„Az ember mindig azért ír, hogy életet adjon,
hogy felszabadítsa az életet az alól,ami börtönbe zárja,
hogy felrajzoljon egy szökésvonalat.”^[1]

25 éve, 1995. november 4-én halt meg Gilles Deleuze, francia filozófus, a defenesztráció szökésvonalán távozva, amikor végstádiumú tuberkulózissal küzdve, fél tüdővel, már oxigénpalackhoz kötve, „mint egy kutya”, folyamatosan a fulladásos halál határán kínlódva nem képes többé írni, alkotni, még csak megszólalni sem. Páratlanul gazdag életmű marad utána: filozófiatörténeti monográfiák Spinozáról, Nietzschéről, Foucaultról, Leibnizről, hogy csak a legfontosabbakat soroljam, posztstrukturalista stílusú experimentációk (Különbség és ismétlés, Az értelem logikája), a Félix Guattari pszichiáterrel közösen jegyzett Anti-Ödipusz, e nagyszabású kirohanás a freudi-lacani pszichoanalízissel szemben, amely a ’70-es években rövid időre a hippi-entellektüel sztárság kétes magaslataiba repíti a szerzőpárost, majd a könyv „szabad áriás” folytatása, a deleuze-i életmű – komplexitásban mindenképp, az előzőnél furcsamód mégis jóval hűvösebb fogadtatású – csúcspontja, az Ezer fennsík, ahol a gondolatok a leggyorsabban futnak. Ezeken túl pedig, az életmű párhuzamosan kanyargó szálaként, számos irodalmi-művészeti témájú könyv Proustról, Kafkáról, Francis Bacon festészetéről, a filmművészetről, kisebb aktuálpolitikai írásokkal megtűzdelve. Ám dacára e lenyűgöző gazdagságnak, Deleuze nem hagy hátra iskolát, sem voltaképpeni filozófiai örökséget, amit a tanítványok vagy utódok tovább vihetnének. Jellemző e szempontból, mit felel annak az amerikai professzornak, aki azzal kereste meg, hogy szeretne könyvet írni róla: „Nem szeretem, ha valaki ír rólam. Nem kedvelem az olyan embereket, akik írnak valamiről. Ha ön írni akar rólam, ám tegye, de két kritériumnak kell megfelelnie: legyen akkurátus, és írjon úgy, hogy képtelen legyek magamra ismerni a végeredményben.”^[2]

Deleuze nem akar deleuzeiánus követőket, akikben saját tükörképét látná viszont. Nem akar mintává válni, alapító atyává kövülni, hisz túlontúl jól ismert számára – az Anti-Ödipusz részben erről szól – a forradalmi iskolák despotizmusba hanyatlása, katekizmussá merevedése, a freudi, a lacani, a marxi, a maoista iskola sorsa. Deleuze inkább örök újrakezdő. Aktívan felejt – önmagát is. Teremt, kilép, szökik. Hiszen ha nincs holt idő, amikor nem történik semmi, akkor nincsen esemény sem, amelyben minden történik, minden változásban van, és amellyel bármiféle alkotás lehetővé, sőt, sürgető kényszerré válik. Az esemény – a deleuze-i gondolkodás egyik kulcsfogalmáról van szó – így az epikus történés nullfoka, s egyben a fogalomteremtés végtelen kalandja, mert mikor nem történik semmi elbeszélhető, akkor oly sok minden történik – éppenséggel az epikus elbeszélhetőség kereteivel is –, hogy annak kifejezésére szavak nem, csak fogalmak, pontosan erre a célra konstruált, megfelelő szintaktikai pályára állított fogalmak alkalmasak. Ezt csinálja a filozófia: fogalmakat teremt.  

Deleuze alapgondolatai rendszerint ilyen egyszerűek. Konkrétak. Nem tárgyi, tényszerű konkrétumok, hanem egy életstílus valós konkrétumai. A stílus pedig hat, talán az egyetlen, ami igazán hat. Átsugároz, virálisan fertőz, molekuláris mélységig átrendez. Deleuze filozófiája nem az egyetemi-akadémiai berkeken belül fejti ki hatását – már azelőtt sem, hogy Sokal és Bricmont 1997-ben megjelentette volna a francia intellektuális imposztorok, köztük Deleuze és Guattari, tudományos halandzsázásait leleplező könyvét, amely mondhatni a teljes posztmodern avantgardizmusra visszamenőlegesen ráütötte az Áltudomány: kuka! pecsétjét – hanem a stílusán keresztül hat, az egyetemi tanszékek és tudományspecializációk zárt rendszeréből kifelé mutató, az élet felé irányuló vektorként.

Az efféle hatás nehezen felmérhető, többnyire titkos és névtelen.

Ha a jó irodalom mindig olyan, hogy segít élni, megtanít valamire, ami az élethez nélkülözhetetlen, a jó filozófia, hasonlóképpen, olyan erőket képes felszabadítani, amelyek új életeket, életlehetőségeket nyitnak meg. A filozófia történetében kevés filozófusról mondható el, hogy közönsége hozzá való elsődleges viszonya nem a racionális reflexió, hanem egy affektív, érzelmes kapcsolat, a szívből jövő szeretet. Deleuze esetében igen. Előadásainak a Sprechgesangja, sodró tempójú fogalomáriái, a hanghordozása, a mély zengzetű hörgésbe hanyatló értékítéletei: „ez katasztrófa”, „alantas”, „szégyenletes”, „ez a halál vonala”, majd a felcsattanó hangsúlyai, amellyel egy épp definiált fogalmat szonorizálva életre kelt, a mindig nyitott figyelme, körbejáró tekintete, gesztikulációja, a humora, amivel a vidám tudomány híveként úgy beszél a legnehezebb filozófiai problémákról, mint más egy zsúfolt kocsmai asztaltársaságban könnyedén anekdotázgatva, mindezek a stíluson keresztül az élet nagyraértékelését és tiszteletét sugározzák hallgatósága felé, amely Deleuze révén magát az életet tanulja meg szeretni.

Mit nyújtanak számunkra ma Deleuze gondolatai? Mennyire időszerű egy efféle filozófia a korunkban?

Valójában maga Deleuze is pontosan tisztában van azzal, hogy az 1980-as évek elejére az idők megváltoznak, a szellemi klíma átalakult körülötte – lehűlés és bezárkózás mindenütt – így már szó sem lehet arról, hogy a gondolkodása korszerűnek minősüljön. A Guattarival közösen írt Ezer fennsík kapcsán jelenti ki az egyik interjúja végén: „Egy ilyen műfajú könyv létezése manapság igencsak kérdéses. Amikor az Ezer fennsíkot írtuk, úgy éreztük, hogy politikát művelünk, még ha épp zenéről, fákról vagy arcokról beszéltünk is. Minden íróban felvetődik a kérdés, hogy hasznosítható-e a munkája mások, akár csak néhány ember számára, hogy tudják-e használni valamire a saját munkájukhoz, életükhöz, terveikhez.”^[3] Vagyis hasznosítsa e gondolatfutamokat, aki tudja, de az a politika, az élet szótlan, gyámoltalan, ám különös hatóképességekkel teli – egyszóval: kisebbségi – életformáit felkaroló nagyvonalú politika, amely heterogén elemek pimasz egymás mellé helyezését, ezt az abszurd gondolatpolifóniát megvalósította, immár áthatolhatatlan falakba ütközik, és nem leli, csak egyre keresi a szövetségeseit. Le peuple qui manque, kerül ki mind gyakrabban Deleuze tolla alól, hiányzik a nép, semmi sem hiányzik jobban manapság, mint a nép, egy új populáció: „A művész vagy a filozófus nem tud népet teremteni, de minden erejével hívja, szólogatja.”^[4]

Tíz évvel később Deleuze újabb korszakfordulót jelez a Post scriptum az ellenőrző társadalomhoz című írásában.^[5] Dolgozata azt fejtegeti, hogy a fegyelmező társadalom, amely zárt rendszerek avagy öntőminták során (iskola, kaszárnya, munkahely, kórház, börtön – Foucault kimerítően elemezte ezeket) átbocsátva formálta meg az egyént, napjainkban eltűnőben van, és átadja a helyét az ellenőrző társadalomnak, ennek a legújabb szörnyetegnek. Az új társadalomszervezés ugyan felnyitja a korábbi elzárási rendszereket, de cserébe folyamatos kontroll alatt tartja és szakadatlanul finomhangolja, nem is annyira az egyént, őt ugyanis ez a társadalom lassanként felszámolja, hanem a helyén megmaradó adatsort és információfolyamot. „Az ellenőrző társadalom kígyótekervényei jóval körmönfontabbak a fegyelmező társadalom vakondüregeinél” – zárja baljós figyelmeztetéssel elemzését Deleuze.          

Most itt vagyunk, harminc évvel később, és azt látjuk, hogy a kontrolláló társadalom kígyótekervényei nem számolták fel végleg, hanem éppenséggel elkezdték ismét kitermelni magukban a régi fegyelmező társadalom vakondüregeit, a bezárkózás buborékjait és gettóit. A szörny visszafordult az időben. Hogy aktuális-e Deleuze? Alighanem itt az ideje minden erőnkkel némi kreativitás után nézni.

Jegyzetek:

^[1] Interjú Gilles Deleuze-zel. In: Magasine littéraire. No. 257 (1988).

^[2] Simone Brott:  Deleuze and "The Intercessors”. In: Log. No. 18 (2010).

^[3] Deleuze: Deux régimes de fous, Textes et entretiens 1975-1995. Párizs, Les Éditions de Minuit, 2003. 166. o.

^[4] Deleuze-Guattari: Mi a filozófia? Budapest, Műcsarnok, 2011. 94. o.

^[5] In: L’autre journal. No.  l (1990).