A gyenge kapcsolatok jelentősége – A szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok a kelet-közép-európai irodalmak hálójában
Fotó: 1749
A gyenge kapcsolatok jelentősége – A szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok a kelet-közép-európai irodalmak hálójában

Milyen kapcsolódási pontok vannak a magyar és a szlovén irodalom között? Hálózatkutatás, skálafüggetenség és szépség Bakonyi Gergely különleges komparatisztikai esszéjében.

A szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok jelentősége első pillantásra marginálisnak tűnhet, bár ez a kutatási terület az elmúlt évtizedekben némiképp több figyelmet kapott. Most új perspektívából közelítem meg a témát. Arra teszek kísérletet, hogy a kelet-közép-európai irodalmak hálóját vizsgálva, Csermely Péter kutatására támaszkodva komplex rendszerként tekintsek térségünk irodalmára, és így láthatóvá tegyem a kelet-közép-európai irodalmak hálójában az erős kapcsolatok mellett a gyenge kapcsolatok megkerülhetetlen szerepét a komplex rendszerek stabilizálásában. Írásom doktori disszertációm eredményeire és vonatkozó fejezeteire támaszkodik.

Nehéz meghatározni, mit nevezünk Kelet-Közép-Európa irodalmának, már a megnevezés is bizonytalan: az általam követett kifejezést Fried István használja, emellett él a Közép- és Kelet-Európa vagy Közép-Európa keleti része terminus is. A meghatározások során a hovatartozás kérdése, Kelet és Nyugat határa, a köztes lét váltak meghatározó fogalmakká. Bojtár Endre az összes szláv és két balti (lett, litván), a román, az észt, a magyar, az albán és végül az újgörög irodalmakat sorolja térségünkhöz, amelyet Hadrovics László így jellemez: „…ennek az európai tájegységnek vannak olyan népi hasonlóságai és közös történelmi élményei, amelyek az egyes nyelvekben közös jegyeket alakítottak ki. […] A kelet-közép-európai népeket az is összefűzi, hogy a kereszténység két nagy változata, a római és a görög között határterületen foglalnak helyet, és a valláson keresztül mindkét oldalról közös ösztönzést kaptak.” E háló két csomóját emelem ki, és a szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok tapasztalatai alapján kívánok aztán az egészre tekinteni.

A szlovén–magyar irodalmi kapcsolatokat Lukács István modellje koegzisztensnek nevezi, hiszen nyelvi és etnogenetikus rokonság a két irodalom között nem áll fenn, és a közvetlen kapcsolatok sem jellemzőek. E modell szerint a horvát–magyar irodalmi viszony konfrontatív, míg a horvát–szlovén korrelatív. A megállapítások kétségtelenül helytállóak a huszadik század előtti korszakra vonatkoztatva, ugyanakkor a későbbi, napjainkig tartó folyamat, amely a modernség szomszédos irodalmak felé való nyitásával vette kezdetét, már árnyalja a képet. A szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok vizsgálatában két nagy terület vált meghatározóvá: egyrészt a muravidéki irodalom rendkívül fontos közvetítő szerepe (pl. a műfordítások), másrészt a két irodalom között létrejövő interferenciák (Fried István), amelyek dialógust teremtenek a recepció folyamatában.

A kutatás során a már említett Csermely Péter A rejtett hálózatok ereje című könyvében kifejtett gondolatait hívtam segítségül, aki elsősorban a gyenge kapcsolatok szerepét vizsgálja a hálózati struktúrákban. Egyrészt a szlovén és a magyar irodalom közti kapcsolat kétségtelenül gyenge az európai vagy a kelet-közép-európai irodalmak hálójában, szemben például az általam konstruktívnak nevezett lengyel–magyar irodalmi kapcsolattal, másrészt kevés tudományközi felismerésekre rámutató irodalomtörténeti kutatást publikáltak a témában (ezt sürgeti Miran Štuhec és Marko Juvan). A rejtett hálózatok ereje a hálózatkutatás eredményeibe nemcsak a reáltudományok (pl. a statisztika, az ökológia, a közgazdaságtan stb.) összefüggéseit igyekszik integrálni, hanem az összehasonlítás során más tudományterületek felé is nyit: a komplex rendszerek stabilizálási folyamata hasonlóságot mutat a nyelvészet, a művészetek és a pszichológia területein is. A stresszfehérjék vizsgálatán alapuló felismerések a biokémiában és a munkavállalás folyamatának elemzésében elfogadott tétel a szociológiában – „a gyenge kapcsolatok stabilizálják a komplex rendszereket” – bővíthető más irányokba is. Csermely Péter szavaival: „Érdekes, hogy jó néhány szerző […] levonta már ugyanezt a következtetést […] de csak egy tudományterületen belül. Senki nem vette a bátorságot arra, hogy a kijelentést általánosítsa.”  A szerző a könyve elején megfogalmazott definíciót, amely szerint a gyenge kapcsolatok stabilizálják az összes komplex rendszert, zárszavában változtatás nélkül jóváhagyja, azzal a megszorítással, hogy a gyenge kapcsolatok arányai, „gyengeségük” és elhelyezkedésük az adott hálózat paramétereinek függvényei. A kutatás egyik kiinduló tézisét Mark Granovetter 1973-as munkája, a munkakeresés szociológiájával foglalkozó The Strength of Weak Ties adta.

A nyelvekben a szavak előfordulási gyakorisága skálafüggetlen eloszlású, a skálafüggetlenség pedig azért tűnik meghatározónak az irodalmi szövegek vizsgálatakor, mert – ahogy Csermely Péter írja – úgy tűnik, köze van a szépség (és az izgalom) élményéhez. A nyelv rendszerének komplexitása elsősorban abból az ellentmondásból fakad, hogy miközben a szerkezet rendkívül meghatározott, egyúttal informatívnak kell lennie, vagyis a közlést egyszerre jellemzi a hasonlóság és az egyediség. Másrészt a komplexitásért a beszélő és a hallgató „energiaminimuma” a felelős: míg előbbi a kevés, de precíz, addig utóbbi az egyszerű, általános, de sok szóval történő megfogalmazásra törekszik. Lefordítva mindezt a műfaji kategóriák létrehozására és az irodalmi szövegek, szövegcsoportok megnevezésére: az előzetes olvasói tapasztalat, a prototípusokhoz rendelés ellentétben áll a szöveg egyedi asszociációs bázisával.

Műfajon bizonyos szövegkapcsolatok megnevezését értem, ez pedig sosem egy, hanem mindig több szöveget jelent, annak ellenére, hogy elvben létezhetne önálló műfajú alkotás – ez a crocei elgondolás azonban a szövegekről szóló beszéd ellehetetlenüléséhez vezetne. A műfaj az intertextualitás egyik formájaként a szöveg születésének kettős pillanatában jön létre (alkotás–befogadás). Így nem egyszeri és lezárult rendszert vizsgálhatunk, hanem a kategóriák a mindenkori olvasó fejében születő asszociációk során formálódnak, öltenek testet, s lesznek megnevezhetőek. A születés állandóvá, egyedivé és folytonosan reflektálttá válik, megteremtve annak lehetőségét, hogy a szövegekről szóló beszéd kapcsolatot teremtsen az olvasók között. Ha a közös asszociációs sorok elvesznek, ha a szövegek kapcsolódása nem azonos vagy legalább hasonló módon jön létre az olvasók és az irodalomértők fejében, a műfaji kategória sorsa megpecsételődik. Ennek példáit a szélsőségek segítségével tudjuk megragadni (lásd például Sziládi Zoltán Eposz, Tandori Dezső A szonett vagy Boris A. Novak Vrata neprovrata című alkotását). A műfaj természetesen intézményesülhet is, ha adott ismétlődő diszkurzív jegyek ezt lehetővé teszik. Az így megjelenő normák hatással lesznek a befogadás (és egyúttal az alkotás) módjaira is – ahogyan ezt Hites Sándor Todorov nyomán megállapítja. Amíg David Duff szerint a műfaj a szöveg meg-megújuló kategóriája, Wellek és Warren a műfajokat intézménnyel, Marko Juvan mediátorral, Irena Avsenik Nabergoj – Roland Barthes után – történettel, Dávidházi Péter szervvel, Poszler György rugalmas imperatívusszal azonosítja. Todorov a műfajt diszkurzív tulajdonságok kodifikációjának, Jeney Éva mesebeli galambnak, Alastair Fowler pedig családnak tartja. A megnevezések kavalkádjából kiindulva a műfaj tehát metafora, amelyben olyan szövegkapcsolatokat azonosítunk, ahol – Hites Sándor által megfogalmazott jegyek alapján – a tematika, a stílus, a modalitás, a forma, a retorikai jegyek és a paratextuális jellemző és hasonlósági kategóriái valamilyen (akár extrém) módon megfigyelhetőek.

A műfaji rendszerek hálózatként való értelmezése lehetőséget ad arra, hogy egy-egy csomópontot megragadva jelenségeket, folyamatokat érzékeltessünk, a csomópont kiemelésével pedig a kapcsolódó hálózati elemek és részletek is szembetűnővé válnak. Így érzékeltethető, hogy a gyenge kapcsolatok a kiemeléssel erősítik a háló rendszerét. Ha például a regény műfajának megjelenését ragadjuk meg a tizenkilencedik század közepén a szlovén irodalomban, azzal önkéntelenül „megemeljük” annak kontextusát, például az előzményeit. Ehhez kapcsolható, hogy a közép-kelet-európai kortárs olvasói horizontok szerves része ekkortájt a magasztos, fennkölt verses nagyepika (az eposz, illetve az eposz funkcióját betöltő verses nagyepika). Az eposzra érkező válaszok, a paródiák „csupán” gyenge kapcsolatokban állhatnak az eposzok helyére lépő regényekkel, ha azok formai jegyeit, retorikai struktúráját, modalitását és paratextuális jegyeit tekintjük. A paródia profanizáló szerepe révén mégis előkészíti a helyet a háló szövetében az új számára, így az eposzparódia lehetőséget teremt a regénynek.

A gyenge kapcsolatok természetesen csak az erős kapcsolatok összefüggésében nyernek értelmet. Csermely Péter párhuzamai alapján látható, hogy a stabil hálózathoz mindkettőre szükség van, ahogy például a demokratikus társadalmakban a konzervatív és a liberális szemlélet, vagy a többségi és kisebbségi társadalom egymást erősíti. A gyenge kapcsolatok számának növekedésével stabilabbá válik a rendszer, éppúgy, ahogy a páviáncsapat vakargatási rítusa az összetartozás egyik kulcsa. Amikor egy hálózatban úgynevezett rengés vagy épp váltás történik, a gyenge kapcsolatok bomlanak fel először (ahogy a páviánok esetében is). A rendszer stabilizálásához tehát az erős és a gyenge kapcsolatok arányait ki kell egyenlíteni.

A komplex rendszerek stabilitása felől jobban értelmezhető az általánosan elfogadott tétel, amely szerint a klasszikus modernség időszakára alakul ki a szlovén műfaji rendszer. A legtöbb tizenkilencedik századi irodalmi törekvés fő célja az önálló nemzeti irodalom megteremtése, majd annak szélesítése, „erősítése”. Ennek következményeként az intertextuális háló elemei szaporodnak, a kapcsolatok pedig az elemek számával ugrásszerűen növekednek. A szövegek közt megnövekedett kapcsolatszám egymáshoz viszonyítva lehet gyenge vagy erős. Ha a moderna műfaji rendszerére tekintünk, erős kapcsolatokat láthatunk például a cukorgyáriak (Dragotin Kette, Josip Murn) lírája és Ivan Cankar prózája között, amely elsősorban a magány tematizálásában, másodsorban a stílusjegyekben érhető tetten. A gyenge szövegkapcsolatok ugyanakkor (például Oton Župančič Duma című versének fókuszpontváltásai és a Murn- és Kette-líra darabjai között) egyre stabilabbá teszik azt a rendszert, amelyet a moderna elnevezéssel igyekszünk megragadni. A műfajokkal kapcsolatos stabilitás egyik kulcseleme a kánonképzés, amelyben a moderna kiemelkedő szerepet játszik, elég itt csak a karcolat (črtica) műfaját megemlítenünk. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a későbbi korok miként kapcsolódnak a modernához, az intimizmus, az újmodernség szövegkorpuszai tovább szövik a szöveghálót, sőt – ahogy az Imre Lászlónál olvasható – a posztmodern fragmentumai, műfaji szabadságigénye sem értelmezhető a korábbiak ismerete nélkül.

Ha perspektívánkat megváltoztatjuk, és a szlovén–magyar irodalmi kapcsolatra mint komplex rendszerre tekintünk, kitűnik, hogy a muravidéki irodalom erős kapcsolata mellett a Fried István által megfogalmazott interferenciákkal lehet leírni azokat a gyenge kapcsolatokat, amelyek stabilizálják a rendszert. Például a történelmi dráma megjelenése és változása a magyar és a szlovén irodalomban nem mutat direkt kapcsolatot. A szövegek párhuzamos olvasása ugyanakkor óriási szövegkorpuszt, a történelmet mint szöveget, annak direkt kapcsolódásait és párhuzamait adják hozzá a rendszerhez, így olyan összefonódásokra, érintkezésekre mutathatunk rá, amelyek az irodalmi terek stabilabb hálóját hozzák létre. Ezek a hálórészek megjelennek a muravidéki szlovén nyelven olvasható, magyar történelemre vonatkozó szépirodalmi szövegek értelmezése során is (lásd Kardos János Toldi-fordítását).

A szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok értéke tehát megmutatkozik abban a folyamatban, amikor – perspektívánkat kitágítva – a kelet-közép-európai irodalomra tekintünk komplex rendszerként. E rendszernek a szlovén–magyar irodalmi kapcsolatrendszer az egyik stabilizátora, és a fentiek tükrében éppen oly fontos, mint az erős kapcsolatok. Ez a megállapítás térségünk igen nehezen meghatározható kereteinek vizsgálatakor jelentős, sőt megkerülhetetlen szempont.

*

Köszönjük Hetényi Zsuzsa hozzájárulását a szöveg megszületéséhez.

Az esszé szerzőjéről
Bakonyi Gergely (1984)

Műfordító, irodalmár.