A huszadik és huszonegyedik század kollektív képzeletére is erőteljes hatást gyakorló antiutópiák közül többet is angol szerző jegyez: a Szép új világot (1932), az 1984-et (1949) vagy a Gépnarancsot akkor is ismerjük, ha nem olvastuk őket. Az angol írók túlsúlya persze nem véletlen, hiszen aligha van olyan ország, ahol magasabb lenne az egy főre eső antiutópiák száma, mint Nagy-Britanniában – bár ilyen szempontból Oroszország sem panaszkodhat. Kérdés, hogy miért ennyire angol műfaj ez. Másként fogalmazva: vajon mitől félnek az angolok annyira, hogy egymást érik a disztópiahullámok? Többet megtudhatunk erről, ha vetünk egy pillantást a huszadik század középső harmadának gazdag disztópiairodalmára, amelyből nálunk inkább csak egy-két kanonikus könyv ismert.

A 2019-es év kisebbfajta irodalmi szenzációja volt, amikor kiadták Rose Macaulay 1918-as antiutópiáját (What Not: A Prophetic Comedy [„Amit nem szabad: prófétikus komédia”]), amelyet annak idején a kiadó visszavont, sőt a teljes szöveg csak most jelent meg, hiszen az eredeti kiadásból több oldalt kicenzúráztak. Macaulay regényében, amely többek szerint Huxley-ra és Orwellre is hatással volt, Nagy-Britannia lakóit az értelmi képességeik alapján kategóriákra osztják, és az utódnemzést a szülők besorolása alapján anyagi ösztönzőkkel bátorítják, vagy adókkal nehezítik. A barokkosan bürokratikus rendszer fenntartásáért az orwelli nevű Agyminisztérium (Ministry of Brains) felel, ahol a főszereplők egy része is dolgozik. A rendszer a hatékony propagandára, a média teljes megszállására és a nyelv manipulálására épül: bizonyos szavak – például a „szabadság” és a „béke” – tiltás alatt vannak; még a „szabadvers” sem használható. Az eugenika és a kasztokra osztott társadalom a Szép új világot, az önjáró, a nyelvet manipuláló, államilag irányított agymosás pedig az 1984-et idézi, és a harmincas-negyvenes évek gazdag angol disztópikus irodalmát olvasva is sokszor támadhatnak hasonló gondolataink: főként orwelli – pontosabban azóta orwelliként elkönyvelt – motívumokkal talákozhatunk gyakran. A misztikus írónő, Aelfrida Tillyard Concrete: A Story of Two Hundred Years Since („Beton: Történet kétszáz évvel ezutánról”, 1930) című regényében például, amely egy vallásellenes, eugenikus alapú társadalom gúnyrajza, az „Értelem Minisztériumának” vezetőjét Big Brothernek, vagyis Nagy Testvérnek hívják. Két évvel később Tillyard egy kommunista uralom alatt sínylődő Angliáról is írt regényt The Approaching Storm („Vihar közeleg”) címmel.

Az időszak regényeiben, amelyek nem érdeklődnek a disztópia tudományos-technológiai feltételei iránt, hanem inkább a totalitárius rendszer létrejöttét lehetővé tevő társadalmi-kulturális kódok foglalkoztatják őket, gyakran elmosódnak a műfaji határok; a fiktív országokban játszódó allegorikus politikai regények (Rex Warner: The Professor) többnyire disztópiaként is olvashatók, de a szatírának is ez az egyik kedvelt kifejezési módja: Clemence Dane 1939-es The Arrogant History of White Ben („White Ben arrogáns története”) című szatirikus regényében például egy megelevenedett madárijesztő válik Nagy-Britannia vezetőjévé. Patrick Hamilton Impromptu in Moribundia (1939) című szürreális regénye az angol társadalom torzképét rajzolja meg egy Moribundia nevű bolygóra tett utazás segítségével. Ruthven Todd 1939-es Over the Mountain („Át a hegyen”, 1939) című antifasiszta disztópikus fantáziájában a főszereplő átkel a falu határában emelkedő, égbe nyúló hegyen, és egy Angliára emlékeztető, de annál sokkal nyomasztóbb rendőrállamban találja magát – hogy aztán kiderüljön: valójában a saját hazájába tért vissza. Magyarul is olvasható Rex Warner 1941-es Aerodrómja, ez a disztópiába hajló parabola, amelyben az angol falu szomszédságában katonai bázist építő karizmatikus légimarsall képviseli a hősi militarizmust és a rendet, az elbeszélő mégis a zavaros és rendetlen angol normalitást (a „demokráciát”) választja, ahogy ezt Orwell is tette korabeli szövegeiben. A disztópia gyakran Nagy-Britannia (H. V. Morton I, James Blunt [1942]) vagy az USA (Vita Sackville-West: Grand Canyon [1942]) német megszállását vizionálja.

A politikai regény, a parabola és az antiutópia elemei keverednek a több disztópikus regényt is jegyző szocialista írónő, Storm Jameson In the Second Year („A második évben”, 1936) című regényében is, amely a néhány évvel későbbi jövőben játszódik. Az ábrázolt viszonyok felismerhetők a harmincas évek politikai tendenciáinak egyik lehetséges végkifejleteként, de a fasizálódó Nagy-Britannia képe egyértelműen disztópiává teszi a szöveget. A gazdasági és politikai válságot kihasználva a Nemzeti Állampárt parlamentáris úton veszi át a hatalmat, miközben a Nemzeti Önkéntes Őrezred (National Volunteer Guard) kevésbé szalonképes eszközökkel vet véget a sztrájkoknak, a másként gondolkodókat pedig munkatáborokba zárják. Az elbeszélő a demokratikus Norvégiából hazatérő liberális egyetemi oktató, aki közelről, mégis – legalábbis eleinte – a kívülálló biztonságos pozíciójából figyeli az eseményeket: ő maga a miniszterelnök Frank Hillier unokatestvére, nővére pedig az ország egyik vezetőjéhez, Hillier régi barátjához – és valamikori férfiszerelméhez – ment feleségül. A regény, amelynek cselekménye a Hitler hatalmát 1934-ben végleg megszilárdító Hosszú Kések Éjszakáján alapul, a demokrácia törékenységét mutatja fel egy olyan világban, ahol „a történelem nem félkegyelműként, hanem művészként ismétli meg önmagát” (51), és a politikusok félelmeinek és kicsinyes érdekeinek, valamint az emberek közönyének köszönhetően az önmagát az ilyesmitől immunisnak vélő Nagy-Britanniában is létrejön a fasiszta rezsim. Jameson a baloldali és liberális elit felelősségét is felveti: a szocialisták még a munkatáborba zárva is egymással vitatkoznak, az elbeszélő pedig elismeri: „akkoriban csak az érdekelt, hogy minél több férfival és nővel találkozzak, hogy megfigyelhessem, milyen hatással van rájuk az, hogy diktatúrában élnek” (56). Jameson regénye is megelőlegezi Orwell disztópiáját, például abban, hogy a politikai elvek és nézetek mögött itt is felsejlik a testi fájdalom végső és nyers igazsága: itt ugyan nincs 101-es szoba, de van kínzás. Széles történelmi távlatba helyezi a fasizmust Katharine Burdekin Swastika Night („A horogkereszt éjszakája”, 1937) című disztópiája, amely hétszáz évvel a náci birodalom létrejötte után játszódik, mikor a vállas, szőke, teuton Hitlert istenként tisztelik. Burdekin már egy stabil, olajozottan működő fasiszta rendszert ír le feminista perspektívából: a regény alapja az a felismerés, hogy a fasizmus nemcsak valláspótlék, de egyben a patriarchális társadalmi berendezkedés betetőződése is (hasonló kérdéseket feszeget izgalmasan Virginia Woolf 1938-as Három adomány című könyvesszéje is). A megalázott, kopaszra nyírt, állati sorban tartott nők ebben a világban szülőgépek – mint Atwood 1985-ös disztópiájában, A szolgálólány meséjében –, akiktől a fiúgyermekeket másfél évesen elszakítják, hogy azok egy a nőgyűlöletet a rendszer hivatalos filozófiájává emelő, a nemi erőszakot szinte a férfiak kötelességévé tevő, kizárólag más férfiakhoz való kötődéseken alapuló rendszerben nőhessenek fel. Noha nem bizonyítható, hogy Orwell ismerte, Burdekin regénye is tele van az 1984-et megelőlegező elemekkel; ilyen például a múlt átírása és totális ellenőrzése vagy a globális hatalmak állóháborúja. Burdekin feminista utópiát is írt – igaz, a The End of This Day’s Business („E napi dolgok vége”) csak fél évszázaddal születése után, 1989-ben jelent meg. Susan Ertz 1936-os Woman Alive, But Now Dead („A nő, aki él, de most halott”) című pacifista-feminista antiutópiája az 1980-as években játszódik, egy olyan világban, ahol a biológiai hadviselés következtében a nők nagy része elpusztult. A főszereplő Stella ezek után nem akar részt venni a fajfenntartásban, de a nőket is hibáztatja, akik cinkosságot vállaltak a férfiak pusztító erőszakosságával.

A negyvenes évek disztópikus irodalmának legfőbb forrása – ami a közvetlen előzmények ismeretében korántsem meglepő – a (túl)hatalomtól való zsigeri rettegés volt, amely olyannyira áthatotta az időszak gondolkodását, hogy még a több minidisztópiát is magában foglaló A Gyűrűk Urában is megjelenik, legalábbis Donald Davie szerint. Tolkien trilógiájában a nagyság titka épp abban rejlik, hogy képesek vagyunk lemondani a hatalomról: a jó vezetőknek hatalom nélkül is van tekintélyük (ilyen Gandalf és Aragorn), ellentétben Szarumánnal, akinek még az sem csillapítja a hataloméhségét, hogy a Megye teljhatalmú ura lesz. Orwell ekkoriban írta azt a nagy hatású esszét is (Az oroszlán és az egyszarvú), amelyben a zsarnokságtól való viszolygást az angol nemzeti jellem meghatározó tulajdonságának nevezte. Orwell valóban a huszadik századi antiutópia kulcsfigurája: szintetizálja a megelőző évtizedek motívumait, és aktívan alakítja az 1945 utáni évtizedek disztópikus képzeletét: az Állatfarm és az 1984 – Isaac Deutscher kifejezésével – „hidegháborús szuperfegyver” lett. A hidegháború meghozta a maga régi-új félelmeit is: egymást követték a szigetlakó angolok szívéhez mindig is közel álló inváziós fantáziák (Kingsley Amis Russian Hide-and-Seek [„Orosz bújócska”] címmel még 1980-ban is írt egy, a szovjetek által megszállt Angliában játszódó regényt), valamint a nukleáris katasztrófa utáni posztapokaliptikus szcenáriók, miközben az 1945 utáni évek konzervatív disztópiáinak baljós vízióit az új barbárságnak titulált tömegkultúrától való rettegés is táplálta. Mervyn Peake magyarul épp most megjelent Gormenghast-trilógiájának harmadik kötete (Titus egyedül, 1959) mellett hasonló félelmeket tükröz L. P. Hartley Facial Justice („Igazságos arcot kérek”, 1960) című regénye is: az itt megrajzolt diktatúra az egyenlőség megvalósításáért még az emberek közötti különbségek sebészeti úton való kiküszöbölésétől sem riad vissza. Az angol disztópia következő hullámát Margaret Thatchernek köszönhetjük, akinek sikerült példátlan egységbe forrasztania a szigetország értelmiségét, és aki Iain Sinclair Downriverjének („Sodrásban”, 1991) disztópikus betétjében csak démoni, pusztító „Özvegyként” jelenik meg. Aztán eljött a klímaválság, valamint a cyberpunk, ahol a többé-kevésbé elmosódott disztópikus díszletek szinte kötelező látványelemmé váltak, s végül a Brexit, amely, ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy elindítsa az antiutópiák új hullámát. Persze talán mégis jobb lenne, ha kevesebb lenne az antiutópia.