A fiatal ír szerző, Sally Rooney üstökösként robbant be az angol irodalomba 2017-ben, amikor első könyvével, az itthon csak idén, még éppen a járvány előtt kiadott Baráti beszélgetésekkel (Conversations with Friends) elnyerte a Sunday Times „Év Fiatal Írója” címet. De az igazi meglepetés akkor jött, amikor egy év múlva megjelent második kötete, a Normális emberek (Normal People) is, amellyel nemcsak, hogy bekerült a legrangosabb brit irodalmi elismerés, a Booker-díj jelöltjei közé (noha a szűkített listán már nem szerepelt), de minden idők legfiatalabbjaként elnyerte az év legjobb művének járó Costa-díjat is, sőt, a kötetet a Times 2018-ban az év regényének választotta. A Normális emberek így akkora bestseller lett az Egyesült Királyságban, hogy a lapok egyre-másra arról cikkeztek, a könyvesboltosok a pult alatt dugdossák a könyveket, és az új szállítmányok napok alatt elfogynak a polcokról. A kritika pedig mindkét regény esetében sűrűn dobálózott a „revelatív erejű”, „letehetetlen”, és „addiktív” jelzőkkel, generációja hangjának és legjobbjának kiáltva ki a fiatal írónőt. Ilyen siker után a Normális emberek (amely magyarul már tavaly megjelent a 21. Század Kiadó gondozásában) természetesen nem kerülhette el a megfilmesítést sem: a BBC és a Hulu bábáskodásával tizenkét részes sorozat készült belőle, amelyet április végén kezdtek vetíteni.
Rooney sikerének titkára pedig épp utóbbi adaptáció világított rá a legjobban azzal, hogy ami igazán jó a könyvekben, az a képernyőn egyáltalán nem érvényesül. Ha ugyanis a Normális emberek – vagy éppen a Baráti beszélgetések (melyeket mostantól monogramjukkal idézünk) – eseményeit elválasztjuk a szövegtől, nem marad más, csak egy némileg lehangoló, bár pozitív végkicsengésű, abszolút átlagos, fiatal felnőttekről és -nek szóló szerelmi történet –miközben a regényeknek igazán Rooney stílusa tesz jót.
Szövege könnyedén olvasható, a rövid mondatoktól kellemesen ritmusos, gördülékeny, egységét még a párbeszédek sem törik meg, mivel gondolatjelekkel nem, csak tördeléssel jelzi őket. Egy-egy mondatba tömörített leírásai kifejezetten líraiak („Alulról megvilágított, üres ágak karistolták az eget” [BB, 299], „Esőkabátok csillognak az utcai lámpák víz alatti színeiben. Az eső ezüstös aprópénz az autók vakító fényszórója előtt” [NE, 287]) – ami persze a műfordítónak is köszönhető, az eredeti szöveg ismeretében pedig bátran kijelenthetjük, hogy Dudik Annamária Éva kitűnő munkát végzett.
Rooney időkezelése következetes és követhető: bár lineáris, de jól érzékeltetett, nagy ugrásokkal halad, az időnként beszúrt flashbackek viszont izgalmassá teszik az egészet. Az elbeszélő személye, hangja is jól körülhatárolható: a Baráti beszélgetésekben minden eseményt a főszereplő, Frances szemszögéből ismerünk meg, míg a Normális emberekben „mindentudó”, harmadik személyű narrátor osztja meg velünk Connell és Marianne érzéseit, gondolatait, tetteit.
Bár a fokalizáció egészen eltérő a két regény esetében, a karakterekkel könnyű azonosulni (legalábbis egy bizonyos korú olvasói rétegnek), elsőre ugyanis meglepően hétköznapinak, átlagosnak tűnnek, a Normális emberekben mindenképp. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy ez tendencia is a kortárs ír irodalomban, a magyarul olvasható szerzők többsége Colm Tóíbintől Emma Donoghue-n át Cecilia Ahernig mind hétköznapi „hősökről” mesél. Míg azonban náluk e figurák végül tényleg hősökké válnak, megküzdenek a maguk terheivel, addig Rooney alakjainak egyetlen központi mozgatórugója az elképzelt normálishoz való igazodás, a beilleszkedés vágya.
Miközben arra építi regényeit, hogy teljesen átlagos fiatalokról szólnak (és ezért a vetületért magasztalják is), nagyon hamar kiderül, hogy Frances, Marianne és Connell egyáltalán nem hétköznapiak. Éppen ellenkezőleg. Abszolút kiemelkednek környezetükből, még akkor is, ha ezt nem veszik tudomásul, és ha – normalitásuk hangsúlyozása érdekében – egyetlen ép családképet sem mutat fel Rooney: mind a négy főszereplő csonka családból, és egyéb problémákkal terhelt környezetből jön. Tény, korunk társadalmában tényleg ez a megszokottabb jelenség – csak a valóságban nem minden elvált vagy egyedülálló szülő gyermeke zseni. Az sem tisztázott, hogy Rooney világában mégis mit jelent ez a normalitás, az átlagosság, a hétköznapiság – viszonyítási alapot ugyanis sem karaktereinek, sem olvasóinak nem ad.
A Normális emberekben Connell első generációs értelmiségiként, egyedülálló anya fiaként a vidéki kisvárosból bejut az ország legjobb egyetemére, a Trinity College-ba, ahol ösztöndíjas lesz, majd sikeresen bontogatja szárnyát pályakezdő íróként, és így tovább. Marianne ugyanazon carricklea-i középiskola legokosabb diákja, mint Connell, de nem mellesleg még gazdag is: Dublinban saját lakásban él, ő is megkapja ugyanazt az ösztöndíjat, olaszországi nyaralója van, és egy évet Svédországban tanul. A Baráti beszélgetések úgy indul, hogy a mindössze harmadéves egyetemista Frances barátnőjével, Bobbival együtt már befutott költő, akit „spoken word”-estekre hívnak meg, később pedig Frances első novelláját rögtön közlésre fogadja el az egyik legrangosabb irodalmi lap. Valóban az lenne a céljuk, hogy „szürke kisegérré” váljanak, és beolvadjanak a tömegbe, ahogy az Marianne-nel történik a Normális emberekben? Vagy az a normális, amit Melissa mond a lányoknak a Baráti beszélgetésekben, hogy huszonegy évesen „katasztrofálisan boldogtalannak” kéne lenniük? (BB, 194)
Tehát Rooney átlagosnak egyáltalán nem mondható, tehetséges, okos, nagyrészt entellektüel körökben mozgó karakterei azért küzdenek, hogy ne legyenek azok, akik. Ez mindhármuknál imposztor-szindrómában, az önelfogadás és -becsülés hiányának megvetéssé fokozott változatában jelenik meg, amelynek Marianne és Frances esetében komoly testi, fizikai tünetei vannak – erre később még kitérünk –, ráadásul szinte képtelenek őszinték lenni, nemcsak magukkal, másokkal, még a hozzájuk legközelebb állókkal sem. A Rooney-hősök még csak nem is csehovi értelemben beszélnek el egymás mellett, hanem – érthetetlen és sokszor idegesítő módon – úgy viselkednek, mintha egyáltalán nem tudnának kommunikálni.
A fentiekből is kitűnik, hogy a két regényt jobban megvizsgálva észrevehetjük: Rooney ugyanazon panelekből építkezik, s nemcsak karakterábrázolást vagy a motívumokat tekintve, de egészen az adott szituációkban elhangzó mondatokig visszamenően.
Az előbb már említettük, hogy Marianne és Frances súlyos önértékelési problémái fizikailag is megjelennek – Frances például véletlennek álcázva rendszeresen megvágja, leforrázza magát, és mindketten rendszeresen „elfelejtenek” enni – ennek legextrémebb példája pedig a szexualitásukban érhető tetten. Mindketten eljutnak arra pontra, ahol megkérik partnerüket, hogy üssék meg őket, Rooney pedig a Baráti beszélgetésekben Frances és Nick szereplésével már megírt párbeszéd szavait emeli át a Normális emberekbe Marianne és Connell hasonló jelenetéhez (NE, 268, BB, 203-205).
Rooney könyveinek egyik legjellegzetesebb, visszatérő motívuma az újmarxista, társadalomkritikának látszó, valójában azonban csak a felszínt kapargató filozofálgatás az osztálykülönbségekről, különösen a Baráti beszélgetésekben a kapitalizmus „szörnyetegéről” – utóbbiban Frances-t kommunistaként is mutatják be, aki el is mondja magáról: „ideológiailag egészségesnek éreztem, hogy hidegen hagy a meggazdagodás” (BB, 28). Noha sok-sok frázist elpuffogtatnak Rooney baloldali értelmiségi fiataljai arról, hogy mennyire rosszak az egyenlőtlenségek, a gazdagság, mindez végtelenül hamisan cseng, hiszen közben Marianne-nak például az ösztöndíj „pusztán hiúsági kérdés” (NE, 157) és bár elhangzik, hogy oszthatnák szociális alapon, a lány fejében egy pillanatra sem fordul meg, hogy lemondjon a támogatásról. Frances könnyen mondja, hogy nem foglalkoztatja a pénz vagy a fizetetlen gyakornoki program, amikor esze ágában sincs kiköltözni nagybátyja Dublin leggazdagabb negyedében álló házából. „Ezt teszi a pénz: a pénz az, amitől a világ igazivá válik” – mondja Connell (NE, 182), amikor az előbb emlegetett tanulmányi ösztöndíj jóvoltából végre körutazást tehet Európában, de valójában ezzel a gondolattal megint csak a normalitás kérdésköréhez kanyarodik vissza Rooney.
Kritikája így nemhogy nem radikális, de még csak igazán kritikának sem mondható. Amint Becca Rothfeld írja róla a chicagói Point magazin idén januári számában: „mostanra már szinte kötelezően a házasságkerítés és a komoly társadalomkritika mesteréhez, Jane Austenhez hasonlítják. De míg Austen bizonytalanság, a suspense erejével meggyőző drámát alakít könyvtárszobai beszélgetésekből, hiszen nála sosem lehetünk biztosak abban, hogy a tehetséget elismerik és a szerelmesek egymáséi lesznek, addig Rooney könyvei mentesek bármiféle kockázattól, veszélytől, és engedékenyek. Világában bárki, aki veszi a fáradtságot a versenyzéshez, biztosan nyer”.
A legzavaróbb azonban még csak nem is a dráma és a drámaiság hiánya, hanem az, hogy a megküzdés és feldolgozás egyik regényben sem történik meg. Hiába hoz elő Rooney – dicséretesen – tényleg komoly problémákat, mint Francesnél az endometriózis, Marianne-nál a családon belüli erőszak, vagy Connellnél a súlyos depresszió, utóbbi eset kivételével hősei nem birkóznak meg ezekkel a témákkal. Rooney láttatja, mihez vezethet, hogy a lányok mindketten azonosítják magukat a problémával, és teljesen értéktelennek érzik magukat emiatt – de megoldási kísérleteket, stratégiákat nem látunk tőle. Igaz a regények végére Frances és Marianne is eljut legalább odáig, hogy a szerelmének beszéljen róla, de szembenézni továbbra sem képesek problémáikkal.
Mondhatnánk, hogy Sally Rooney művészete a kimondatlanság, a meg-nem-értés és feldolgozatlanság prózája, amelynek kétségtelenül van valami varázsa, elsősorban a fiatal írónő stílusából fakadóan – kár, hogy mindez tét nélküli. Talán még központi kérdése, a normalitás, hétköznapiság definíciója, és a karakterek ehhez való viszonya, idomulása adhatna némi mélységet írásainak, de mivel erre nem igazán reflektál, regényei valójában megmaradnak a jól megírt young adult irodalom szintjén.
