bűn bérei) címen Buruma összevetette az utolsó világháborúval való elszámolás egymástól radikálisan különböző (nyugat)-német és japán közelítéseit; az 1968-as nemzedék által behozott kemény német szakítást ismerjük, olykor pedig a honi hírekben is megjelenik, hogy különböző beosztású japán kormánytisztviselők augusztusról augusztusra, a tűzszünet évfordulóján rendszeresen tiszteletüket teszik a mai napig a shinto Yasukuni-szentélyben, mely a világháború japán katonáinak állít emléket, és ezek a látogatások üzemszerűen verik ki a biztosítékot Koreában, Kínában és a kelet-ázsiai és csendes-óceáni térség sok más, egykor japánok által sanyargatott országában.
A magyar ember persze nemigen tesz különbséget japán meg kínai közt, pedig Ri Ko-ran, a későbbi Shirley Yamaguchi életmunkája van annyira figyelemreméltó, mint a magát viszonylagos ismertségre verekedő és házasodó pesti zsidólány, Gábor Zsa Zsa oevre-je. Li Xianglan – japánosan: Ri Ko-ran – a Japán által megszállt Mandzsúriában született, életvallomása szerint csak egyik szüleje volt kínai, a másik japán, ezért is Yamaguchi Yoshiko a születéskori neve. Ám az 1920-as születésű díva kínai lányokat alakítva mandzsúriai japán militarista propagandafilmekben szerepelt sokáig, 1945 után a kínai nacionalista kormány (Kuomintang) halálra is ítélte, ám mivel sikerült japán származását igazolnia, ezért kiadták a háborúban vesztes Japánnak. Kínai nevén szerepelt először, rátelepedett a kínai lány sztereotípiája. Valamennyi időre Hollywoodba költözött, ott lett Shirley (és Charlie Chaplin barátja) – legkomolyabb szerepe, szerintem, a „legnagyobb filmes kismester”, Samuel Fuller, Tokióban játszódó 1955-ös krimije, a The House of Bamboo (Bambuszház) volt. Buruma magyarul is megjelent életrajzi regényt írt róla A kínai szerető címen.
Buruma élete Tokióban tökmás lett, mint Amsztiban volt, pedig akkor az is a fehérfarmeres, a Damrakon randalírozó provók (holland hippik) hasisba-párolt örömelvű világa volt. Buruma többletszabadságot élt meg egy egykor fasiszta, mindig-rendőrállam keretei között.
Élete csupa kaland, párkapcsolati szinten is, de sokkal fontosabban az intellektuális megismerés birodalmában.
Donald Richie és Terayama Shuji, film és színház, Ohno és Hijikata, butȏ és a popkultúra, sztriptízbárok és pachinko-szalonok, könnyűzene és a manga és az anime világa. 1975-ös Japánba érkezése még a pre-cyberpunk japán kulturális világ kialakulása előttre esett, úgyhogy nem csak a tetoválómesterek Edo-kori hagyományát figyelhette – ő fotózta Donald Richie yakuza-tetkókkal foglalkozó könyvét –, de módjában állt az egész cyberpunk alapozású J-pop világ megszületését is nyomon követni. Mikor saját Japán-vonatkozású könyvemet, az először 2000-ben megjelent Tokyo Undergroundot írtam, a bibliográfiában igen előkelő helyet foglalt el a Behind the Mask. On Sexual Demons, Sacred Mothers, Transvestites, Gangsters, and Other Japanese Cultural Heroes. (A maszk mögött. Szexuális démonokról, szent anyákról, transzvesztitákról, gengszterekről és más japán kulturális hősökről) c. dolgozata, melyet ottlétemkor kézikönyvként forgattam, és őrültem bele a forgatásába. Buruma összecimbizett Kara Juro színésszel is, esztétikai és politikai radikálissal, aki nem csípte annyira a gaijinokat (nyugatiak), ám mivel a Midnight Cowboy volt a kedvenc filmje, és azt Buruma bácsikája rendezte John Voigttal és Dustin Hoffmannal, ezért közel engedte magához. Kara Juro színészként underground radikálisok (például Wakamatsu Koji) filmjeiben is szerepelt, maga is többször utazott Libanonba, hogy a Japán Vöröshadsereg (Nihon Sekigun) terrorszervezet ott állomásozó egységében működő barátait, például Adachi Masao filmest látogassa.
Buruma életrajzi könyve gyengéd érzelmekkel tölt el, egy fiatalemberrel találkozom, magammal,
a yokohamai kikötőben szovjet hajóra szállva, hazafelé. A kabinomban egy a tengeribetegségtől folyamatosan okádó tanzán diák Minszkből, a fülemen frissen vett narancssárga Sony walkmanból David Bowie, a kikötő rakpartján zsebkendővel sírva integető japán lány. Orwell éve volt (1984), Borges napja egy évvel később (vö.: Jorge Luís Borges: 1983 augusztus 25. c. novellája), és akkor gondoltam arra először, hogy írogatnom kéne. Aznap voltam huszonöt éves.
*
Válogatás Buruma műveiből:
Ian Buruma: A modern Japán 1853-1964. Európa, Budapest, 2006.
Ian Buruma: A kínai szerető. Viktória kiadó, Budapest, 2008.
Ian Buruma: The Missionary and the Libertine. Love and War in East and West. Faber and Faber, London-Boston, 1996.
Ian Buruma: A Tokyo Romance. (Egy tokiói szerelem)
Ian Buruma: Behind the Mask. On Sexual Demons, Sacred Mothers, Transvestites, Gangsters, and Other Japanese Cultural Heroes. (A maszk mögött. Szexuális démonokról, szent anyákról, transzvesztitákról, gengszeterekről és más japán kulturális hősökről) Pantheon Books, New York, 1984.
Ian Buruma: Wages of Guilt. Memories of War in Germany and Japan. (A bűn súlyai. Háborús emlékek Németországban és Japánban.) Farrar, Straus, Giroux, New York, 1994.
Ian Buruma: Murder in Amsterdam. The Death of Theo Van Gogh and the Limits of Tolerance. Penguin Press, London, 2006.
Ian Buruma: A Tokyo Romance. Atlantic Books, London, 2019.
