Rendkívül személyes, hiperérzékeny dolog az emlékezés, minden egyes embernél másként működik, felhőként gomolyog. Mindenkinek másmilyen az emlékezete. Nem igaz/nemigaz, hanem pont olyan, mint ő, a szinguláris, az egyetlen személy. Az emlékeztetés ellenben interveniál, beleavatkozik az egyéni emlékezetekbe, valamit sürget, hozzáír, kiemel, közös nevezőre hoz, mást pedig palástol, átír vagy töröl. Gyakran vádló, mentegető, magyarázó, feltáró, vagy valamit igazoló/cáfoló hangsúlya van.

Magam sem tudom, miért, harminc éve őrizgetek egy kifakult folyóiratot. Talán emlékeztetőnek. Megette a por. Sok hurcolkodást átvészelt. Nem fogom bemutatni. Polja a neve ennek a nagy múltú, latin betűs (2013 óta cirill betűs) újvidéki szerb folyóiratnak; és a XXXVII. évfolyamból való ez a szám, amelyet akaratlanul is őrzök: 1991. augusztus-szeptember. Ekkor már elkezdődött a délszláv háború. Nem oldódik meg a nyelvem. Ezt a folyóiratot nem lehet végiglapozni. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, meg kell fordítanom. A hátlapján csak szöveg van, egy hosszú, rímes vers, az a címe, hogy Líra Jasenovacról.

„Jasenovac” a délszláv történelem legsúlyosabb fogalma, az usztasa Auschwitzot jelenti. A volt láger helyén ma egy gyönyörű emlékmű látható, Bogdan Bogdanović, a neve szerb építész alkotása, a szürke Kővirág, melyet 1966-ban avattak fel: egy óriási virág, amint az égnek emeli beton szirmait, mintha könyörögne, avagy a pokol virága, mely mégis fölfakadt.

A nagy formátumú folyóirat címlapján és végig a számban homályos fekete-fehér fényképek láthatók, ügyetlenül beillesztve. Meggyilkolt vagy éhen halt, halálra gyötört, éhező, síró vagy apatikus kisgyerekek derengenek rajtuk, rettenetes állapotban lévő gyerekhullák és halálos beteg gyerekek. A második világháború alatt Jasenovacon és környékén a fasiszta Független Horvát Állam (NDH) egy egész lágerkomplexumot működtetett. Ennek egyik melléklágere volt a Stara Gradiška-i (ógradiskai) női és gyerektábor, amit egy 18. századi, ormótlan osztrák-magyar erődítményben létesítettek.

A gyerekeket elválasztották az anyjuktól. A nőket más táborokban dolgoztatták halálra, vagy németországi lágerekbe deportálták. A gyerekhaláltáborban éhhalál, kiszáradás, fertőző betegségek végeztek a gyerekekkel, vagy meggyilkolták őket. A Jasenovacon és Stara Gradiškán, meg más usztasa koncentrációs táborokban megölt felnőttek és gyerekek száma vitatott, belezavarodtam a kutatásba, százezrekkel dobálóznak a statisztikusok. Vannak számítások, melyek szerint a zsidók, romák, horvát kommunisták és szociáldemokraták mellett közel negyedmillió szerb áldozata volt a horvát nácik rémuralmának. Precíz adat viszont, hogy 12 263 tizennégy évnél fiatalabb szerb, roma és zsidó gyereket zártak a gyerekhaláltáborba; egyharmaduk, ha túlélte.

A horvát koncentrációs táborok parancsnokai Németországban szakmai képzésben részesültek, a helyszínen tanulmányozták a láger berendezésének, a kényszermunkának és a likvidálásnak a legkorszerűbb technikáit, otthon azonban mégis a primitívebb módszerekhez ragaszkodtak, a kést preferálták, a bikacsök és a rúgás, taposás mellett, természetesen. A Maksnak becézett Vjekoslav Luburić táborparancsnok 1942-ben egy náci ünnepségen azzal dicsekedett, hogy ők több embert mészároltak le egy év alatt, mint a törökök évszázadok alatt egész Európában.

A horvát fasiszták a zsidóknál is jobban gyűlölték a szerbeket, vagyis „a pravoszlávokat”, mert ezt a vallási jelölőt szerették használni, mintha a felekezet hitelesítené a „kis különbségek nárcizmusát”. Egyik keresztény, egyik délszláv megveti és legyilkolja a másikat, pedig egy nyelvet beszélnek. Vagy mégsem beszélnek egy nyelvet?

Dara from Jasenovac

Ezzel a címmel futott versenyt idén Amerikában Predrag Gaga Antonijević holokauszt-filmje az Oscar-díjért a legjobb nemzetközi film kategóriájában, de miután kapott néhány negatív kritikát, kiszorult az élmezőnyből. A szerb filmet előbb vetítették az USA-ban, mint Szerbiában, ahol február 20-án mutatták be az állami tévében, noha április 22-re tervezték a hazai mozipremiert. Mire ez a nagy sietség és a bevételről való lemondás?

Sürgősen igazolni kellett a bírált alkotás nagyszerűségét. Aznap este 2,6 millióan nézték meg a filmet Szerbiában, a boszniai Szerb Köztársaságban és Montenegróban, de ez csak a kezdet. A szerb oktatásügyi miniszter kijelentette, hogy a középiskolákban kötelezővé kell tenni ezt a történelmi filmet. A szerb parlamentben a házelnök a rendező jelenlétében méltatta a Dara iz Jasenovca című alkotást, mondván, hogy a szerbek Jasenovac és más vesztőhelyek népe, amit ebből a remekműből most ország-világ megtudhat. A parlamenti képviselők állva tapsoltak az erkélyen ülő rendezőnek, aki kezét a szívére helyezve köszönte meg az ünneplést.

Ez a Gagának becézett Antonijević egyúttal a film producere, aki Vučić köztársasági elnök közbenjárására a szerb államtól és a boszniai Szerb Köztársaságtól mintegy 3 millió eurót kapott a Jasenovac-filmre. És lőn. A holokauszt–gyerekfilm elviselhetetlenné fokozza a megrendülést.

A főszereplő egy tízéves szerb kislány, akit 1942-ben a horvát usztasák a szüleivel és a falubelijeivel együtt a jasenovaci lágerbe hurcolnak, ahonnét a szüleitől elszakítva az ógradiskai gyereklágerbe kerül. Anyját, apját legyilkolják, rá hárul másféléves öccsének a megóvása. Egy gyerekmentő akciónak köszönhetően végül, sok szenvedés után, mindketten életben maradnak. Ennyi a történet.

 A kislányt egy kozarai diáklány játssza, aki teljesen amatőr, és a filmben szereplő többi gyerek is a boszniai Szerb Köztársaságból, a Kozaráról való iskolás, óvodás és csecsszopó. Odavalósiak, ahonnét annak idején valóban elhurcolták az usztasák a „pravoszlávokat”. A forgatókönyv tartja magát a tényekhez. Csurom véres, erőszakos, nyomorúságos jelenetek sorát látjuk, természetesen megszépítve, hisz a technicolor filmezés, a „művészi” beállítások, a rembrandti megvilágítások, a filmzene, a mesterkélt dialógusok esztétikumot állítanak elő abból, amire én abban a folyóiratban nem bírok ránézni.

Nem egy, hanem mindjárt két aranyos gyerek főszereplő ríkatja meg a nézőt, négyzetre emelve a meghatódást.

A kegyetlen tényekből a jól kistafírozott stáb keze alatt keserédes hollywoodi holokauszt-melodráma lett, melyben szentimentális és horrorisztikus jelenetek találkoznak. A dramaturgia szembeállítja a jókat (a szerbeket) meg a rosszakat (a horvátokat), a megmentő pravoszláv és a gyilkos katolikus vallást. A történelmi tényekre való emlékeztetés vádlássá változott át: ezt tettétek velünk! A filmet fölkarolta a politika. A szerb hivatalos álláspont szerint ez a műalkotás feltárja azt, amiről nem vesz tudomást a külföld: a szerbek szenvedéseit és áldozatiságát, a szerbeket ért igazságtalanság mélységét. Olyan ez a film a szerb nemzeti érzelmeknek, mint a gyújtós: alágyújt a gyűlölködő indulatoknak, mintha nem lett volna belőlük elég. Kritikusai szerint azért manipulatív ez a film, mert tisztára akarja mosni a szerbeknek a közelmúltban, a délszláv háborúkban bemocskolódott lelkiismeretét: ezért tettük azt, amit! A gyerekhaláltáborokhoz viszonyítva, mindaz, amit a szerbek a kilencvenes években elkövettek, bagatell.

Quo vadis, Aida?

Ennek a filmnek a címében, amikor Oscar-díjra jelölték, még egy kötőszót se kellett megváltoztatni. Az Aida arab eredetű, nem ritka női név Bosznia-Hercegovinában. Aida Selmanagićnak hívják a bosnyák film főszereplőjét, mely idén az Oscar-díj várományosa a legjobb nemzetközi film kategóriában; a kiszuperált Darával ellentétben ez rákerült a shortlistra.

Ez a film az 1995-ben bekövetkezett srebrenicai mészárlásra emlékeztet, ami a szerbek műve volt. A sztorija sokkal kidolgozottabb, mint a szerb filmé, és a karakterek is jól meg vannak csinálva. Aida egy középkorú srebrenicai angoltanárnő, aki annak idején, amikor a holland kéksapkások bázist alakítottak ki a szomszédos Potočarén azzal a céllal, hogy megvédjék a bosnyák (muszlim) népességet és megakadályozzák a vérengzést, tolmácsi szolgálatot látott el.

Jasna Đuričić újvidéki szerb színésznő a realista színjátszás visszafogott eszközeivel remekül játssza el a bosnyák tolmácsnőt, aki meg akarja menteni az övéit – elsősorban a férjét és a két legény fiát –, ámde ez nem sikerül neki. A rémület lázában ég, mégis végig józan marad és harcos, féken tartja páni félelmét. Ő biztonságosabb helyen van, mint a földijei, de a fiait nem sikerül fölvetetnie arra a bizonyos listára, mely menekvést biztosít. Mindig vannak ilyen listák: halállisták, feketelisták és a kedvezményezettek listái... Ha nem a fegyver dönt, akkor az ilyen listák döntenek mások életéről. A nyugat-európai bürokrácia hajlhatatlan, miközben a szerb gyilkolókedv, mint valami gonosz libidó, meredezik. A film cselekménye (a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Jasmila Žbanić, szül. 1974, Szarajevó) egy sikertelen mentőakció, egy anya története, aki mindenkijét és mindenét elvesztette, és a másik kudarc is kiviláglik a filmből, az hogy a holland kéksisakosok „védelme” szégyenteljesen csődöt mondott.

Ratko Mladić tábornok is megjelenik, őt is egy szerb színész játssza, Boris Isaković, aki az analitikus szerepalakításával valósággal föltárja ezt a figurát. Felmutatja Mladić kétszínűségét: az ENSZ felé mindent megígér, a kéksisakosokat hülyének nézi, a népet becsapja, s e színjáték mögött elszántan, rezzenéstelen arccal és tömegesen öl és ölet. Neki csak egy fogalom fér az agyába: szerbek, szerbeké, szerbeknek, szerbekért. Kiérlelt színészi eszközökkel az életfogytiglani börtönre ítélt háborús bűnös okosan megformált portréját nyújtja ez a film. Szerbiában még mindig eleven Ratko Mladić kultusza, elég sokan „szerb hősnek” tartják. Egy szerb színész gondolkodott most el helyettük.

A film legvégén jelenik meg az ajánlás: „a srebrenicai asszonyoknak és 8327 meggyilkolt fiuknak, apjuknak, férjüknek, testvérüknek, rokonuknak, szomszédjuknak”. Az utolsó képkockákon a főszereplőnő arcát látjuk néhány évvel a tragédia után, amikor Srebrenica újjáépült, s ő angoltanárnőként dolgozik az általános iskolában. Iskolai ünnepség van, a gyerekek a színpadon táncikálnak, a tanárnő oldalvást áll a bordásfal mellett. A színésznő arcának kell elárulnia, hogy mi játszódik le az özvegyasszonyban, mert azt sem szavak, se képek nem tudják elbeszélni. A közönség soraiban ott ülnek azok a szülők is, akik, legalábbis a férfiak, részt vettek a népirtásban. Aida arcán nincs bosszúszomj. Hogy mi jelenik meg rajta? Az, hogy bárcsak el tudnám mondani, mi történt velem, velünk! De nem tudom. Szinte emberfeletti türelmet látni Aida megtört arcán, és készséget a megbocsájtásra.

A Darában patakzott a vér, ebben a filmben azonban egyetlen csepp vért se folyt. Fegyverropogást hallunk, amikor a moziterembe bezárt bosnyák fiúkat és férfiakat a mozigépész fülkéjéből agyonlövik a szerbek. A moziba nem látunk be. Benn a moziban történik a borzalom.

Ez a tényalapú film azonban elhallgat valamit, ami kívül esik a sztorin: azt, hogy az ifjúmuszlimok és a mudzsahedinek, a tapasztalt iszlám terroristák Boszniában a szerbeket mészárolták. Nem hiszem, hogy számháborúzni kell. Valami mást kellene kitalálni. Ezzel próbálkozik egy horvát film.

Diana Budisavljević naplója

Diana Obexer 1891-ben született Innsbruckban, ugyanott halt meg 1978-ban. Julije Budisavljević horvátországi szerb sebészprofesszorhoz ment férjhez, így kerültek Zágrábba 1919-ben, ahol nagypolgári házat vittek. Az asszony halála után az unoka, Silvija Szabo találta meg a nagymama naplóját, melyet 1941-től 45-ig vezetett Zágrábban, német nyelven. A napló 2002-ben jelent meg Zágrábban, az unoka fordításában, horvát nyelven. Ebből derült ki, hogy ez a nő, a Diana életét kockáztatva tízezer gyereket mentett meg a horvát haláltáborokból, közülük 3-3500 maradt életben, vagy kevesebb, a számokkal most is baj van. Néhány túlélő mindenesetre megjelenik a filmben, mely dokumentáris értékű archív filmrészleteket és fényképeket kombinál a profi színjátszással; a főszereplőt játszó színésznő, Alma Prica nagyszerű, minden túlzást kerülő alakítást nyújt.

Ennek a fekete-fehér filmnek, mely horvát-szerb-szlovén koprodukcióban készült, a rendezőnőjét Dana Budisavljevićnek hívják, de csupán névrokona Dianának, ámbár ez a véletlen egybeesés is motiválta a munkáját, ami nemcsak filmezés volt, hanem tíz éven át tartó alapos kutatás. Elsősorban a Napló tüzetes olvasása és utánajárás minden részletnek, valamint a második világháborúra, közelebbről a quisling államra vonatkozó írásos és vizuális dokumentumok feldolgozása. Ez a kutatómunka Diana szellemének megfelelő, hisz ő a munkatársaival szorgosan gyűjtötte és rendszerezte a begyűjtött adatokat az elhalálozott, megmentett, kórházba, árvaházba került és örökbe adott szerb gyerekekről, összeállítottak egy gazdag archívumot rengeteg adattal és fényképekkel, azzal a céllal, hogy az egymástól elszakított szülők és gyerekeik egyszer majd egymásra találhassanak. És hogy dokumentálja azt, ami zajlik. Ezt az archívumot 1945-ben a kommunista titkosrendőrség konfiskálta, azóta sem találták meg.

Diana tényleg csodálatos személyiség. Amit csinált, azt csöndben, alázattal csinálta, és soha egyetlen szóval sem dicsekedett vele később sem. Úgy halt meg, hogy semmilyen elismerésben nem részesült. Erre nem is vágyott. Mondhatni, ő valóban katolikus volt és világpolgár. Úriasszonyi megjelenésénének, német anyanyelvének és a kapcsolatainak köszönhetően tudott a horvát és német illetékesektől írásos engedélyeket szerezni a gyerekmentő akciók lebonyolítására. A cél a „pravoszláv”, vagyis a szerb rab gyerekek élelemmel, ruházattal való ellátása és kiszabadítása volt. A zágrábi Zsidó Tanács foglalkozott a zsidók megsegítésével (Vilko Kühnel, a Tanács elnöke a felszabadulás után öngyilkos lett), és Diana úgy gondolta, hogy az ő küldetése a szerb gyerekek megmentése. Rengeteg bürokratikus huzavonát kellett végigszenvednie, és személyesen is jelen kellett lennie a mentőakciók során a lágerben, majd a kórházban. Belebetegedett abba, amit látott, és egy fertőző betegséget is elkapott. Az akciók egy része azonban sikerült, az asszony és csapata tízezer gyereket megmentett a kínhaláltól.

„Hihetetlen, hogy ezen a helyen ennyi fa kinőtt!”, sóhajt fel csodálkozva az egyik túlélő gyerek, immár aggastyán, amikor a stáb elviszi őt a hajdani tábor helyére, és ő elámul a liget láttán. Gyönyörű jelenet. „Ez itt dróttal volt körülkerítve”, mutatja az öregember. A kamera ködben úszó fákat mutat. Mintha csak Pilinszky János Költeménye elevenedett volna meg: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.”

A horvát film minden pátosz és dicsőítés nélkül satírozza fel Diana Budisavljević portréját. Azt mutatja be, hogy mit jelent siránkozás, panaszkodás, hencegés, egyáltalán minden retorika és pátosz, és minden politika nélkül egyszerűen csak cselekedni mások javára; mit jelent a rettenetesen nyomasztó és életveszélyes körülmények között a változtatás, a tett mellett dönteni. Ez a törékeny, szerény és szelíd nő megváltoztatatott, jóvátett egy csomó dolgot, még olyan nagy dolgokat is, mint amilyen az emberek élete/halála. Az ő szemében egy csontsovány, legyek lepte kisgyerek is Valaki; ilyen volt a látása.

A naplója stilizálatlan, száraz; semmi retorika, csak regisztrálás, tények, szándékok, tettek, itt-ott néhány soros leírások. Krumpli, hagyma, alma, tejpor, meleg ruha, víz szállítását kellett megszervezni. Úgy, hogy oda is érjenek a küldemények. Gyakran konfiskálták a rakományokat. Engedélyeket szerezni, megszervezni beteg gyerekek elszállítását a haláltáborból és elhelyezésüket kórházban, árvaházban vagy nevelőszülőknél. Bonyolult, kínos, veszélyes és nehéz feladatok. Sokat kellett várakozni, ázni, fázni, tűrni és türelmesnek lenni közben. A rendezőnő nem keresi a választ arra a kérdésre, hogy miért volt Diana ilyen, mi ennek az alkatnak a titka; egyáltalán nem akar „mélyre menni”, csak filmre viszi a Naplót, ami keveset árul el annak az embernek a lelkéről, aki írta. Vagy mégis? Ha csak annyit mondunk, hogy nemes lélek volt, mondtunk valamit?

Három balkáni nővér

A balkáni három nővér arra tanít bennünket, és a tanításuk erős, hogy a történelmi kultuszok, a kritikátlan történelemszemlélet és a historikus vádaskodás/önigazolás ideje lejárt. A történelemhamisítás, a hamis kollektív emlékezet erőltetése izgalmas téma az ex-jugoszláv régióban. Ez a három film is nagy port vert fel; védelmezik és támadják, vádolják és mentegetik, ünneplik és meghazudtolják őket, a bíráló/méltató pártállásától, világnézetétől, ízlésétől, nacionalizmusának fokától és típusától függőn. Luka Božović politológus szerint az ilyen viták addig fognak folytatódni, amíg az illető társadalmak el nem jutnak a katarzisig. Na de hogyan?

A patetikusra sikeredett szerb film a katarzisra volt kihegyezve, ehelyett azonban nemzeti gerjedelmet váltott ki. A gyerekáldozatok ugyanis képbe- és szóbahozhatatlanok. A szem nem tud megtapadni a fényképeken, mert az agy nem képes felfogni és értelmezni a látványt. Talán erről szólt Nemes Jeles László filmje, a Saul fia? A felfoghatatlanságról és elfogadhatatlanságról? Antonijević lopott a magyar filmtől, kérdezni azonban nem tudott; válaszai voltak csupán, a kérdéseket pedig a kilencvenes évek háborúi tették fel.

Diana Obexer-Budisavljević egyszerű feleség volt, mégis pontosan felfogta, hogy akkor és ott személyesen neki személy szerint mit és hogyan kell tennie, erejét megfeszítve, és a pénzét nem sajnálva. Diana nem volt zseni, nem volt művész, nem volt szent, még csak ideológiája sem volt. Antifasizmusa nem ideológia volt, hanem cselekvés. Ambíciói sem voltak, ő csak kis életeket mentett. Sok segítőtársat talált az akcióihoz, főleg nők segítettek neki; nem volt egyedül.

Forradalmi változás jele, hogy mindhárom film főhőse és forgatókönyvírója: nő. Csak a szerb filmet rendezte (és rontotta el) egy férfi. A nőkkel teljesen más szemszögből látunk rá a történelemre és a háborúra, a férfiak nagy művére. A három forgatókönyvíró, melyek közül az utóbbi kettő rendező is: Nataša Drakulić, Dana Budisavljević és Jasmila Žbanić még nem ültek le egy asztalhoz. Vajon fontos-e, hogy milyen nemzetiségűek? Anyanyelvük, a szerbhorvát, közös.

A Polja folyóirat nemzetközi kontextusba helyezte a „lágerek évszázadát”. Akiket fordításban közöl: Gustaw Herling-Grudziński, Tadeusz Borowski, Raymond Duguet, Anatolij Marcsenko. A legtöbb emlékezés a Goli otokról (Csupasz-sziget) szól, amit szögesdrótok helyett a tenger kerített körül, és ahova Tito alatt a sztálinistának („informbírósnak”) bélyegzett kommunistákat, férfiakat és nőket hurcolták kényszermunkára és meghalni. Egyetlen szöveg vonatkozik a gyerekhaláltáborokra, a címe: Átlagéletkor: hat és fél év, szerzője Dragoje Lukić szerb történész. Amikor ez a folyóiratszám megjelent, a szerkesztője, Jovica Aćin szerb író és műfordító még nem tudhatott arról, hogy Szerbiában lágerek készülnek a bosnyákok meg horvátok számára. 1991 októberétől 1996 áprilisáig legalább nyolc tábor létesült. Azt sem tudhatta, hogy Jasenovacot még azon az őszön elfoglalják a szerbek és a horvát lakosságnak menekülnie kell a faluból, házaikat kifosztják és felgyújtják, templomukat lerombolják. 1995-ben a horvátok szabadítják majd fel a jeles falut, a szerb templomot megszentségtelenítik és súlyosan megrongálják, és akkor majd a szerbek fognak menekülni.

Nagyszombaton írtam ezt a jegyzetet, azon a napon, mely a keleti és a nyugati kereszténységben is a fordulat napja. A folyóiratszámot ismét félreteszem. Dum transisset sabbatum... Midőn a szombat elmúlik... Ez a három szó sem más, mint emlékeztető.